Terry Pratchett - Mozgó képek

— Mi van vele? — érdeklődött Torok.

— Semmi, az az a szó. Heuréka. — Aggodalmas vigyor terjedt szét a fekete arcvonásokon. — Azt jelenti, hogy „Megvan!”.

— Mi van meg? — kérdezte Torok.

— Az . Legalábbis megvolt . Az oktocellulóz. Döbbenetes cucc. Itt volt a kezemben. De túl közel tartottam a tűzhöz — emlékezett az alak a csaknem agyrázkódást szenvedettek hüledező hangján. — Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem. Ne hagyd, hogy fölforrósodjék! Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem a naggyon fontos tényt.

Visszatámolygott a füstölgő romokba.

Himpeller figyelte, ahogy elment.

— Vajon mi volt ez az egész? — mormolta. Aztán vállat vont és harsogásig fölemelte a hangját. — Húsos piték! Forró kolbászok! Kiflibe’! Olyan frissek, a disznó még észre se vette, hogy eltűntek!

A ragyogó, kavargó eszme a dombról mindezt végignézte. Az alkimista még csak azt se tudta, hogy az ötlet ott van. Csak annyit tudott, hogy ma szokatlanul találékony.

Most az eszme kiszúrta a pástétomkereskedő elméjét.

Ismerte ezt a fajta elmét. Imádta az ilyen elméket. Az olyan elme, amely el tud adni lidérces pástétomokat, el tud adni álmokat is.

Ugrott.

Egy távoli dombon a szellő fölkavarta a hideg, szürke hamut.

Lejjebb a dombon, egy vájatban két szikla között, ahol egy törpe borókabokor küzdött a létért, volt egy rés, ahol parányi homokszivárgás kezdődött.

Bumm.

Vakolatpor finom rétege lebegett Mustrum Maphlavesnek, a Láthatatlan Egyetem új Arkrektorának íróasztalára pont akkor, amikor megpróbált egy különösképp vesződséges legyet a horgára kötni.

Kipillantott a festett üvegablakon. Füstfelhő emelkedett Morpork külvárosa fölé.

— Kincstár nook !

A Kincstárnok néhány másodpercen belül megérkezett, kifulladva. A hangos zajok mindig fölidegesítették.

— Az alkimisták voltak, Magiszter — lihegte.

— Ezen a héten már harmadszor! Fránya, robbanékony tűzijáték-kalmárok! — morogta az Arkrektor.

— Sajnos, Magiszter — felelte a Kincstárnok.

— Mégis, mit képzelnek ezek, hogy ilyesmit csinálnak?

— Meg nem tudnám mondani, Magiszter — válaszolta a Kincstárnok, újra lélegzethez jutva. — Az alkímia sosem érdekelt. Mindent összevéve túlságosan… túlságosan…

— Veszélyes — szögezte le az Arkrektor. — Rengeteg átkozott vackot összekutyulnak és azt mondják, hé, mi lesz, ha még hozzáadunk egy csepp sárga izét és aztán két hétig mászkálnak szemöldök nélkül.

— Azt akartam mondani, hogy használhatatlan — közölte a Kincstárnok. — Megpróbálják a dolgokat bonyolultan csinálni, amikor rendelkezésünkre áll a tökéletesen egyszerű, hétköznapi mágia.

— Azt hittem, megpróbálják kikészíteni a bölcsek kövét vagy mit — jegyezte meg az Arkrektor. — Véleményem szerint az egész átkozott badarság. Mindegy, már itt sem vagyok.

Amikor az Arkrektor elkezdett kioldalogni a szobából, a Kincstárnok sietve meglengetett egy maroknyi papírt előtte.

— Mielőtt elmegy, Arkrektor — szólalt meg kétségbeesetten —, azon tűnődtem, esetleg nem lenne-e hajlandó aláírni néhány…

— Most nem, jóember — csattant föl az Arkrektor. — Muszáj fölkeresnem egy fickót egy ló miatt, mi?

— Mi?

— Rendben. — Az ajtó azzal bezárult.

A Kincstárnok csak nézte és sóhajtozott.

Az évek során a Láthatatlan Egyetemnek sokféle Arkrektora volt már. Nagyok, kicsik, ravaszak, kissé hibbantak, rendkívül hibbantak — jöttek, ellátták a hivatalt, némely esetben ahhoz sem elég hosszan, hogy a Nagy Csarnokba akasztandó hivatalos festményt be lehessen befejezni, és meghaltak. A varázslatok világában a rangidős varázslóknak ugyanolyan kilátásuk volt a hosszan tartó munkaviszonyra, mint az aknamezőn bekötött szemmel szökdécselőknek.

Ám a Kincstárnok nézete szerint ez nem igazán fontos. A név alkalomadtán megváltozhat, de ami igazán fontos, az, hogy mindig van egy Arkrektor, és az Arkrektor legfőbb feladata, a Kincstárnok fölfogásában, a papírok aláírása, és jobb, a Kincstárnok szempontjából, ha előtte el sem olvassa őket.

Ez a mostani azonban más. Először is, szinte sosincs a szobájában, kivéve, amikor kibújik sáros ruháiból és tisztát ölt. És kiabál az emberekkel. Rendszerint a Kincstárnokkal.

Mégis, akkor, amikor tették, valóban jó ötletnek látszott, hogy olyan Arkrektort válasszanak, aki negyven éve be se tette be a lábát az Egyetemre.

Az utóbbi években olyan heves belharcok zajlottak a varázslóság különféle rendjei között, hogy most az egyszer a rangidős varázslók egyetértettek abban, hogy az Egyetemnek egy időre szüksége van stabilitásra azért, hogy békében és nyugalomban folytathassák ármánykodásaik és intrikáik néhány hónapig. A nyilvántartás átvizsgálása rátalált Barna Maphlavesre, aki, miután meglepően fiatalon, huszonhét évesen Hetedik Szintű mágus lett, otthagyta az Egyetemet, hogy gondját viselje a családi birtoknak az ország szívében.

Maphlaves ideálisnak tűnt.

— Pont a megfelelő fickó — mondták mindnyájan. — Alapos tisztogatás. Új seprű. Falusi varázsló. Visszatérés az izéhez, a varázslóság gyökereihez . Derűs öregfiú pipával és csillogó szemmel. Olyan pasas, aki meg tudja különböztetni az egyik növényt a másiktól, bebolyongja-az-erdő-mélyét-minden-állata-testvére-fajta teremtés. A szabad ég alatt alszik, minden valószínűség szerint. Tudja, merről fúj a szél, ezen sem lepődnénk meg. Nevén nevez minden fát, ráteheted a nyakad. A madarakkal is beszél.

Érte küldtek egy hírnököt. Barna Maphlaves sóhajtott egyet, szitkozódott egy darabig, megkereste a varázspálcáját a konyhakertben, ahol egy madárijesztő támaszaként szolgált, és útnak indult.

— És ha a pacák problémásnak bizonyul — tették hozzá a varázslók gondolatban és titokban —, nem lehet probléma megszabadulni olyasvalakitől, aki fákkal beszélget.

Aztán megérkezett, és kiderült, hogy Barna Maphlaves tényleg beszél a madarakkal. Jobban mondva, kiabál a madarakkal, és amit rendes körülmények között kiabált, az az volt, hogy „Megszárnyaztalak, te szemét!”

A mezők állatai és az ég szárnyasai ismerték Barna Maphlavest. Annyira jó mintafölismerő képességet fejlesztettek ki, hogy körülbelül húsz mérföldes körzetben a Maphlaves birtokok körül elfutottak, elrejtőztek, illetve reménytelen helyzetben vadul támadtak egy csúcsos kalap puszta látványától.

A megérkezése után első tizenkét órában Maphlaves egy falka vadászsárkányt telepített a tálalóba, kilőtte iszonyú íjpuskáját a Művészetek Tornyán fészkelő varjakra, megivott egy tucat palack vörösbort, és hajnali kettőkor ment aludni egy nótát dalolva, amelyben olyan szavak fordultak elő, amiket néhány idősebb és feledékenyebb varázslónak ki kellett keresnie a szótárban.

És aztán ötkor kelt, hogy kacsára vadásszon lent, a folyótorkolat mocsaraiban.

És amikor visszajött, panaszkodott, hogy mérföldekre nincs egy jó pisztrángfogó folyó. (Az Ankh-folyóban nem lehet horgászni, mert már ahhoz is föl-le kell ugrálni a horgon, hogy elsüllyedjen.)

És sört rendelt a reggelijéhez.

És adomákat mesélt.

Másrészt, gondolta a Kincstárnok, legalább nem avatkozik bele az Egyetem tényleges irányításába. Barna Maphlavest a legkevésbé sem érdekelte bármi irányítása, kivéve talán egy kopófalkát pórázon. Ha nem lehetett rá nyilakat lőni, vadászni, vagy horgászni, nem látta sok értelmét.