Terry Pratchett - Mozgó képek

Az Egyetemi szanitárium nem volt túl nagy és csak ritkán használták. A varázslók többnyire vagy kicsattanóan egészségesek vagy halottak. Az egyetlen gyógymód, amire rendszerint szükségük van, az a savlekötő gyógyszer és egy elsötétített szoba ebédig.

— Hoztam egy kis olvasnivalót — jelentette ki a hang bátortalanul.

A Kincstárnoknak sikerült élesbe hoznia a Kalandok Íjpuskával és Horgászbottal gerincét.

— Alaposan megütötte magát, Kincstárnok. Végigaludta a napot.

A Kincstárnok ködösen rámeredt a rózsaszín és narancssárga homályra, amely fokozatosan az Arkrektor rózsaszín és narancssárga arcává tisztult.

Lássuk csak, gondolta, pontosan hogyan kerültem…

Villámgyorsan fölült, megragadta az Arkrektor köntösét és belevisította a hatalmas, rózsaszínű és narancssárga arcba: — Valami szörnyűség fog történni!

A varázslók végigsétáltak az alkonyati utcákon. Eddig tökéletesen működött az álcázás. Az emberek még meg is lökték őket. Szánt szándékkal soha senki nem taszigált egy varázslót. Ez teljesen új élmény volt.

Hatalmas embertömeg állt az Ódium bejárata előtt, a sor végighúzódott az utcán. A Dékán erre fütyült és egyenesen az ajtóhoz vezette csapatát, mire valaki azt mondta: — Áj!

Fölnézett a vörösképű trollra, aki rosszul álló, katonainak látszó öltözéket viselt, mely ugyan üstdob méretű vállrojtokra kiterjedt, nadrágra viszont nem.

— Igen? — szólt.

— Tudja, van egy sor — világosította föl a troll.

A Dékán udvariasan bólintott. Ankh-Morporkban a sor, csaknem a dolog természetéből adódóan, olyasmi, aminek elején egy varázsló található. — Látom én — mondta. — És igen helyénvaló dolog. És ha most lenne olyan kedves és félreállna, ugyanis szeretnénk elfoglalni a helyünk.

A troll belebökött a Dékán gyomrába.

— Mégis mit hiszel, ki vagy te? — firtatta. — Varázsló vagy hasonló? — Ez nevetést váltott ki a legközelebbi sorban állókból.

A Dékán közelebb hajolt.

— Ami azt illeti, mi valóban varázslók vagyunk — sziszegte.

A troll rávigyorgott.

— Ne gyere nekem ezzel a naiv trilobitával! — gúnyolta. — Látom, hogy álszakállad van!

— Na, ide figyeljen… — kezdte a Dékán, de a hangja összefüggéstelen nyüszítéssé vált, amikor a troll fölkapta a köntöse gallérjánál fogva és kiráncigálta az úttestre.

— Szépen beállsz a sorba, mint mindenki más — szögezte le. A sorból gúnykacaj kórusa hangzott föl.

A Dékán fölmordult és fölemelte jobb kezét szétterpesztett ujjakkal…

A Tanszékvezető megmarkolta a karját.

— Ó, igen — sziszegte. — Ez majd nagyon jót tesz, mi? Gyere!

— Hová?

— A sor végére!

— De mi varázslók vagyunk! A varázslók sosem állnak sorban semmiért!

— Mi becsületes kereskedők vagyunk, emlékszel? — emlékeztette a Tanszékvezető. Rápillantott a legközelebbi mozgólátogatókra, akik már furcsállóan méregették őket. — Becsületes kereskedők vagyunk — ismételte meg hangosan. Megbökte a Dékánt. — Rajta! — sziszegte.

— Rajta mit?

— Rajta, mondj valami kereskedőset!

— És az milyen lenne? — kérdezte elképedve a Dékán.

— Mondj valamit ! Mindenki minket néz!

— Ó! — A Dékán pánikba esve összeráncolta arcát, aztán derengeni kezdett a megmenekülés. — Finom a zalma! — mondta. — Addig vegyék, amíg meleg! Finom az… Ez megfelel?

— Föltételezem, igen. És most menjünk a végére…

Az utca túlsó végén volt valami kavarodás. Előreözönlöttek az emberek. A sor fölbomlott és rohamozott. A becsületes kereskedőket hirtelen körbevette a kétségbeesetten lökdösődő sokadalom.

— Hé, van ám egy sor, tudják — jegyezte meg félénken a Jelenkori Varázsrúnák Becsületes Kereskedője, amikor félrelökték.

A Dékán megragadta egy fiú vállát, aki bőszen próbálta félretaszigálni.

— Mi folyik itt, fiatalember? — tudakolta.

— Mindjárt megjönnek! — kiáltotta a fiú.

— Kik jönnek?

— A csillagok!

A varázslók egy emberként fölfelé pillantottak.

— Dehogy, nem jönnek — szögezte le a Dékán, de a fiú kirántotta magát a markából és eltűnt a tolongásban.

— Különös primitív babona — állította a Dékán, és a varázslók, Alánk kivételével, aki panaszkodott és botjával hadonászott, a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.

A Kincstárnok összefutott az Arkrektorral az egyik folyosón.

— Nincs senki a Tanári Zsibongóban! — rikácsolta a Kincstárnok.

— Üres a Könyvtár! — bömbölte az Arkrektor.

— Hallottam már ilyesmiről — siránkozott a Kincstárnok. — Természetes ez vagy az. Mindegyiken kitört a spontaneitás!

— Nyugodjon meg, ember! Csak mert…

— Még a szolgák közül se találok senkit! Tudja, mi történik, amikor a valóság beszakad! Már most is valószínűleg óriási csápok…

A távolból vuamm … vuamm zaj hallatszott, és a falról visszapattanó labdacsok lármája.

— Mindig ugyanaz az irány — motyogta a Kincstárnok.

— És az miféle irány?

— Az az irány, ahonnan Ők érkeznek! Azt hiszem, meg fogok őrülni!

— Ugyan, ugyan — mondta az Arkrektor, és megveregette a Kincstárnok vállát. — Nem gondolhatja komolyan az ilyesmit. Ez őrült beszéd.

Ginger páni félelembe esve bámult ki a kocsi ablakán.

— Ki ez a tömérdek ember? — kérdezte.

— Csodálók — válaszolta Himpeller.

— De én nem vagyok csoda!

— A bácsikám úgy értette, hogy olyan emberek, akik szeretnek látni téged a mozgókban — magyarázta el Soll. — Ööö. Nagyon szeretnek téged.

— Nők is vannak ott kint — jegyezte meg Viktor. Óvatosan intett egyet. A tömegben egy nő elájult.

— Híres vagy — állapította meg. — Azt mondtad, mindig híres akartál lenni.

Ginger megint kinézett a sokaságra. — De azt sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Mind ami nevünket kiabálják!

— Nem sajnáltuk a fáradságot, hogy tájékoztassuk az embereket az Elvitte a Szél -ről — nyilatkozta Soll.

— Úgy van — erősítette meg Himpeller. — Megmondtuk, hogy ez Holivud egész történetében a legnagyszerűbb mozgó.

— De hát csak két hónapja csinálunk mozgókat — mutatott rá Ginger.

— Na és? Attól még történelem! — hárított Himpeller.

Viktor látta a kifejezést Ginger arcán. Pontosan milyen hosszú is Holivud valóságos története? Talán akad valami ősrégi kőnaptár lenn a tenger fenekén a homárok között. Talán nincs módszer, amivel ki lehetne számolni. Hogyan számolod ki egy eszme életkorát?

— Egy csomó városi méltóság is ott lesz — jelentette be Himpeller. — A Patrícius, meg a nemesek, meg a Céhek vezetői meg néhány a főpapok közül. Természetesen a varázslók nem, a fölfuvalkodott vén marhák. De az biztos, hogy feledhetetlen este lesz.

— Mindegyiknek be kell majd minket mutatni? — érdeklődött Viktor.

— Nem. Őket fogjuk bemutatni nektek — helyesbített Himpeller. — Ez lesz a legnagyobb eksztázis életükben.

Viktor újra a tömegre meredt.

— Csak képzelődöm — kérdezte —, vagy kezd ködbe borulni?

Alánk botjával megütötte a Tanszékvezető lábát hátulról.

— Mi folyik itt? — érdeklődött. — Miért éljenez mindenki?

— Épp most szállt ki a hintójából a Patrícius — válaszolta a Tanszékvezető.