Terry Pratchett - Mozgó képek

— Te rendben vagy — közölte az egyik varázsló. — Na, Dékán! Most jön maga!

— Ó, egek! — nyöszörögte a Dékán, miközben átcibálták a keskeny ablakon az azon túli leírhatatlan homályba. — Ebből semmi jó nem fog kisülni.

— Csak vigyázzon, hova teszi a lábát. Most látja, mit csinált? Nem megmondtam , hogy vigyázzon, hova teszi a lábát? Na, mindegy, jöjjön!

A varázslók alattomban átsettenkedtek, illetve a Dékán esetében átcuppogtak, a kulisszák mögötti területen, be az elsötétített, nyüzsgő nézőtérre, ahol Motolla Alánk szabadon tartott néhány ülést azon egyszerű módszerrel, hogy botját rázta bárki felé, aki a közelükbe merészkedett. Besurrantak, meg-megbotolva egymás lábában, és leültek.

Rábámultak a homályos, szürke négyszögre a terem túlsó végén.

Egy idő múlva megszólalt a Tanszékvezető: — Jómagam nem értem, mit esznek rajta az emberek.

— Csinálta már valaki a „Nyomorék Nyulat”? — kérdezte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Még el sem kezdődött — sziszegte a Dékán.

— Éhes vagyok — panaszolta Alánk. — Én öregember vagyok, mm, és éhezem.

— Tudjátok, mit csinált? — méltatlankodott a Tanszékvezető. — Tudjátok, mit csinált a vén bolond? Amikor egy ifjú hölgy a fáklyájával megmutatta, hol a helyünk, belecsípett a lány… a farába!

Alánk vihogott. — Bravó, nagyszerű! Tudja a mamád, hogy nem vagy otthon? — vihorászta.

— Ez az egész túl sok neki — panaszolta a Tanszékvezető. — Nem lett volna szabad magunkkal hozzuk.

— Tisztában vagytok azzal, hogy lemaradunk a vacsoráról? — kérdezte a Dékán.

A varázslók ettől elnémultak. Egy teltkarcsú nő, aki Alánk tolószéke mellett oldalazott el, hirtelen megrezzent és gyanakvóan nézett körül, és nem látott mást egy kedves öregúron kívül, aki nyilvánvalóan mélyen aludt.

— És liba van keddenként — kesergett a Dékán.

Alánk kinyitotta fél szemét és dudált a tolószéken levő dudával.

— Tratatatakopp! Hogy áll a nagymamád kenőpénz dolgában? — motyogta diadalmasan.

— Látjátok, hogy értem? — kérdezte a Tanszékvezető. — Azt sem tudja, melyik évszázadban vagyunk.

Alánk felé fordította mélyen ülő, monoklis szemét.

— Vén az vagyok, mm, és talán ostoba is — közölte —, ám nem fogok éhen maradni. — Körbekotorászott a tolószék elmondhatatlan mélyén és előhúzott egy zsírfoltos, fekete zacskót. Az csörgött. — Láttam egy fiatal nőt ott elöl különleges mozgó-képek-ételt árulóban — jelentette be.

— Úgy érted, egész idő alatt volt nálad pénz? — fakadt ki a Dékán. — És nem mondtad meg nekünk?

— Nem kérdezted — válaszolta Alánk.

A varázslók éhesen meredtek a zacskóra.

— Lesz nekik vajas durrantott gabonájuk és kolbászuk kifliben és csokoládémiskulanciák rajtuk bigyókkal meg izék — mondta Alánk. Fogatlan és ravasz pillantást vetett a többiekre. — Ti is kaphattok belőle, ha akartok — tette hozzá nagylelkűen.

A Dékán kipipálta szerzeményeit. — Na már most — mondta —, az összesen hat Patrícius-méretű dézsa durrantott gabona extra vajjal, nyolc kolbász kifliben, egy behemót szénsavas ital, és egy zacskó csokoládéval bevolt mazsola. — Átnyújtotta a pénzt.

— Rendben — szólalt meg a Tanszékvezető összeszedve a cuccot. — Ööö. Gondolod, hogy a többieknek is kellene vegyünk valamit?

A képvetítő szobában Bezam káromkodott, miközben befűzte az Elvitte a Szél hatalmas tekercsét a képvetítő dobozba.

Néhány lábbal arrébb, az erkélypáholy kötéllel elkerített részén, Ankh-Morpork Patríciusa, Lord Vetinari, szintén kényelmetlenül érezte magát.

El kellett ismerje, hogy elég rokonszenves fiatal pár. Csak abban nem volt biztos, miért ül mellettük, és miért olyan fontosak.

Már rég megszokta a fontos embereket, vagy legalábbis az olyanokat, akik fontosnak hitték maguk. A varázslók a varázslás emelkedett tetteivel tettek szert fontosságra. A tolvajok a merész rablások által váltak fontossá, miként, noha kissé eltérő módon, a kereskedők is. A harcosok a csaták megnyerésével és az életben maradással értek el fontosságot. Az orgyilkosok leleményes elhantolások révén lettek fontosak.

Számos út vezet a közmegbecsültséghez, de azokat az ember át láthatja , és megértheti. Azoknak valamennyire van értelme.

Míg ellenben ez a két egyén csupán érdekesen mozog ez előtt az újmódi mozgókép gépezet előtt. Velük összehasonlítva a legútszélibb színész a városi színházban a theszpiszizmus sokoldalúan szakavatott mestere, de senkiben se merülne föl, hogy fölsorakozzon az utcákon és a nevét kiabálja.

A Patrícius eddig még nem tekintett meg mozgót. Amennyire ki tudta deríteni, Viktor Maraschino egy afféle parázsló pillantásról híres, amelytől a középkorú hölgyek, akiknek igazán lehetne több esze, elalélnak az ülések közti folyosón, és Miss del Syn erőssége az, hogy alakítja a bágyadtat, pofon üti a férfiakat, és fantasztikusan néz ki selyempárnákon heverve.

Míg ő , Ankh-Morpork Patríciusa, uralkodik a városon, megvédi a várost, szereti a várost, gyűlöli a várost, és az egész életét a város szolgálatában töltötte…

És miközben a köznép kezdett besorakozni a zsöllyékbe, borotvaéles hallása elcsípte két ember beszélgetését:

— Ki az ott fönn?

— Az Viktor Maraschino és Delores del Syn! Hát te semmit se tudsz?

— Arra a magas fickóra gondoltam, talpig feketében.

— Ó, fogalmam sincs, ő ki. Gondolom, csak valami nagykutya.

Igen, ez lenyűgöző. Az ember híressé válhat csak mert, nos, híres. Fölmerült benne, hogy ez szerfölött veszélyes jelenség, és alkalmasint esetleg meg kell majd ölessen valakit egy szép nap, bár persze kelletlenül [28] Mármint részéről kelletlenül. Az illető ódzkodása magától értetődik. . Időközben azonban volt abban valami járulékos dicsőség, hogy az igazán híresek társaságában lehet, és, legnagyobb csodálkozására, kifejezetten élvezte.

Ráadásul még Miss del Syn mellett ült, és a közönség többi részének irigysége annyira érzékelhető, hogy ízlelni lehet, ami több, mint amit a zacskónyi bodros, fehér, kikeményített izével tehet, melyet előzőleg ennivaló gyanánt adtak neki.

A másik oldalán a rémes Himpeller fickó a mozgó képek mechanizmusát magyarázta, abban a végképp téves hitben, hogy a Patrícius meghallgatja akár egyetlen szavát is.

Hirtelen tapsvihar tört ki.

A Patrícius odahajolt Himpellerhez.

— Miért tompítják el az összes fényt? — érdeklődött.

— Á, uram — válaszolta Himpeller —, azért, hogy így jobban láthassa a képeket.

— Valóban? Azt hinné az ember, hogy attól nehezebb látni a képeket — jegyezte meg a Patrícius.

— A mozgó képek esetében nem úgy van, uram — felelte Himpeller.

— Milyen hihetetlenül lebilincselő.

A Patrícius a másik oldalra hajolt, Gingerhez és Viktorhoz. Enyhe meglepetéssel észlelte, hogy mindketten rendkívül feszültnek látszanak. Ezt már akkor észrevette, amikor besétáltak az Ódiumba . A fiú úgy nézett a nevetséges díszítésre, mintha valami szörnyűség lenne, és amikor a lány belépett a tulajdonképpeni földszintre, a Patrícius hallotta, hogy levegő után kapkod.

Mindketten úgy néztek ki, mint akik sokkot kaptak.

— Gondolom, ez az egész tökéletesen mindennapos a maguk számára — jelentette ki a Patrícius.