Terry Pratchett - Mozgó képek

— …hőskölteménynek fogjuk nevezni. Az emberek örökké erről fognak beszélni.

— Igen, azt fogják mondani, hogy ettől mentünk csődbe!

— Figyelj, tudom, hol szerezhetek gyakorlatilag önköltségi áron néhány színes fametszetet…

— …aztat gondoltam, hogy ha szerzek némi zsineget és a mozgókép-dobozt kerekekre kötözöm, hogy mozgatni lehessen mindenfele…

— Azt fogják mondani az emberek, az a Goldfis, az aztán igazi mozgóképműves, van mersze azt adni nekünk, amit akarunk, ezt fogják mondani. Olyan férfi, aki a visszagurítja a médium hogyhíjjákját…

— …talán ha készítenék egy afféle rúd és görgő összeállítást, egészen közel vihetnénk a képdobozt a…

— Mi? Azt hiszed, azt mondanák?

— Bízz bennem, Tommy!

— Hát… na jó. Rendben. De nem lesznek elefántok. Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni. Csak semmi elefánt.

— Bizarrnak tűnik — jelentette ki az Arkrektor. — Úgy néz ki, mint egy konda cserépelefánt. Azt hittem, azt mondtad, valami gépezet?

— Inkább… inkább afféle szerkezet — felelte tétován a Kincstárnok. Megbökte. Több cserépelefánt megingott. — Azt hiszem, Megbütykölő Rikter készítette. Még az én időm előtt.

Nagy, díszes cserépnek nézett ki, s csaknem olyan magas volt, mint amilyen magas egy magas állású személy. Körbe a peremén nyolc cserépelefánt lógott vékony bronzláncon, az egyik előre-hátra himbálózott a Kincstárnok érintésétől.

Az Arkrektor lekukucskált a cserép belsejébe.

— Csupa emeltyű meg fújtató — jegyezte meg utálkozva.

A Kincstárnok odafordult az Egyetem kulcsárnőjéhez.

— Hát, akkor, Mrs. Körömlob — kérdezte —, pontosan mi történt?

Mrs. Körömlob, terjedelmes, rózsaszín, és fűzőbe préselt, lesimította vörösesszőke parókáját és megbökte a pöttöm szobalányt, aki mellette lézengett, akár egy vontatóhajó.

— Mongyad el őméltóságának, Kszandra — utasította.

Kszandra úgy nézett ki, mint aki az egészet szánja-bánja.

— Hát, uram, kérem, uram, tudja, épp poroltam…

— Épp porolhassa — tette hozzá Mrs. Körömlob segítőkészen. Amikor Mrs. Körömlobot elragadta a heveny osztályöntudat, képes volt beszédében ott is suk-sükölni, ahol amúgy lehetetlennek tűnt.

— …és asztán elkezdett zajt csiná’ni…

— Zajt csaphassa — közölte Mrs. Körömlob. — Szóval Kszandra jött és szólt nekem, méltóságod, az utasításaimnak megfelelően.

— Miféle zajt, Kszandra? — tudakolta a Kincstárnok olyan kedvesen, amennyire telt tőle.

— Kérem, uram, afféle… — a lány hunyorított — …vuamm… vuamm… vuamm… vuamm… vuanunvuamm vuamm -VUAMM VUAMM … ttyalp, uram.

— Ttyalp — utánozta a Kincstárnok komolyan.

— Igen, uram.

— Ttyalp — visszhangozta Mrs. Körömlob.

— És ekkor történt, hogy leköpött, uram — mondta Kszandra.

— Megtisztíthassa a légutakat — helyesbített Mrs. Körömlob.

— Úgy tűnik, hogy az egyik elefánt kiköhögött egy apró ólomlabdacsot, Magiszter — magyarázta a Kincstárnok. — Az volt a, ööö, „ttyalp”.

— Az istenekre, csak nem? — fakadt ki az Arkrektor. — Nem tűrhetem, hogy a cserepek fogják maguk és leköpdössék az embereket!

Mrs. Körömlob arca megvonaglott.

— Miért csinálta ezt? — tette hozzá Maphlaves.

— Meg nem tudnám mondani, Magiszter. Azt hittem, esetleg maga tudni fogja. Úgy emlékszem, Rikter docens volt az egyetemen a maga diákévei idején. Mrs. Körömlob nagyon aggódik — tette hozzá olyan hangon, mely egyértelművé tette, hogy amikor Mrs. Körömlob aggódik valami miatt, roppant oktalan Arkrektor lenne az, aki ezt nem veszi figyelembe —, hogy a személyzetet mágikusan akadályozzák munkájában.

Az Arkrektor megkocogtatta a cserepet öklével. — Mi, a vén „Számok” Rikter? Ugyanarról a fickóról beszélünk?

— Nyilván, Arkrektor.

— Teljesen buggyant volt az öreg. Azt hitte, mindent meg lehet mérni. Nem csak hosszúságot meg súlyt meg ilyesmiket, hanem mindent. Azt mondta, ha valami létezik, akkor az ember képes kell legyen megmérni. — Maphlaves szeme elhomályosult az emlékektől. — Mindenféle fura szerkentyűt fabrikált. Úgy vélte, az ember képes megmérni az igazságot és szépséget és az álmokat meg mindent. Szóval akkor ez a vén Rikter egyik játékszere, mi? Kíváncsi vagyok, vajon mit mér?

— Én asztat hiszem — szólt Mrs. Körömlob —, hogy el kellene tenni valahova, ahol nem árthasson, ha önöknek is megfelel.

— Igen, igen, igen, persze — vágta rá sietve a Kincstárnok. Nehéz volt megtartani a személyzetet a Láthatatlan Egyetemen.

— Szabaduljon meg tőle! — javasolta az Arkrektor.

A Kincstárnok elborzadt. — Ó, nem, uram — tiltakozott. — Mi sosem dobunk ki semmit. Ráadásul, valószínűleg igen értékes.

— Hmm — morfondírozott Maphlaves. — Értékes?

— Lehet, hogy jelentős történelmi lelet, Magiszter.

— Hát akkor, tetesse a dolgozószobámba! Mondtam már, hogy derűsebbé kell tenni a helyet. Egy amolyan társalgást provokáló szokatlan darab, nemde? És most mennem kell. Muszáj fölkeresnem egy fickót egy griffmadár idomítása ügyében. Jó napot, hölgyeim…

— Ööö, Arkrektor, csak annyit szeretnék tudni, nem írná-e alá… — kezdte mondani a Kincstárnok, ám csupán a csukódó ajtónak.

Senki sem kérdezte meg Kszandrától, hogy melyik cserépelefánt köpte a labdacsot, és különben is, az irány nem mondott volna nekik semmit.

Még azon a délutánon két hordár beköltöztette a világegyetem egyetlen működő rezográfját [7] Szó szerint: „Objektív-valóságleíró”, vagyis a valóság szövedékében létrejövő zavarokat érzékelő és mérő készülék. az Arkrektor dolgozószobájába.

Senki sem talált megoldást arra, hogy miként lehetne hangot adni a mozgó képekhez, azonban volt egy hang, amely különösképp összekötődött Holivuddal. Ez pedig a szögek beverésének hangja volt.

Holivudban megállíthatatlanná vált a láncreakció. Új házak, új utcák, új kerületek keletkeztek egyik napról a másikra. És azok a körzetek, ahol a sebtében kiképzett alkimistainasok még nem teljesen tették magukévá az oktocellulóz-gyártás kényesebb szakaszait, még ennél is gyorsabban semmisültek meg. Nem mintha sokat számított volna. Még szinte el sem oszlott a füst, és valaki máris újra kalapált.

És Holivud maghasadással növekedett. Nem kellett hozzá más, csak egy biztos kezű, nemdohányzó legény, aki el tudja olvasni az alkímiai jeleket, egy kurbliman, egy zsák krampusz és rengeteg napsütés. Ó, meg néhány ember. De belőlük volt bőven. Ha valaki nem tudott krampuszokat tenyészteni vagy vegyszereket elegyíteni vagy a kurblit ütemesen forgatni, még mindig tarthatta a lovak kantárát vagy fölszolgálhatott és kinézhetett szenzációsan, miközben reménykedett. Vagy, ha semmi más nem vált be, beverhetett szögeket. Épület roskatag épület után körítette az ősi dombot, vékonyka deszkáik azon nyomban megvetemedtek és elszíntelenedtek a könyörtelen napsütéstől, de máris sürgős szükség volt még többre.

Mert Holivud hívogatott. Minden nap egyre többen érkeztek. Nem azért jöttek, hogy lovászok vagy vendéglői szolgálók vagy prompt ácsok legyenek. Azért jöttek, hogy filmet készítsenek.

És nem tudták, miért.

Amint azt Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller pontosan tudta a szíve mélyén, ha valahol összegyűlik két vagy több ember, valaki meg fog próbálni eladni nekik gyanús kolbászokat kifliben.