Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— És mondd meg, hol a Halál.

— A Halál, uram? — hátrált vissza Széltoló a falhoz.

— Magas, csontvázszerű, kék szemű, vonul, ÍGY BESZÉL… a Halál. Láttad mostanában?

Széltoló nagyot nyelt.

— Mostanában nem, uram.

— Nos, őt akarom. Ennek a marhaságnak véget kell vetni. Szándékomban áll véget vetni ennek, méghozzá most azonnal , érted? Azt akarom, hogy a nyolc legrangidősebb varázsló gyülekezzék itt, mondjuk fél órán belül az összes szükséges felszereléssel az AshkEnte rítus elcelebrálásához, megértetted? Nem mintha a bagázsotok látványa bármi bizalmat ébresztene bennem. Egy falka anyámasszony katonája, azok vagytok, mind egy szálig, és azonnal ereszd el a kezem!

— Úúúk.

— És most elugrom a kocsmába — pattogott tovább Albert. — Árulnak még manapság valamilyen, legalább félig-meddig iható macskapisit errefelé?

— Ott van a Dob, uram — felelte Széltoló.

— A Törött Dob? A Filigrán Utcában? Még áll?

— Nos, néha megváltoztatják a nevét, és teljesen újjáépítik, de a hely évek óta, ööö, helyén van. Úgy vélem, biztos nagyon száraz a torka, he, uram? — mondta Széltoló a betojt bajtársiasság látszatával.

— Mit tudsz te arról? — hörrent élesen Albert.

— Abszolúte semmit, uram — vágta rá Széltoló azonnal.

— Na hát, akkor elmentem a Dobba. Félóra, ne felejtsd el! És ha nem várnak itt rám, amikor visszajövök, nos akkor, jobban tennék, ha itt lennének!

Kiviharzott a csarnokból a márványpor felhőjében.

Széltoló figyelte, ahogy elment. A könyvtáros fogta a kezét.

— Tudod, mi a legrosszabb az egészben? — szólalt meg Széltoló.

— Úúúk?

— Még csak nem is emlékszem , hogy átmentem volna egy tükör alatt!

Körülbelül abban az időben amikor Albert már a Megfoltozott Dobban veszekedett a kocsmárossal egy elsárgult italjegyzék miatt, amit gondosan apáról fiúra hagyományoztak egy királygyilkosság, három polgárháború, hatvanegy nagyobb szabású tűzvész, négyszázkilencven rablás és több mint ezerötszáz kocsmai verekedés ellenére följegyzendő a tényt, hogy Alberto Malic még mindig tartozik a vezetőségnek három rézgarassal plusz kamatokkal, amelyek mértéke mostanra a Korong tágasabb páncéltermei többségének tartalmával egyezett meg, amely összeg csak azt bizonyítja, hogy ki nem fizetett számlák esetén egy ankhi kereskedő emlékezete olyan, hogy még egy elefánt is csak pislogni tud… körülbelül ebben az időben Muci kondenzcsíkot hagyott az égbolton Klaccs hatalmas és rejtélyes kontinense fölött.

Messze alant dobok szóltak az illatos, árnyas őserdőkben, s kígyózó ködoszlopok emelkedtek eldugott folyókból, ahol névtelen szörnyek ólálkodtak a felszín alatt várván, hogy vacsorájuk arra sétáljon.

— Nincs több sajtos, kénytelen leszel sonkásat enni — mondta Yzabell. — Mi az a fény ott messze?

— A Fénygátak — felelte Mort. — Közeledünk. — Előhúzta a homokórát a zsebéből, s ellenőrizte a homok szintjét. — De nem vagyunk elég közel, a rohadt életbe!

A Fénygátak fénymedencékként terültek el menetirányukhoz képest tengelyiránt, minthogy pontosan azok is voltak; a törzsek némelyike tükörfalakat épített a sivatagi hegyekben, hogy begyűjtsék a Korong napfényét, ami lassú és kissé nehézkes. Amit aztán pénzként használtak.

Muci átvitorlázott a nomádok tábortüzei és a Tsort folyó néma mocsarai fölött. Előttük sötét, ismerős formák kezdtek kibontakozni a holdfényben.

— Tsort piramisai holdvilágnál! — lehelte Yzabell. — Milyen romantikus!

— RABSZOLGÁK EZREINEK VÉRE TAPASZTJA ŐKET ÖSSZE — jegyezte meg Mort.

— Légy szíves, ne!

— Sajnálom, de a dolog gyakorlatilag úgy áll, hogy ezek…

— Rendben, rendben, fogtam az adást — morgott Yzabell ingerülten.

— Ez rengeteg erőfeszítést igényel, csak azért, hogy egy halott királyt eltemessenek — mondta Mort, miközben a kisebb piramisok egyike fölött köröztek. — Teletömik őket tartósítószerrel, tudod, hogy megőrizzék a testük a másvilágra.

— Működik a dolog?

— Nem észrevehetően. — Mort Muci nyakára hajolt. — Fáklyák odalenn — jelezte. — Kapaszkodj!

A piramisok útjáról egy menet kanyarodott el, melyet Offlernak, a Krokodilistennek száz izzadó rabszolga cipelte óriás szobra vezetett. Muci teljesen észrevétlenül föléjük vágtatott, és egy tökéletes négypontos landolást hajtott végre a tömör homokon a piramis bejáratánál.

— Még egy bepácolt király — észrevételezte Mort. Újra megvizsgálta a homokórát a holdfényben. Eléggé egyszerű volt, nem az a fajta, amit az ember általában királyokkal hoz kapcsolatba.

— Nem lehet a király — mondta Yzabell. — Ugye, nem akkor pácolják be őket, amikor még élnek?

— Remélem, nem, mert azt olvastam, hogy mielőtt a tartósítást csinálják, ööö, fölvágják őket, és kiszedik…

— Nem akarom hallani!

— …az összes lágy részt — fejezte be Mort akadozva. — Még jó, hogy a konzerválás nem használ, mert… de tényleg, képzeld csak el, hogy úgy kell aztán mászkálj, hogy nincsenek…

— Szóval nem a királyt jöttél elvinni — szólalt meg hangosan Yzabell. — Akkor kit?

Mort a sötét bejárat felé fordult. Hajnalig nem fogják lezárni, hogy a halott király lelkének legyen ideje távozni. A bejárat mélynek és baljósnak látszott, olyan elrendeltetésekre utalt, amelyek számottevően iszonyatosabbak, mint például egy borotvapenge rozsdamentesen meg élesen tartása.

— Gyerünk, tudjuk meg! — javasolta.

— Vigyázat! Jön vissza!

Az Egyetem nyolc legidősebb varázslója egy vonalba csoszogott, megpróbálta lesimítani szakállát és — általában sikertelen — kísérletet tett arra, hogy szalonképesnek látszódjon. Ami nem volt könnyű. Mindegyiküket vagy a dolgozószobájukból ragadták ki, vagy a pattogó kandalló előtt kortyolgatott étkezés utáni konyakjuk mellől, vagy csöndes elmélkedésből egy zsebkendő alatt valahol egy kényelmes karosszékben, s ezért mindegyik módfelett nyugtalannak és meglehetősen megrökönyödöttnek érezte magát. Egyfolytában az üres talapzatra tekintgettek.

Csupáncsak egyetlen lény tudta volna lemásolni arckifejezésüket, és az a galamb lett volna, ami nemcsak azt hallja, hogy Lord Nelson leszállt az oszlopáról, hanem azt is, hogy látták, amint a szobor megvásárolt egy 12-es kaliberű ismétlőfegyvert meg egy doboz töltényt.

— Már a folyosón közelg! — kiáltotta Széltoló, és bevetődött egy oszlop mögé.

Az összegyűlt mágusok úgy nézték a kétszárnyú ajtót, mintha az hamarost a levegőbe repülne, ami mutatja, mennyire előrelátóak voltak, ugyanis az ajtó fölrobbant. Gyufaszálnagyságú tölgyfadarabok hullottak rájuk, és íme, ott állt egy kicsiny, sovány alak, körvonalait kirajzolta az ellenfény. Füstölgő botot tartott egyik kezében. A másikban egy apró, sárga varangyos békát.

— Széltoló! — üvöltötte Albert.

— Uram!

— Fogd ezt az izét, és intézkedj felőle!

A varangyos béka Széltoló kezébe mászott, és bocsánatkérően pislogott rá.

— Ez az utolsó alkalom, hogy egy rohadt kocsmáros visszapofázik egy varázslónak — jelentette ki Albert kispolgárian önelégült elégedettséggel. — Úgy látszik, csak néhány száz évre hátat fordítok, és máris azt merészelik gondolni az emberek ebben a városban, hogy szemtelenkedhetnek a varázslókkal, eh?