Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

A lány árnya fölült, s nyújtózkodott egyet a kísérteties ékszerek csörömpölése kíséretében. Megpillantotta Mortot, s fejet hajtott.

— Lordom!

— SENKI LORDJA — mondta Mort. — ÉS MOST IGYEKEZZ ODA, AHOVA HITED SZERINT MÉGY!

— Ágyas leszek Zetesput király mennyei udvarában, aki mindörökkön a csillagok között fog lakozni — szögezte le a lány rendkívül határozottan.

— Nem kell, hogy az legyél! — vetette közbe Yzabell élesen. A lány felé fordult, tágra nyílt szemmel.

— Ó, dehogynem! Arra treníroztam! — mondta, miközben kifakult a látképből. — Eddig csak a kézilányságig jutottam.

A lány eltűnt. Yzabell sötét rosszallással bámulta azt a helyet, amit addig elfoglalt.

— Nahát! — mondta. — Láttad, mi volt rajta?

— GYERÜNK, TŰNJÜNK EL INNEN!

— De hát nem lehet igaz az Akárki Királyról, hogy a csillagok között lakik — morogta Yzabell, ahogy kiutat leltek a zsúfolt teremből. — Nincs ott semmi más, csak puszta űr.

— NEHÉZ EZT ELMAGYARÁZNI — felelte Mort. — A SAJÁT ELMÉJE SZERINT Ő A CSILLAGOK KÖZÖTT FOG LAKOZNI.

— Rabszolgákkal?

— HA EZ AZ, AMINEK MAGUKAT HISZIK.

— Ez nem valami méltányos.

— NINCS IGAZSÁG — szögezte le Mort. — NINCS MÁS, CSAK MI.

Végigsiettek vissza a várakozó hullarablók útjain, s már majdnem rohantak, amikor végül kirobbantak a sivatagi éjszaka levegőjébe. Yzabell a durva kőművesmunkának dőlt, s lélegzet után kapkodott.

Mort nem lihegett.

Nem is lélegzett.

— ELVISZLEK BÁRHOVÁ, AHOVA MENNI AKARSZ — jelentette be —, ÉS AZTÁN EL KELL HAGYJALAK.

— Azt hittem, meg akarod menteni a királykisasszonyt!

Mort megrázta a fejét.

— NINCS VÁLASZTÁSOM. NINCS MÁSIK ALTERNATÍVA.

A lány előrerohant, megragadta a karját, miközben Mort a várakozó Muci felé fordult. A fiú gyöngéden lefejtette a lány ujjait.

— BEFEJEZTEM AZ INASKODÁSOM.

— Ez az egész csak a te fejedben történik! — kiáltotta Yzabell. — Az vagy, amit gondolsz magadról!

Elnémult, és lenézett. A homok Mort lába körül elkezdett kis kilövellésekben és piruettező portölcsérekben fölkorbácsolódni.

A levegő sercegett, és olajos érzetet keltett. Mort feszengett.

— VALAKI ELVÉGEZTE AZ ASH…

Mint egy pöröly, csapott le az erő az égből, s krátert fújt a homokba. Mély zümmögés hallatszott, és forró bádog szaga érzett.

Mort szétnézett maga körül a száguldó homokviharban, megfordult, mint egy álomban, egyedül a forgatag nyugodt középpontjában. Villám cikázott az örvénylő fellegben. Mélyen, az elméjén belül küzdött, hogy kitörjön, de valami a markában tartotta, és nem tudott ellenállni neki, mint ahogy egy iránytű tűje sem képes figyelmen kívül hagyni a késztetést, hogy a Tengely felé mutasson.

Végül megtalálta, amit keresett. Oktarin fényben égő kapu volt, ami egy rövid alagútba vezetett. A másik oldalán alakok integettek neki, hogy jöjjön.

— JÖVÖK — mondta, aztán megfordult, mert egy váratlan neszt hallott maga mögött. A bimbózó asszonyiság hetven kilója vágódott egyenesen a mellkasának, fölemelve őt a földről.

Mort földet ért a rajta térdelő Yzabellel, aki eltökélten csimpaszkodott a karjába.

— ENGEDJ ELMENNI! — recitálta Mort. — MEGIDÉZTEK ENGEM.

— Nem téged, te idióta!

A lány mereven nézte a fiú szemének kék, pupillátlan tavát. Olyan volt, mint belenézni egy száguldó alagútba.

Mort fölgörbítette a hátát, s egy olyan ősi és virulens átkot sikított, hogy az erős mágikus térben ténylegesen alakot öltött, csapkodott bőrszárnyaival, és elsomfordált. Egy maszek égiháború zengett a homokdűnék körül.

A fiú szeme vonzotta a lányt. Gyorsan elnézett, mielőtt még kőként zuhant volna bele abba a kék fénykútba.

— MEGPARANCSOLOM NEKED. — Mort hangjával lyukakat lehetett volna vágni a sziklába.

— Apus évekig próbálkozott nálam ezzel a hanggal — vont vállat a lány derűsen. — Általában olyankor, amikor azt akarta, hogy takarítsam ki a hálószobám. Neki se jött össze.

Mort újabb átkot üvöltött, ami kitottyant a levegőből, s megpróbálta magát a homokba temetni.

— A FÁJDALOM…

— Az egész csak a képzeletedben játszódik — nyilatkozta a lány, megfeszítve magát az erővel szemben, ami mindkettejüket a villózó kapu felé akarta vonszolni. — Te nem vagy a Halál. Te csak Mort vagy. Az vagy, aminek én gondollak!

Mort elmosódottan kékellő szemének közepén volt egy csöpp barna petty, célgömb-sebességgel emelkedve.

Köröttük a vihar háborgott és bömbölt. Mort sikoltozott.

AshkEnte rítusa egész egyszerűen megidézi és kötelezi a Halált. Az okkult szakos diákok tisztában lesznek azzal, hogy egy sima ráolvasással, három kis fadarabbal és négy köbcenti egérvérrel elvégezhető, ám egy csúcsos kalapjára méltó varázsló még álmában sem csinálna semmi ennyire érdektelent; ők tudják a szívük mélyén, hogy ha egy varázsigével nem jár együtt számos magas, sárga gyertya, rengeteg ritka füstölő, egy csomó, nyolc különböző színű, krétával a padlóra rajzolt kör, és néhány üst szerteszét, akkor az egészet nem érdemes még csak fontolóra se venni.

A nyolc varázsló a nagy szertartásos nyolcszög pontjain elfoglalt állomáshelyén befolyásolt és kántált; úgy tartották oldalra karjuk, hogy ujjuk hegye épphogy csak érintkezett mindkét oldalon a szomszédos máguséval.

Ám valami félresikerült. Igaz, az élő nyolcszög közepén kód képződött, de vonaglott, és önmagába fordult ahelyett, hogy összpontosult volna.

— Több erőt bele! — kiabálta Albert. — Adjatok bele több erőt!

A füstben egy pillanatra föltűnt egy alak, fekete köntösben, kezében karddal. Albert káromkodott, amikor a csuklya alatti sápadt arcot megpillantotta: az arc nem volt elég sápadt.

— Nem! — üvöltötte Albert, a nyolcszögbe vetődve, s kezével a villózó alak felé hadonászva. — Nem te, nem te…

És a messzi Tsortban Yzabell megfeledkezett úrinői mivoltáról, ökölbe szorította kezét, összeszűkítette szemét, s egyenesen állcsúcson csapta Mortot. A világ körülötte fölrobbant…

Harga Bordafogadójának konyhájában a serpenyő a földre zuhant, kiriasztva a macskákat az ajtón…

A Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában minden egyszerre történt. [11] Ez nem teljesen igaz. A filozófusok általában megegyeznek abban, hogy a legrövidebb idő, ami alatt minden megtörténhet, ezermilliárd év.

Az irtózatos nagy erő, amivel a varázslók nyomást gyakoroltak az árnybirodalomra, váratlanul fókuszra telt. Mint egy vonakodó dugó a palackból, mint egy tüzes ketchup-csöpp a Végtelen lefelé fordított szószos-üvegéből, landolt a Halál a nyolcszögben. És átkozódott.

Albert túl későn vette észre, hogy belül van az elvarázsolt gyűrűn, s a perem felé vetette magát. Ám köntöse szegélyénél fogva a csontujjak elkapták.

A varázslók, mármint azok, akik még lábon maradtak és eszméletüknél, meglehetős meglepetéssel látták, hogy a Halál kötényt visel, és egy kiscicát tartogat.

— Miért kellett neked TÖNKRETENNI AZ EGÉSZET?

— Tönkretenni az egészet? Láttad, mit csinált a kölyök? — vakkantotta Albert, még mindig próbálkozva eljutni a gyűrű szélére.

A Halál fölszegte koponyáját, és beleszaglászott a levegőbe.

A hang minden más zajon keresztülvágott a csarnokban, és némaságra kényszerítette azokat.