Terry Pratchett - Mozgó képek

— Nem értem, mi olyan bámulatos abban — közölte Alánk. — Én már sok százszor szálltam ki kocsikból. Nincs benne semmi ördöngösség.

— Tényleg különös némileg — ismerte el a Tanszékvezető. — És megéljenezték a Orgyilkosok Céhének fejét meg Vak Ió Főpapját is. És most valaki kigöngyöl egy vörös szőnyeget.

— Mi, itt az utcán? Ankh-Morporkban?

— Igen.

— Hát, nem szeretném kifizetni az illető tisztítószámláját — szögezte le Alánk.

A Jelenkori Varázsrúnák Előadója oldalba bökte a Tanszékvezetőt, vagy legalábbis oda bökött, ahol bordáit ötven éven át fogyasztott ugyancsak kiadós vacsorák rétegei borították.

— Csönd legyen! — sziszegte. — Jönnek!

— Kik?

— A látszat szerint valaki fontos.

A Tanszékvezető pánikba esve ráncolta arcát az álszakáll alatt. — Nem gondoljátok, hogy meghívták az Arkrektort is, ugye, nem?

A varázslók, akár függőleges teknősök, megpróbálták összehúzni maguk a köntösük alatt.

Valójában azonban ez sokkal lenyűgözőbb kocsi volt, mint bármelyik roskatag darab az Egyetem kocsiszínjében. A tömeg nekilökődött a trollok és városi őrök sorfalának és reménykedően meredt a kocsi ajtajára; maga a levegő is zsongott a várakozástól.

Mr. Bezam — úgy dagadt mellkasa a fontoskodástól, hogy látszólag a föld fölött lebegett — odalibegett a kocsiajtóhoz és kinyitotta.

A sokadalom visszafojtotta kollektív lélegzetét, eltekintve egy kicsiny részétől, amely botjával ütötte az őt körbevevő embereket és azt motyogta: — Mi történik? Mi folyik itt? Miért nem mondja meg senki nekem, mi történik ? Követelem , hogy valaki mondja meg nekem, mm, hogy mi történik !

Az ajtó csukva maradt. Ginger úgy markolta a kilincset, mintha mentőkötél lenne.

— Ezrek vannak odakint! — mondta Ginger. — Nem mehetek ki oda!

— De mindegyik megnézi a mozgóid — érvelt Soll. — Ők a közönséged.

— Nem!

Soll a magasba emelte kezét. — Nem tudnád őt meggyőzni? — szólt oda Viktornak.

— Még abban se vagyok biztos, hogy magamat meg tudom győzni — felelte Viktor.

— De hát napokat töltöttél ezek előtt az emberek előtt — győzködte Himpeller.

— Nem, dehogy — válaszolta Ginger. — Csak maga volt ott, meg a kurblimanok meg a trollok meg mindenki. Az más. Különben is, az valójában nem én voltam — tette hozzá. — Az Delores del Syn volt.

Viktor tűnődve beleharapott az ajkába.

— Hát, talán akkor Delores del Synt kellene kiküldened oda — javasolta.

— Azt meg hogyan tehetném? — kérdezte a lány.

— Hát… miért ne tettetnéd, hogy ez egy mozgó…?

A Himpellerek, nagybácsi és unokaöccs, összenéztek. Aztán Soll a kezével kört formált az arca köré, amilyen a képdoboz lencséje, és Himpeller, egy ösztökélő oldalba bökés után, egyik kezét unokaöccse fejére tette és elforgatta a láthatatlan kurblit a fülében.

— Felvétel! — adta ki a rendezői utasítást.

A kocsiajtó kivágódott.

A tömeg levegő után kapkodott, akár egy lélegzetet vevő hegy. Viktor kiszállt, fölnyúlt és megfogta Ginger kezét…

A sokaság eszeveszetten éljenzett.

A Jelenkori Varázsrúnák Előadója megharapta az ujját színtiszta izgalmában. A Tanszékvezető fura, rekedt hangot adott ki a torka mélyéről.

— És tudod, te még kérdezted, mi olyat találhat egy fiú, ami jobb a varázslónak levésnél! — mondta.

— Egy igazi varázslót csakis egyetlen dolog érdekel — motyogta a Dékán. — Ezt te is tudod.

— Ó, hogyne tudnám!

— A mágiára céloztam.

A Tanszékvezető a közelgő alakokra meredt.

— Tudod, ez tényleg az ifjú Viktor. Meg mernék rá esküdni — jelentette ki.

— Undorító — vágta rá a Dékán. — Hihetetlen, hogy azt választotta, fiatal nők körül lebzselhessen, amikor lehetett volna varázsló!

— Aha. Micsoda bolond — felelte a Jelenkori Varázsruhák Előadója, akinek nehézséget okozott a lélegzés.

Afféle közsóhaj hallatszott.

— Azonban el kell ismerd, hogy a lányban van valami szívdöglesztő — jegyezte meg a Tanszékvezető.

— Én öregember vagyok és ha valaki nem hagy látni most mindjárt — szólalt meg egy recsegő hang a hátuk mögött —, akkor valaki hamarosan érzékelni fogja a, mm, botom boldogabbik végét, értve?

Ketten a varázslók közül oldalra húzódtak és előreengedték a tolószéket. Ha már mozgásban volt, egyenesen a szőnyeg széléig siklott, lehorzsolva minden útjába kerülő térdet vagy bokát.

Alánknak leesett az álla.

Ginger megszorította Viktor kezét.

— Amott van egy csoport kövér öregember álszakállban, akik neked integetnek — közölte összeszorított és vigyorgó foggal.

— Igen, azt hiszem, varázslók — vigyorgott vissza Viktor.

— Az egyikük föl-le ugrál a tolószékében és olyasmiket kiabál, hogy „Tyű-hű!” meg „Hujhuj!” meg „Bravó, nagyszerű!”.

— Ó a legöregebb varázsló a világon — világosította föl Viktor. Odaintett egy gömbölyded hölgynek a tömegben, aki elalélt.

— Megáll az eszem! Milyen volt az öreg ötven évvel ezelőtt?

— Hát, először is, nyolcvan éves [27] A többi varázsló becsvágyó figyelmét sikerrel elkerülő mágusok általában nagyon hosszú ideig élnek. És még annál is hosszabbnak tűnik. . Ne dobj neki csókot!

A tömeg helyeslően harsogott.

— Édes pofának látszik.

— Csak folytasd a mosolygást és integetést!

— Ó, istenek , nézd azt a rengeteg népet, akik arra várnak, hogy bemutatkozhassanak nekünk!

— Látom őket — válaszolta Viktor.

— De ők fontosak !

— Nos, mi is. Azt hiszem.

— Miért?

— Mert mi mi vagyunk. Úgy, ahogy akkor mondtad, lenn a tengerparton. Mi vagyunk mi, pont olyan nagyságok, amilyenek csak lehetünk. Ez pontosan az, amit akartál. Mi vagyunk…

Elhallgatott.

A troll az Ódium ajtajánál tétován szalutált neki. A csattanás, amikor a keze odacsapódott a fülére, egész hallható volt a tömeg lármázása ellenére…

Gaspod nagy sebességgel kacsázott végig egy keskeny közön, s Laddie engedelmesen ügetett a sarkában. Senki sem fordított rájuk semmi figyelmet, amikor leugrottak, illetve Gaspod esetében — pottyantak, a kocsiról.

— Az egész estét eltölteni valami levegőtlen színben nem felel meg az én elképzelésemnek az átmulatott éjszakáról — morogta Gaspod. — Ez nagyváros. Ez nem Holivud. Ne maradj el tőlem, kölyök, és nem lesz semmi bajod! Első megálló, Harga Bordafogadójának hátsó ajtaja. Ott már ismernek. Oké?

— Laddie jófiú!

— Aha — mondta Gaspod.

— Nézd milyen ruhát hordanak! — fakadt ki Viktor.

— Vörös bársonyzakót aranysujtásokkal — súgta oda Ginger a szája sarkából. — És akkor mi van? Bár egy nadrág nem lett volna rossz ötlet.

— Ó, istenek! — suttogta Viktor.

Beléptek az Ódium fényesen megvilágított előcsarnokába.

Bezam megtett minden tőle telhetőt. Trollok és törpék egész éjjel dolgoztak rajta, hogy elkészüljön.

Voltak ott vörös plüssfüggönyök és oszlopok és tükrök.

Pufók puttók és különféle gyümölcsök, mind aranyra festve, borították el szemlátomást a felület minden darabkáját.

Olyan volt, mintha beléptek volna egy doboz méregdrága csokoládéba.