Terry Pratchett: Mozgó képek

Nézzétek…

Ez az űr. Néha a legvégső határnak nevezik.

(Kivéve, hogy persze nem lehetséges legvégső határ, mert akkor nem lenne semmi, amihez képest határ lehetne, de ami a határokat illeti, határozottan utolsó előtti…)

És a csillagok áramlata előtt nebula függ, hatalmas és fekete, egy vörös óriás föl-fölvillan, akár az istenek tébolya…

Aztán a fölvillanásokról kiderül, hogy egy irdatlan szem csillanásai, amit hunyorgó szemhéj takar el időről-időre, majd megmoccan a sötétség úszólába, és Nagy A’Tuin, a csillagteknőc tovaúszik a semmin át. A hátán négy gigászi elefánt. Azok vállán, vízzel koszorúzva, apró, keringő napocskája alatt csillogva, a fagyos Tengelyét körbevevő hegységek körül fenségesen forogva nyugszik a Korongvilág, világ és világok tükröződése.

Csaknem valótlan.

A valóság nem digitális, vagy ki- vagy bekapcsolt állapot, hanem analóg. Valami lépcsőzetes . Más szóval a valóság tulajdonság, aminek a dolgok pont ugyanúgy vannak birtokában, mint mondjuk a súlynak. Például bizonyos emberek valóságosabbak, minta többiek. Becslések szerint csak körülbelül ötszáz valóságos ember van bármely adott bolygón, és ez az oka, amiért folyton és váratlanul összefutnak egymással.

A Korongvilág annyira valótlan, amennyire ez lehetséges mialatt még épp csak elég valóságos a létezéshez.

És épp csak elég valóságos ahhoz is, hogy nagy bajban legyen.

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldnyire forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.

Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette itt soha sem esett az eső. Noha körülötte a dűnék a szél szobrászkodásának alkotásai voltak, az alacsony dombtető örökös harsány szélcsöndbe burkolózott.

Semmi sem változott itt évszázadok óta, csak a homok.

Mostanáig.

A partra mosott fából kezdetleges kunyhót építettek a tengerpart elnyúló hajlatán, bár az „építették” szóval leírni sérti a történelem összes kezdetleges kunyhóépítőjének becsületét; ha hagyták volna, hogy a tenger egyszerűen fölhalmozza az uszadékfát, lehet, hogy jobb munkát végez.

És benne egy öregember épp most halt meg.

— Ó! — mondta. Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a kunyhó belsejét. Az utolsó tíz évben nem látta kristálytisztán.

Aztán lelendítette, ha nem is a lábát, legalábbis a lába emlékezetét a tengeri haraszttal tömött szalmazsákról és fölállt. Aztán kiment a gyémántragyogású délelőttbe. Érdeklődéssel látta, hogy — noha halott — még mindig szertartásos talárjának kísérteties hasonmását viseli — ugyan piszkos és kopott, ám még mindig föl lehet ismerni, hogy eredetileg sötétvörös plüss volt, aranysujtásokkal. Vagy a ruháid is meghalnak veled együtt, vagy talán csak a szokás hatalmának engedelmeskedve öltözöl szellemileg.

Szintén a megszokás vezette lépteit a kunyhó melletti uszadékfa-rakáshoz. De amikor megpróbált néhány gallyat fölszedni, a keze átsiklott rajtuk.

Káromkodott.

És ekkor történt, hogy észrevette a víz szélén álldogáló és a tengert bámuló alakot, aki egy kaszára támaszkodott. Az illető fekete köntöse csapkodott a szélben.

Bicegve elindult felé, eszébe jutott, hogy halott, és elkezdett nagyokat lépni. Már évtizedek óta nem tudott rendesen lépkedni, de elképesztő, hogy milyen könnyű ezt az egészet újra fölidézni.

Mielőtt megtette volna az út felét a sötét alakig, az megszólította.

DEKKAN RIBOBE — mondta.

— Én vagyok.

AZ UTOLSÓ KAPUŐR.

— Nos, azt hiszem.

A Halál tétovázott.

VAGY AZ VAGY, VAGY NEM — szögezte le.

Dekkan megvakarta az orrát. Na persze, gondolta, képes kell legyél arra, hogy megérintsd önmagad . Különben darabokra esnél.

— Az előjirás szerint az Őrt a Főpapnőnek kő beiktatnija — magyarázkodott. — És sok ezer évek óta nincsenek Főpapnők. Tuggya, én az egészet csak a vén Tentótól tanútam el, aki itt élt énelőttem. Csak aszonta nekem egy nap, „Dekkan, úgy néz ki, haldokolok, szóval most rajtad múlik, mer’ ha nincsen más, aki rendesen emlékszik, az egész újra fog kezdődni, és tudod, hogy azt mit jelent”. Hát, na jó. De ez nem az, amit az ember rendes beiktatásnak nevezhet, szerintem.

Fölnézett a homokdombra.

— Csak ő volt itt meg én — folytatta. — Asztán csak én, emlékezve Holivudra. És most… — Szájához kapta a kezét.

— Hú… ööö — mondta.

IGEN — értett egyet a Halál.

Helytelen lenne azt állítani, hogy pánik suhant át Dekkan Ribobe arcán, mert abban a percben az arca több ölre volt tőle és olyasféle merev vigyort viselt, mintha végül megértette volna a viccet. De a szelleme kétségtelenül aggódott.

— Tuggya, a dolog úgy áll — hadarta —, hogy soha senki nem jön ide, tuggya, kivéve a halászokat a szomszédos öbölből, és azok csak itt haggyák a halat és elrohannak a babona miatt és én meg valahogy nem mehettem el, hogy inast keressek vagy valami, mer’ ugye muszáj a tűznek égni meg valakinek meg kell csinálni a kántálást.

IGEN.

— …Rettentő nagy felelősség, ha te vagy az eggyetlen, aki el tuggya végezni a dolgot…

IGEN — értett egyet a Halál.

— Hát persze, ezzel nem mondok újat magának…

NEM.

— …Úgy értem, abba’ reménykedtem, hogy valaki hajótörést szenved, vagy valami, vagy erre jön kincskeresőbe’ és elmagyarázhatom, ahogy a vén Tentó elmagyarázta nekem, megtaníthatom nekik azokat a kántálásokat, elrendezhetem az egészet, mielőtt meghalok…

IGEN?

— Föltételezem, nincs lehetőség arra, hogy én valahogy…

NINCS.

— Gondoltam — felelte Dekkan csüggedten.

Ránézett a nagy robajjal partra verődő hullámokra.

— Volt valaha egy nagyváros ott lent, sok ezer évvel ezelőtt — jelentette ki. — Úgy értem, ott, ahol a tenger van. Amikor viharos az idő, hallani lehet a régi templomharangokat, ahogy konganak a tengerbe’.

TUDOM.

— Régen a szeles éjjeleken ki szoktam ülni oda, és hallgattam. Elképzeltem az összes halott népséget ott lenn, ahogy kongattyák a harangokat.

ÉS MOST MENNÜNK KELL.

— A vén Tentó aszonta, van valami ott a domb alatt, ami kényszeríteni tudja a népeket, hogy fura dolgokat tegyenek. Különös ötleteket ültet a fejükbe — mesélte Dekkan, s vonakodva követte a kimért léptekkel vonuló alakot. — Nekem sose voltak különös ötleteim.

CSAKHOGY TE KÁNTÁLTÁL — válaszolta a Halál. Csettintett az ujjával.

A ló abbahagyta a próbálkozást a gyér dűnefű lelegelésére és odaügetett a Halálhoz. Dekkan meglepődve látta, hogy patanyomok maradnak a homokban. Szikrákra számított, vagy legalábbis megolvadó sziklára.

— Ööö — szólalt meg. — Megmondaná nekem, ööö… hogy most mi fog történni?

A Halál megmondta neki.

— Gondoltam — felelte Dekkan komoran.

Fönt az alacsony dombon a tűz, amely egész éjszaka égett, hamuzápor közepette összeroskadt. Ám néhány zsarátnok még izzott.