Terry Pratchett - Mozgó képek

— Talán ha… — kezdte a Tanszékvezető, aztán így szólt: — Hogy érted azt, hogy öt és fél garas?

— Emlékszem, egyszer félúton föladták — mesélte boldogan Alánk. — Ó, azok voltak a remek idők! Emlékszem, hogy én meg az öreg „Számok” Rikter meg „Tudgy” Spold fölmásztunk a Kisistenek Templomára, tudjátok, az istentisztelet közepén, és Tudgynál ott volt az a kismalac egy zsákban, és…

— Látja, mit tett? — panaszkodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Most majd nem lehet leállítani!

— Megpróbálhatnánk fölemelni varázslattal — javasolta a Tanszékvezető. — Durszok Erőlködést Nem Igénylő Emelője célt fog érni.

— …és akkor a főpap megfordult, és, heh, amilyen képet vágott! És akkor az öreg Számok azt mondta, gyerünk…

— Aligha nevezhető nagyon tiszteletreméltó mágiahasználatnak — fanyalgott a Dékán.

— Határozottan tiszteletreméltóbb, mintha magunk cibáljuk át a nyavalyást a falon, nem gondolja? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója és fölgyűrte az ingujját. — Gyerünk, fiúk!

— …és a következő az volt, hogy Mitesszer dörömbölt az Orgyilkosok Céhének kapuján, és akkor a vén Vakarek, aki akkoriban kapuőr volt ott, hihihi, valóságos rém volt az öreg, mindegy, kijött, mm, és akkor az őrök befordultak a sarkon…

— Mindenki kész? Rajta!

— …amiről eszembe jut az idő, amikor én meg Asztalos „Uborka” szereztünk némi ragasztót és mentünk, hogy…

— Emelje meg a maga végét, Dékán!

A varázslók nyögtek az erőfeszítéstől.

— …és, mm, úgy látom magam előtt, mintha tegnap lett volna, az arckifejezését, amikor…

— Most eresszétek le!

A vasabroncsos kerekek halkan megcsörrentek a sikátor macskakövén.

Alánk nyájasan bólogatott. — Nagyszerű idők. Nagyszerű idők — motyogta, azzal elaludt.

A varázslók lassan és bizonytalanul átmásztak a falon, a terjedelmes ülepek megcsillantak a holdfényben, és enyhén zihálva megálltak a túloldalon.

— Mondja csak, Dékán — szólalt meg az Előadó a falhoz dőlve, hogy megszűnjön lába remegése — magasabbra… építtettük… a falat az utóbbi ötven évben?

— Én… nem… hiszem.

— Különös. Annak idején úgy másztam föl rá, mint egy gazella. Nem is olyan sok éve. Tényleg, egyáltalán nem is régen.

A varázslók megtörölték homlokuk és zavartan néztek egymásra.

— Annak idején a legtöbb éjjel kiugrottam egy pintre vagy háromra — emlékezett a Tanszékvezető.

— Én akkoriban tanultam estelenként — szögezte le kimérten a Dékán.

A Tanszékvezető összehúzta a szemét.

— Igen, mindig azt tetted — felelte. — Emlékszem.

Kezdett derengeni a varázslókban, hogy kívül vannak az Egyetem területén, éjjel és engedély nélkül, most először évtizedek óta. Bizonyos elfojtott izgatottság sercegett férfiútól férfiúig. Bármely testbeszéd-értelmezésben járatos megfigyelő készen állt volna fogadni, hogy a mozgó után valamelyik majd javasolja, hogy akár el is mehetnének valahova meginni néhány pohárral, és aztán valaki más szeretne enni valamit, aztán persze mindig van ok néhány további italra, aztán már hajnali öt lesz és a városi őrök tisztelettudóan bekopogtatnak az Egyetem kapuján és megkérik az Arkrektort, hogy legyen olyan szíves és fáradjon le a dutyiba azonosítandó némely állítólagos varázslót, akik trágár nótát bömbölnek hatszólamú összhangban, és esetleg legyen szíves, hozzon magával pénzt is, hogy kifizesse az okozott károkat. Mert minden idős emberben ott rejlik egy fiatal azon tűnődve, mi történt.

A Tanszékvezető fölnyúlt és megmarkolta magas, széles és lelógó varázsolós kalapjának karimáját.

— Rendben, fiúk — rendelte el. — Le a kalapokkal!

Kalaptalanították maguk, jóllehet vonakodva. A varázslók igencsak ragaszkodnak csúcsos süvegükhöz. Az ad nekik identitásérzetet. Ám, ahogy a Tanszékvezető korábban rámutatott, ha az emberek tudják, hogy varázsló vagy, mert csúcsos kalapot viselsz, akkor ha le veszed a csúcsos kalapot, azt fogják hinni, hogy csak valami gazdag kalmár vagy, vagy ilyesmi.

A Dékán megborzongott. — Olyan érzés, mintha levettem volna minden ruhám — jelentette ki.

— Eldughatjuk őket Alánk pokróca alá — javasolta a Tanszékvezető. — Senki se fogja tudni, hogy mi vagyunk azok.

— Igen — tamáskodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója —, de mi fogjuk tudni?

— Azt fogják hinni, hogy mi, nos, tisztes polgárok vagyunk.

— Pontosan úgy is érzem magam — állította a Dékán. — Egy tisztes polgárnak.

— Vagy kalmárok — tette hozzá a Tanszékvezető. Hátrasimította ősz haját. — Ne felejtsétek el — folytatta —, hogy ha bárki bármit kérdez, mi nem vagyunk varázslók . Csak becsületes kereskedők, akik egy kellemes estét szeretnének, rendben?

— Hogy néz ki egy becsületes kereskedő? — tudakolta egy varázsló.

— Honnan tudjam? — felelte a Tanszékvezető. — Szóval senki sem varázsolhat — figyelmeztetett. — Nem kell elmondjam nektek, mi fog történni, ha az Arkrektor meghallja, hogy közönséges szórakozóhelyen látták a tanári karát.

— Én jobban aggódom amiatt, hogy a diákok rajtakapnak — iszonyodott a Dékán.

— Álszakáll — közölte diadalmasan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Álszakállat kellene viseljünk.

A Tanszékvezető a szemét forgatta.

— Mindnyájunknak van szakálla — mutatott rá. — Miféle álcázás lenne az álszakáll?

— Á! Ez a zseniális része — szögezte le az Előadó. — Senki sem gyanítaná, hogy bárkinek, aki álszakállt visel, van valódi szakálla az alatt, nem igaz?

A Tanszékvezető nyitotta száját, hogy ezt cáfolja, aztán elbizonytalanodott.

— Hát… — mondta.

— De honnan szerzünk álszakállakat ilyen késő éjszaka? — firtatta egy varázsló kétkedve.

Az Előadó arca sugárzott, miközben a zsebébe nyúlt. — Nem szükséges — felelte. — Ez a valóban zseniális része. Tudják, hoztam magammal némi drótot, és mást se kell tegyenek, minthogy letörnek két darabkát, odacsavarintják a pofaszakállukba, aztán a fülüknél hurkot csinálnak eléggé ügyetlenül, így ni — megmutatta —, és tessék!

A Tanszékvezető csak bámult.

— Kísérteties — bökte ki végül. — Tényleg igaz! Úgy nézel ki, mint aki egy pocsékul készített álszakállat visel.

— Döbbenetes, nem? — mondta boldogan az Előadó, és továbbadta a drótot. — Tudják, ez a kobakológia.

Néhány perc szorgos tekergetés következett és hébe-hóba nyöszörgés, amikor egy varázsló kilyukasztotta magát a dróttal, ám végül elkészültek. Szégyenlősen egymásra meredtek.

— Ha lenne egy párnahuzatunk párna nélkül és bedugnánk a Tanszékvezető köntöse alá úgy, hogy csak a teteje látsszon ki, pont úgy nézne ki, mint egy sovány ember, aki rettenetesen kövérré teszi magát egy óriási párnával — ajánlotta egyikük lelkesen. Elkapta a Tanszékvezető pillantását és elnémult.

Két varázsló megragadta Alánk félelmetes tolószékének fogantyúit és elindították dübörgését a nedves macskakövön.

— Mija? Mit csinál mindenki? — érdeklődött Alánk váratlanul fölébredve.

— Tisztes polgárt fogunk alakítani — válaszolta a Dékán.

— Az jó játék — derült föl Alánk.

— Hall engem, öregem?

A Kincstárnok kinyitotta szemét.