Terry Pratchett - Mozgó képek

Aztán megpróbálkozott a Patríciussal és Himpellerrel. Engedtek a nyomásnak, de utána újra puhán visszalendültek a helyükre.

— A film csinál valamit velük — jelentette ki. — A filmnek kell okoznia. De nem értem, hogyan . Teljesen közönséges film. Mi nem használunk mágiát Holivudban. Legalábbis… nem rendes varázslatot…

Átküzdötte magát a mozdíthatatlan térdeken, míg az ülések közti folyosóhoz nem ért, és fölrohant a ködnyúlványokon keresztül. Dörömbölt a képvetítő szoba ajtaján. Amikor erre nem kapott választ, berúgta.

Bezam teljes odaadással bámulta a vásznat a falba vágott kis, négyszögletesen lyukon keresztül. A képvetítő boldogan kattogott magától. Senki sem forgatta a kurblit. Legalábbis, javította ki magát Viktor, senki olyan, akit láthatna.

A távolból morajlás hallatszott, és megrázkódott a föld.

Viktor rámeredt a vászonra. Fölismerte ezt a részt. Ez pont az Ankh-Morpork Fölgyújtása jelenet előtt játszódik.

Az agya száguldott. Mi is az, amit az istenekről mondanak? Hogy ők nem léteznének, ha az emberek nem hinnének bennük? És ez mindenre ugyanúgy vonatkozik. A valóság az, ami az emberek fejében zajlik. És itt előtte emberek százai tényleg hisznek abban, amit látnak…

Viktor a szemétben kaparászott Bezam munkapadján valami olló vagy kés után, de nem talált. A gép berregett tovább, valóságot tekerve jövőből múlttá.

Hallotta, hogy a háttérben Gaspod így szól: — Gondolom, megmentettem a helyzetet, igaz?

Az agy rendszerint visszhangzik különféle jelentéktelen, figyelmet követelő gondolatok kiáltásaitól. Ahhoz, hogy elhallgassanak, valódi vészhelyzet szükségeltetik. Ami most épp fennáll. Egy világos gondolat, amely már régóta próbálta hallhatóvá tenni magát, fölharsant a csöndben.

Tegyük föl, hogy van valahol egy hely, ahol a valóság kissé vékonyabb a szokásosnál? És tegyük föl, csinálsz ott valamit, amitől a valóság még jobban elvékonyodik. Könyvek nem érnék el ezt. Még a közönséges színház sem érné el, mert a szíved mélyén tudod, hogy csak emberek, fura jelmezben a színpadon. De Holivud a szemből közvetlenül az agyba hatol. A szíved mélyén azt hiszed, hogy valóságos. A mozgók elérnék.

Szóval ez az, ami a Holivudi Domb alatt rejlik. Az ősi város lakosai szórakozásnak használtak egy lyukat a valóságban. És aztán az Izék rájuk találtak.

És most az emberek újra megteszik. Olyan ez, mintha égő fáklyákkal bűvészkednél egy tűzijátékgyárban. És az Izék már régóta várakoztak erre…

De miért történik még mindig? Hiszen megállította Gingert.

A film tovább kattogott. Úgy tűnt, köd keletkezik a képvetítő doboz körül s elhomályosítja annak körvonalát.

A forgó kurbli után kapott. Az egy pillanatig ellenállt, aztán eltörött. Viktor gyöngéden kilökte Bezamot a székből, fölragadta, és rácsapott a képvetítő dobozra. A szék szilánkokká robbant szét. A fiú kinyitotta a ketrecet hátul és kivette a szalamandrákat, ám a film továbbra is ott táncolt a távoli vásznon.

Az épület ismét megrázkódott.

Csak egyetlen lehetőséget kapsz, gondolta Viktor, és aztán meghalsz.

Lehúzta az ingét és bebugyolálta vele a kezét. Aztán kinyúlt a villózó csíkért, magáért a filmért, és megmarkolta.

Az elszakadt. A doboz hátrarándult. A film folytatta a lecsévélődést csillogó tekercsekben, melyek röviden a fiúra vetették maguk, aztán lecsusszantak a padlóra.

Kittakatt… a… katt.

Az orsók pörgése elakadt.

Viktor óvatosan megmozdította a filmhalmot a lábával. Félig-meddig arra számított, hogy az rátámad, akár egy kígyó.

— Na, megmentettük a helyzetet? — noszogatta Gaspod. — Értékelném, ha megtudhatnám.

Viktor a vászonra pillantott.

— Nem — felelte.

Még mindig voltak képek a vásznon. Nem voltak nagyon élesek, de azért ki tudta venni önmaga és Ginger bizonytalan alakját, amint belecsimpaszkodnak a létezésbe. És maga a vászon mozgott. Itt-ott kidudorodott, mint hullámok a renyhe higanytóban. Kellemetlenül ismerősnek tűnt.

— Megtaláltak minket — állapította meg.

— Kik? — firtatta Gaspod.

— Emlékszel azokra a kísérteties lényekre, amikről annyit beszéltél?

Gaspod ráncokba vonta homlokát. — Az idők hajnala előttről?

— Ahonnan ők jönnek, ott nincs idő — válaszolta Viktor. A közönség mocorogni kezdett.

— Mindenkit ki kell juttassunk innen — jelentette ki. — De pánikkeltés nélkül…

Sikolyok kórusa hallatszott. A közönség fölébredt.

A filmvászon-Ginger kifelé mászott. A normális méret háromszorosában és láthatóan villózva. Valamint kissé át is látszott, ám volt súlya, mert a padló meghajolt és szilánkokra hasadt a lába alatt.

A közönség átmászott önmagán, hogy menekülhessen. Viktor leküzdötte magát az ülések közti folyosón, pont amikor Alánk tolószéke elhúzott hátrafelé az emberek özönében, gazdája kétségbeesetten hadonászott és kiabált: — Hé! Hé! Pont most kezdett jó lenni!

A Tanszékvezető sürgetően megragadta Viktor karját.

— Ennek így kell történnie? — kérdezte.

— Nem!

— Ez akkor nem valamiféle különleges kinematográfrai effektus? — firtatta reménykedve a Tanszékvezető.

— Nem, hacsak fejlődtek tényleg sokat nem az utolsó húsz órában — felelte Viktor. — Azt hiszem, ez a Tömlöc Létsíkok.

A Tanszékvezető fürkészően nézett rá.

— Te az ifjú Viktor vagy , igaz? — tudakolta.

— Igen. Elnézést! — mondta Viktor. Ellökdösődött az elképedt varázsló mellett és átmászott a székeken oda, ahol Ginger még mindig ült, saját képmására meredve. A szörnyGinger körülnézett és nagyon lassan pislogott, akár egy gyík.

— Ez én vagyok?

— Nem — vágta rá Viktor. — Azaz, igen. Talán. Nem igazán. Némileg. Gyere!

— De pont úgy néz ki, mint én! — kiáltotta Ginger, és hangját hisztéria színezte.

— Az azért van, mert kénytelenek Holivudot fölhasználni! Az… az határozza meg, hogyan jelenhetnek meg, azt hiszem — világosította föl kapkodva Viktor. Kicibálta a lányt az ülésből, a levegőbe, a lába ködfoszlányokat és szétszóródott durrantott gabonát vert föl. A lány utánabotorkált, de visszanézett a válla fölött.

— Egy másik is megpróbál kimászni a vászonból — jegyezte meg.

— Gyere már !

— Ez te vagy!

— Én vagyok én! Az… valami más! Csak az én alakom kell használja!

— Általában milyen alakot használ?

— Nem akarod tudni!

— De igen! Mégis mit hiszel, miért kérdeztem! — visította a lány, miközben a törött székeken át botladoztak.

— Pocsékabbul néz ki, mint ahogy el tudod képzelni!

— Igenis el tudok képzelni rettenetesen pocsék dolgokat!

— Ezért mondtam, hogy pocsékabb !

— Ó!

Az óriási, fantomGinger megelőzte őket, úgy villózva, mint a villanófény, és utat tört magának a falon keresztül. Kintről sikoltások hallatszottak.

— Úgy néz ki, mintha növekedne — suttogta Ginger.

— Menj ki! — utasította Viktor. — Vedd rá a varázslókat, hogy állítsák meg!

— Te mit fogsz csinálni?

Viktor teljes magasságában kihúzta magát. — Vannak dolgok — közölte —, amelyeket egy férfi önmaga kell elintézzen.

A lány ingerült értetlenséggel nézett rá.