Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

Az a fajta hang volt, amit a könnyű narkózis szélén lehet hallani, az a fajta, amiből a halálfélelem hideg verejtékével ébredsz. Ez volt a szimatolás a rettegés ajtaja alatt. Olyan volt, mint a sündisznó szuszogása, de csak akkor, ha a mondott sündisznó az a fajta, ami szétzúzza a határokat és kamionokat lapít ki. Az a fajta nesz volt, amit nem szeretnél kétszer hallani; valójában egyszer sem szeretnéd hallani.

A Halái lassan fölegyenesedett.

— HÁT ÍGY FIZETI VISSZA A KEDVESSÉGEM? A LÁNYOM ELRABLÁSÁVAL, A SZOLGÁIM SÉRTEGETÉSÉVEL ÉS A VALÓSÁG SZÖVEDÉKÉNEK KOCKÁZTATÁSÁVAL EGY EGYÉNI SZESZÉLY MIATT? Ó, BALGA, BALGA, TÚL SOKÁ VOLTAM BALGA!

— Mester, ha volnál olyan szíves és elengednéd a köntösömet… — kezdte Albert, és a varázsló észrevett egy esedező hanglejtést a hangjában, ami korábban nem volt benne.

A Halál nem vette figyelembe. Úgy csattogtatta ujjait, mint egy kasztanyettát, s a kötény a derekán rövidéletű lángokra lobbant. A cicát azonban nagyon gondosan tette le, s gyöngéden bökdöste arrébb a lábával.

— NEM ADTAM-E MEG NEKI A LEGREMEKEBB LEHETŐSÉGET?

— Pontosan, mester, és most, ha módját lelnéd annak, hogy szabaddá…

— SZAKÉRTELMET? KARRIERÉPÍTÉST? KILÁTÁSOKAT? ÁLLÁST ÉLETHOSSZIGLAN?

— Valóban, és most ha mindenek előtt elengednéd a…

Teljes volt a változás Albert hangjában. A parancsnoklás harsonái az esdeklés pikuláivá halkultak. Igazából riadtnak hangzott, ám sikerrel kapta el Széltoló tekintetét, s sziszegte oda neki:

— A botom! Dobd ide a botom! Amíg a körben van, nem legyőzhetetlen! Ha nálam a botom, ki tudok törni!

— Tessék? — értetlenkedett Széltoló.

— Ó, MAGAM HIBÁZTATOM, MERT ENGEDTEM ANNAK, AMIT JOBB SZÓ HÍJÁN A HÚS GYÖNGESÉGÉNEK KELL NEVEZNEM.

— A botom, te tökkelütött, a botom! — zagyválta Albert.

— Pardon?

— DERÉK MUNKA, SZOLGÁM, HOGY JÓZAN ESZEMRE TÉRÍTETTÉL — mondta a Halál. — NE VESZÍTSÜNK EGY PERCET SEM!

— A bot…

Robbanás, légroham. A gyertyalángok egy pillanatra tűzcsíkokká nyújtóztak, aztán kialudtak.

Eltelt némi idő.

Aztán a kincstárnok hangja valahonnan a padló közeléből szólt:

— Nagyon nem volt szép tőled, Széltoló, hogy úgy elvesztetted a botját. Juttasd majd valamikor eszembe, hogy szigorúan büntesselek meg! Van valakinél fény?

— Nem tudom, mi történt vele! Én csak odatámasztottam az oszlophoz, itt ni, és most…

— Úúúk.

— Ó! — nyelt egyet Széltoló.

— Extra banánadag ennek az antropoidnak — jelentette be fahangon a kincstárnok.

Gyufa lobbant, s valakinek sikerült meggyújtania egy gyertyát. A varázslók elkezdtek föltápászkodni a földről.

— Nos, ez tanulságos lecke volt mindnyájunknak — folytatta a kincstárnok, port és gyertyaviaszt söpörve le köntöséről. Fölnézett, arra számítva, hogy Alberto Malic szobra újra a talapzaton áll.

— Nyilvánvaló, hogy még a szobroknak is vannak érzéseik — szögezte le. — Emlékszem, hogy amikor még csak elsőéves voltam, ráírtam a nevem a… nos, nem számít. A lényeg az, azt javaslom itt és most, hogy pótoljuk a szobrot.

A javaslatot halotti csönd fogadta.

— Méghozzá, mondjuk, egy aranyba öntött pontos hasonmással. Megfelelően fölékesítve drágakövekkel, ahogy az kijár hatalmas alapítónknak — szavalta tovább élénken. — És hogy biztosak lehessünk, egyetlen diák se fogja megrongálni semmilyen módon, azt indítványozom, hogy a legmélyebb pincében állítsuk föl — folytatta. — És aztán zárjuk be az ajtót — tette hozzá.

Számos varázsló kezdett fölvidulni.

— És dobjuk el a kulcsot? — sugallta Széltoló.

— És hegesszük be az ajtót — vitte tovább a gondolatmenetet a kincstárnok. Csak most emlékezett vissza a Megfoltozott Dobra. Egy darabig gondolkozott, és eszébe jutott az állóképességfejlesztő fettnesz-diéta is.

— És aztán falazzuk be az ajtónyílást — ajánlotta.

Tapsvihar tört ki.

— És dobjuk el a falazó-kőművest! — kacarászta Széltoló, aki úgy érezte, kezdi kapizsgálni.

A kincstárnok haragosan nézett rá.

— Semmi szükség túlzásokba esni! — mondta.

A némaságban egy, a szokásosnál nagyobb homokdűne félszegen fölpúposodott, aztán lehullott, s előtárta Mucit, sörényét rázva, a homokot szuszogva ki orrlyukaiból.

Mort kinyitotta szemét.

Kellene legyen egy szó arra a rögtön ébredés utáni rövidke időszakra, amikor az ember agya tele van meleg, rózsaszín semmivel. Ott fekszel, teljességgel gondolattalan, kivéve a növekvő gyanakvást, hogy feléd tartanak, mint egy zokninyi nedves homok éjjel egy sikátorban, mindazon emlékképek, amik nélkül pompásan megvolnál, és amik egyenértékűek azzal a ténnyel, hogy az egyetlen enyhítő tényező borzalmas jövődben az a bizonyosság, hogy eléggé rövidke lesz.

Mort fölült, és feje búbjára tette kezét, hogy megakadályozza a lecsavarodását.

A homok mellette fölfordult, és Yzabell ülő helyzetbe lökte magát. A haja tele volt homokkal, s arcát a piramisok pora piszkolta be. Néhány hajszálának vége égetten kunkorodott. Csüggedten bámult a fiúra.

— Te ütöttél meg? — kérdezte Mort, gyöngéden tapogatva az állkapcsát.

— Igen.

— Ó!

A fiú fölnézett az égre, mintha az emlékeztethetné őt bármire is. Valahol ott kellene lennie hamarosan, jutott eszébe. Aztán még valamire emlékezett.

— Köszönöm — mondta.

— Biztosíthatlak, bármikor örömmel. — Yzabell lábra állt, s megpróbálta lesöpörni a koszt meg a pókhálókat a ruhájáról. — Meg fogjuk menteni a királykisasszonyodat? — kérdezte szégyenlősen.

Mort saját, belső valósága ekkor zárkózott föl hozzá. Fojtott kiáltással ugrott talpra, figyelte, ahogy kék tűzijáték robbant a szeme előtt, és újra összeesett. Yzabell elkapta a válla alatt, s visszahúzta függőleges helyzetbe.

— Menjünk le a folyóhoz! — javasolta a lány. — Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy ital.

— Mi történt velem?

A lány a vállát vonogatta — annyira, amennyire ez lehetséges, miközben valakit támogat az ember.

— Valaki az AskhEnte rítushoz folyamodott. Apus utálja, azt mondja, mindig a legrosszabbkor idézik meg. Az a részed, ami a Halál volt, engedelmesen ment, s téged maga mögött hagyott. Azt hiszem. Legalábbis visszakaptad a saját hangod.

— Mennyi az idő?

— Mit is mondtál, mikor zárják le a papok a piramist? — kérdezett vissza Yzabell.

Mort patakzó szemmel visszakancsalított a királysír irányába. Semmi kétség, fáklya-világította ujjak dolgoztak az ajtón. A legenda szerint hamarosan életre kelnek a gondnokok, s megkezdik végtelen járőrözésük.

Tudta, hogy megelevenednek . Emlékezett a tudásra. Emlékezett arra, hogy elméje hideg volt, mint a jég, és határtalan, mint az égbolt éjjel. Emlékezett, hogy vonakodó létre hívták abban a pillanatban, amikor az első teremtmény életbe lépett, azzal a biztos tudattal, hogy túléli az életet, mígnem az univerzum utolsó lénye is megítéltettetik, amikoron is az ő feladata lesz, képletesen szólva, hogy föltegye a székeket az asztalokra, és lekapcsolja a villanyt.

Emlékezett a magányosságra.

— Ne hagyj egyedül! — kérte sietve.

— Itt vagyok — nyugtatta meg a lány. — Addig, ameddig csak szükséged van rám.

— Éjfél van — mondta a fiú lehangoltan, lesüllyedve a Tsort mellé, s fájó fejét a vízbe mártotta. Mellette olyan zaj hallatszott, mint amikor kiürül a kád, minthogy Muci szintén ivásra adta a fejét.