Terry Pratchett - Mozgó képek

Hamarosan ki fognak aludni.

…

…

…

.

Kialudtak.

.

…

…

…

Egy teljes napig nem történt semmi. Aztán, a borongó domb szélén lévő kis horpadásban néhány homokszemcse elmozdult és apró lyuk keletkezett.

Valami előbújt. Valami láthatatlan. Valami jókedvű és önző és csodálatos. Valami olyan megfoghatatlan, mint egy eszme, s valójában pontosan az is volt. Egy vad ötlet.

Vén volt, olyan módon, amely nem mérhető semmiféle emberalkotta kalendáriummal, és tüstént akadtak emlékei és szükségletei. Emlékezett a létezésre más időkben és más világegyetemekben. Emberekre volt szüksége.

Fölemelkedett a csillagok háttere előtt, és kígyózva, akár a füst, alakot váltott.

A láthatáron fények égtek.

Szerette a fényt.

Néhány másodpercig figyelte őket, aztán, akár egy láthatatlan nyílvessző, a város felé nyújtózott és elszáguldott.

Az akciót is szerette…

És eltelt számos hét.

Van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet, a Korongvilág legnagyobb városába.

Legalábbis azt mondják , hogy van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet.

Ám ez tévedés. Minden út el vezet Ankh-Morporkból, csak az emberek néha a rossz irányba mennek rajtuk.

A költők már réges-rég föladták a kísérletezést a város leírásával. Mostanság a ravaszabbja megpróbálja inkább mentegetni. Azt mondják, na jó, talán tényleg bűzlik, talán tényleg túlzsúfolt, talán tényleg egy kicsit olyan, mint a Pokol lenne, ha ott kioltanák a tüzeket és egy évig inkontinens tehéncsorda istállójául szolgálna, de azt el kell ismerd, hogy tele van hamisítatlan, reszkető, lendületes élettel . És ez igaz, még akkor is, ha a költők mondják. Ám azok az emberek, akik nem költők, azt kérdik, na és? A matracok is tele szoktak lenni élettel, mégsem ír hozzájuk senki ódákat. A polgárok utálnak ott élni, és, ha távozniuk kell üzleti ügyekben vagy kalandvágyból vagy, amint többnyire történni szokott, amíg valami elévülési határidő le nem jár, alig várják, hogy visszamehessenek, hogy megint élvezettel utálhassanak ott élni. A szekerük hátuljára matricákat ragasztanak, amin ez áll: „Ankh-Morpork — Utáld vagy Hagyd ott!”. Elnevezték A Nagy Vahuninak, a gyümölcsről [1] Ez az a gyümölcs, amely csak a pogány Howondaföld bizonyos vidékein nő. Húsz láb hosszú, fülzsír színű rücskök borítják, és olyan a szaga, mint egy romlott hangyát evett hangyászé. .

Időnként a város uralkodója falat építtet Ankh-Morpork köré, állítólag azért, hogy kívül tartsa az ellenséget. Ám Ankh-Morpork nem fél az ellenségtől. Valójában szívesen látja az ellenséget, föltéve, hogy olyan ellenség, akinek van költőpénze [2] Valójában a Kalmárok Céhének híres kiadványa, az „Isztenek hoszták Ankh-Moreporkban, az Ezer Meklepetés Városában”, mostanra egy egész fejezetet tartalmaz, melynek címe Szóval Maga Baribár Megszálló? és vannak benne tudnivalók az éjszakai életről, folklorisztikus alkudozásról a bazárban, és a Kirúgás a Hámból címsor alatt ott az éttermek listája, ahol biztosan lehet kancatejet és jakpudingot kapni. És bizony számos szarvsisakos vandál kocogott vissza fagyos jurtájába azon tépelődve, vajon miért lett sokkal szegényebb és nyilvánvaló tulajdonosa egy gyatrán szőtt szőnyegnek, egy liter ihatatlan bornak és egy kitömött lila szamárnak, amely szalmakalapot visel. . Már túlélt árvizet, tűzvészt, seregeket, forradalmakat és sárkányokat. Minden bizonnyal néha csak véletlenül, ám túlélte őket. A város vidám és javíthatatlanul haszonleső szellemisége mindennek ellenállt…

Mostanáig.

Bumm.

A robbanás eltávolította az ablakokat, az ajtót és a kémény nagy részét.

Ez olyasmi volt, amire számítani lehetett az Alkimisták utcájában. A szomszédok jobban szerették a robbanásokat, amelyek legalább azonosíthatóak és hamar végük van. Sokkal jobbak, mint a szagok, amelyek alattomosan törnek rád.

A robbanások a környékhez tartoztak — már ami kevés megmaradt belőle.

És ez igazán remek volt, még a helyi ínyencek mércéje szerint is. A gomolygó fekete füstnek mélyvörös magva volt, amit nem sűrűn lát az ember. A félig megolvadt téglafal darabkái a szokásosnál jobban megolvadtak. Roppant hatásos volt, vélték a műértők.

Bumm.

Egy-két perccel a robbanás után egy alak támolygott elő a töredezett szélű lyukból, ahol korábban az ajtó állt. Haja nem volt, és ami ruha még maradt rajta, lángolt.

Odavonszolta magát a nem túl nagy tömeghez, mely a pusztulást csodálta, és kormos kezével történetesen egy forró-húspástétom- és kolbász-kifliben-árust ragadott meg, akit Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellernek hívtak és szinte varázslatos képességgel rendelkezett, hogy mindig fölbukkanjon ott, ahol esetleg vásárt köthet.

— Keresekeggy — jelentette ki az alak álmatag, kába hangon szót. — Itt van a nyelvem hegyén.

— Hólyag? — ajánlotta Torok.

Kereskedői érzéke újra működni kezdett. — Egy ilyen élmény után — tette hozzá, odakínálva egy sülttésztatokot, tele oly sok újrahasznosított szerves hulladékkal, hogy nagyon közel járt az értelemre ébredéshez —, arra van szüksége, hogy forró húspástétom kerüljön a gyomrába…

— Nemnemnem. Znem hólyag. Zamit akkor mondasz, amikor fölfedeztél valamit. Kiszaladsz az utcára és azt kiabálod — magyarázta a parázsló alak kapkodva. — Klönleges szó — fűzte hozzá, s homloka ráncokba gyűrődött a korom alatt.

A tömeg, kelletlenül beletörődve, hogy nem lesz több robbanás, köréjük gyűlt. Ez még lehet majdnem olyan jó.

— Aha, úgy van — jelentette ki egy koros férfi, pipáját tömve. — Kirohansz és azt kiáltod „Tűz! Tűz!” — Diadalmasnak látszott.

— Nemaz…

— Vagy „Segitség!”, vagy…

— Nem, a fickónak igaza van — szögezte le egy nő, aki egy kosár halat vitt a fején. — Van arra egy külön szó. Méghozzá külföldi.

— Úgy van, úgy van — mondta a szomszédja. — Egy különleges idegen szó azok számára, akik fölfedeztek valamit. Valami külföldi csirkefogó találta ki a fürdőkádjába’…

— Hát — közölte a pipás férfi, rágyújtva az alkimista izzó kalapjával — én például nem értem, hogy miért kéne az embereknek ebben a városban külföldiül karattyolni, csak mer’ megfürödtek. Különben is, csak nézzenek rá! Nem is fürdött. Kéne fürödnie, nem vitás, de nem tette. Minek akar nekiállni külföldiül karattyolni? Nekünk is vannak tökéletesen megfelelő szavaink a kiáltozáshoz.

— Mint például? — tudakolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra.

A pipázó tétovázott. — Hát — szólt —, például… „Fölfedeztem valamit”… vagy… „Hurrá!”…

— Nem, én arra a marhára gondoltam arra Tsort felé, vagy hol. Ült a fürdőkádjában, és támadt az az ötlete valamiről, és üvöltve kirohant az utcára.

— Mit üvöltött?

— Fogalmam sincs. Talán, hogy „Adjatok egy törülközőt!”

— Fogadok, hogy lenne neki miért üvölteni, ha errefelé próbálkozna ilyesmivel — jelentette ki Torok vígan. — És most, hölgyeim és uraim, van itt nálam néhány kolbász kifliben, amitől maguk…

— Heuréka — motyogta a koromszínű alak, és előre-hátra imbolygott.