Terry Pratchett - Mozgó képek

Vagy egy rémálomba. Viktor félig-meddig arra számított, hogy meghallja a tenger morajlását és látni fogja, ahogy a függönyök fekete nyálkává mállanak szét.

— Ó, istenek — ismételte meg.

— Mi bajod van? — kérdezte Ginger, változatlanul vigyorogva a fölsorakozott városi méltóságokra, akik várták, hogy bemutatkozhassanak nekik.

— Várd ki a végét! — nyögte ki rekedt hangon Viktor. — Ez Holivud! Holivudot elhozták Ankh-Morporkba!

— Igen, de…

— Hát nem emlékszel semmire? Az éjszakára a Dombon? Mielőtt fölébredtél?

— Nem. Mondtam neked!

— Csak várd ki a végét! — mondta újra Viktor. Odapillantott az egyik falhoz támasztott díszes plakáttartóra.

Azon ez állt: — Naponta három előadás!

És a homokdűnékre gondolt, meg az ősi mítoszokra, meg a homárokra.

A térképkészítés sosem volt precíz művészet a Korongvilágon. Az emberek általában csupa jó szándékkal vágtak bele, aztán annyira elragadtatták maguk a vízsugarat kilövellő bálnáktól, szörnyetegektől, hullámoktól és a kartográfiai berendezés egyéb pepecs darabjaitól, hogy gyakran teljesen elfelejtették az unalmas hegyeket és folyókat berajzolni.

Az Arkrektor rátett egy dugig tele hamutartót a fölpöndörödéssel fenyegető sarokra. Végighúzta ujját a trehány felületen.

— Azt mondja „Itt Leledz Sárkányok” — olvasta föl. — És ráadásul pont a város belsejében. Hát ez fura.

— Az csak Lady Juhossy Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke — vetette oda szórakozottan a Kincstárnok.

— És itt az áll „Terry Incognita” — mondta az Arkrektor. — Vajon miért?

A Kincstárnok nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. — Hát, valószínűleg érdekesebb, mint odarajzolni egy csomó káposztatermelő majort.

— És itt megint az van, hogy „Itt Leledz Sárkányok”.

— Azt hiszem, hogy az tényleg csak hazugság.

Az Arkrektor kérges hüvelykujja folytatta az utat abba az irányba, melyet kikalkuláltak. Félresöpört két légypiszkot.

— Egyáltalán semmi sincs itt — állapította meg, közelebbről is megnézve. — Csak a tenger. És… — hunyorgott — …Holivud. Jelent az valamit?

— Nem oda ment el az összes alkimista? — kérdezte a Kincstárnok.

— Ó, azok !

— Föltételezem — szólalt meg vontatottan a Kincstárnok —, ők nem csinálnának ott valamiféle mágiát?

— Alkimisták? Mágiát ?

— Sajnálom. Tudom, nevetséges gondolat. A kapus mondta nekem, hogy ők valamiféle, ó, árnyjátékot vagy hasonlót csinálnak. Vagy bábokat. Vagy valami ilyesmit. Képeket. Vagy valamit. Nem igazán figyeltem oda. Úgy értem… alkimisták . Ugyan! Úgy értem, az orgyilkosok… igen . Tolvajok… igen . Még a kalmárok is… a kalmárok néha tényleg fondorlatosak tudnak lenni. De az alkimisták — mutasson nekem náluk kevésbé evilági, ügyefogyottabb, jóhiszeműbb…

A hangja elakadt, amikor a füle fölzárkózott a szájához.

— Nem mernék, ugye? — kérdezte.

— Nem mernék?

A Kincstárnok tompa kacajt hallatott. — Ne-e-em. Nem mernék! Tudják, hogy úgy esnénk nekik, mint egy tonna tégla, ha megpróbálkoznának mágiával errefelé… — A hangja ismét elfúlt.

— Biztos vagyok benne, hogy nem mernék — mondta.

— Úgy értem, még olyan messze sem — mondta.

— Nem mernék — mondta.

— Nem, varázslatot nem. Bizonyára nem, ugye? — mondta.

— Sosem bíztam azokban a mocskoskezű rohadékokban! — mondta. — Tudja, ők nem olyanok, mint mi. Fogalmuk sincs a kellő méltóságról!

A jegypénztár körül áramló tömeg percről percre egyre fölháborodottabb és dühösebb lett.

— Hát, már mindegyik zsebedben megnézted? — kérdezte a Tanszékvezető.

— Igen! — motyogta a Dékán.

— Azért nézd meg még egyszer!

Ami a varázslókat illeti, a fizetés azért, hogy bejuthassanak valahova, olyasmi, ami csak másokkal történhet. A csúcsos kalap rendszerint bőven elég.

Miközben a Dékán erőlködött, a Tanszékvezető bőszen vigyorgott a jegyeket áruló fiatal nőre. — De biztosíthatom, drága hölgyem — mondta reményvesztetten —, hogy mi varázslók vagyunk.

— Jól látom az álszakállatok — felelte a lány és az orrát fintorgatta. — Mindenféle alakok bejönnek ide. Honnan tudjam, hogy ti nem három kisfiú vagytok, a papátok kabátjában?

— De asszonyom!

— Két tallérom és tizenöt garasom van — jelentette ki a Dékán, kicsipegetve az érméket egy maréknyi szösz és titoktatosan okkult tárgy közül.

— Az akkor két zsöllyeülés — közölte a lány kelletlenül letekerve két jegyet. A Tanszékvezető fölmarkolta őket.

— Akkor én beviszem Motollát — tudatta sietősen, odafordulva a többiekhez. — Attól tartok, hogy ti többiek jobb lesz, ha hátra fordultok és visszatértek becsületes kereskedésetekhez. — És sokatmondóan mozgatta föl-le szemöldökét.

— Nem értem, miért kellene nekünk… — kezdte a Dékán.

— Máskülönben hátra lékba kerülünk — folytatta a Tanszékvezető, vadul grimaszolva. — Ha nem mentek vissza, hátra .

— Hé, az az én pénzem volt, és… — mérgelődött a Dékán, de a Jelenkori Varázsrúnák Előadója megragadta a karját.

— Csak tartson velünk! — kérte, és lassan, tudatosan a Tanszékvezetőre kacsintott. — Ideje, hogy meg hátrá ljunk.

— Nem értem, miért… — locsogta a Dékán, miközben elvonszolták a többiek.

Szürke fellegek gomolyogtak az Arkrektor varázstükrében. Sok varázslónak van varázstükre, de nem sokan bajlódtak valaha is a használatukkal. Ugyanis köntörfalaznak és megbízhatatlanok. Még arra sem túl jók, hogy megborotválkozz bennük.

Maphlaves meglepően értett a varázstükör-használathoz.

— Becserkelés — kínálta rövidke magyarázatképpen. — Az istenekre, el nem tudnám viselni azt a rengeteg kúszást a nedves harasztban órákig. Szolgálja ki magát egy itallal, ember! És töltsön nekem is!

A felhők vibráltak.

— Úgy látszik, mást nem lehet látni — mondta. — Hát ez fura. Csak folyamatosan hömpölygő köd.

Az Arkrektor köhintett. A Kincstárnok kezdett ráébredni, hogy minden várakozás ellenére, az Arkrektornak van esze, és nem kevés.

— Látott már valaha egy ilyen árnyékot mozgató bábjáték-kép-izét? — érdeklődött Maphlaves.

— A szolgák járnak oda — válaszolta a Kincstárnok. Ez, Maphlaves úgy döntött, „nem”-et jelent.

— Azt hiszem, vetnünk kellene rá egy pillantást — jelentette ki.

— Igenis, Arkrektor — felelte a Kincstárnok jámborul.

A mozgó képeket bemutató épületekre vonatkozó, multiverzumszerte alkalmazható, megszeghetetlen szabály az, hogy a megépítés förtelmes volta hátul fordítottan arányos a megépítés pazarságával elöl. Elöl: oszlopok, boltívek, aranyozás, fények. Hátul: bizarr csatornák, rejtélyes csővezeték-süllyedések, tűzfalak, bűzös sikátorok.

Na meg a vécék ablaka.

— Egyáltalán semmi kényszerítő okunk arra, hogy ezt tegyük — siránkozott a Dékán, miközben a varázslók a sötétben erőlködtek.

— Fogja be a száját és toljon erősebben! — motyogta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója az ablak túloldaláról.

— Átváltoztathattunk volna valamit pénzzé — jegyezte meg a Dékán. — Csak egy gyors illúzió. Mi abban a rossz?

— Azt úgy hívják, a valuta fölhígítása — világosította föl a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Az olyasmiért a skorpiógödörbe vethetik az embert. Hova tettem a lábam? Hova tettem a lábam ?