Terry Pratchett - Mozgó képek

Himpeller elégedettnek tűnt ezzel. Gaffer nem.

— Túl sokat mozogtak — jelentette ki. — Az idő felében nem is voltak képben.

— Ez harc volt — mondta Goldfis.

— Jó, de nem tudom mindenfelé mozgatni a képdobozt — szögezte le a kurbliman. — A krampuszok hanyatt esnének.

— Nem lehetne leszíjazni őket vagy valami? — tudakolta Himpeller.

Gaffer megvakarta az állát. — Gondolom, oda tudnám szögezni a lábuk a padlóhoz — felelte.

— Mindegy, jelen pillanatban megteszi — állította Goldfis. — Most leforgatjuk a jelenetet, amiben megmented a lányt. Hol a lány? Világosan megmondtam neki, hogy legyen itt. Miért nincs itt? Miért nem teszi soha senki, amit mondok neki?

A kurbliman kivette a cigarettacsikket a szájából.

— A csaj az Egy Merés Kalandor ban filmezik a domb túloldalán — árulta el önként.

— De hát azt be kellett volna fejezzék tegnap! — nyöszörögte Goldfis.

— Fölrobbant a film — világosította föl a kurbliman.

— Mindjárt fölrobbanok! Hát, gondolom, megcsinálhatjuk a következő verekedést. A lánynak abban nem kell szerepelnie — adta be a derekát Goldfis kelletlenül. — Na jó, mindenki! Megcsináljuk azt a részt, amikor Viktor megküzd a félelmetes balgroggal.

— Mi az a balgrog? — érdeklődött Viktor.

Egy baráti, ám súlyos kéz veregette meg a vállát.

— Az egy hagyományos gonosz szörny, ami alapjában véve Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal — tudatta Szikla. — Mos’ megyek is és segítek neki a festésbe’.

Azzal eldübörgött.

Láthatólag senkinek se kellett Viktor ebben a pillanatban.

A homokba szúrta a nevetséges kardot, elbóklászott és talált némi árnyékot néhány satnya olajfa alatt. Sziklák is voltak ott. Finoman megkocogtatta őket. Úgy tűnt, egyik se valaki.

A föld hűvös kis mélyedésbe süppedt, ami csaknem kellemes volt a holivudi domb kiégető mércéje szerint.

Még léghuzat is fújt valahonnan. Amikor nekidőlt a köveknek, érezte, hogy hűs szellő érkezik belőlük. Odalent biztos tele van barlanggal, gondolta.

…messze, a Láthatatlan Egyetemen, egy huzatos, sok oszlopos folyosón, egy kis szerkezet, aminek évek óta senki sem szentelt különösebb figyelmet, lármázni kezdett…

Szóval ilyen Holivud. Az ezüst vetítővásznon nem ilyennek tűnt. Úgy látszott, hogy a mozgó képek rengeteg várakozással járnak, és, amennyiben jól hallotta, az időrend összezavarásával. Egyes dolgok megtörténtek azok előtt a dolgok előtt, amelyek után történtek. Minden szörny csak Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal. Semmi sem igazán igazi.

Furcsa ugyan, de ez izgalmas.

— Na, most lett elegem ebből — szólalt meg mellette egy hang.

Viktor fölnézett. Megérkezett egy lány a másik ösvényen. Az arca a sápadt smink alatt kipirult a megerőltetéstől, a haja nevetséges loknikban lógott a szemébe, és olyan ruhát viselt, amit, noha nyilvánvalóan rászabták, olyasvalakinek terveztek, aki tíz évvel fiatalabb és rajong a csipkeszegélyért.

Ugyancsak vonzó lány volt, bár ezt nem lehetett azonnal észlelni.

— És tudod, mit mondanak, amikor panaszkodsz? — firtatta a lány. Ezt nyilvánvalóan nem Viktortól kérdezte. Ő csupán rendelkezésre álló hallgatóság volt.

— El sem tudom képzelni — felelte Viktor udvariasan.

— Azt mondják, „Bőven vannak mások, akik odakint várnak az esélyre, hogy bekerülhessenek a mozgó képekbe”. Ezt mondják.

A lány nekitámaszkodott egy göcsörtös fának és szalmakalapjával legyezte magát. — És túl meleg van — panaszolta. — És most egy röhejes egytekercsesben kell játsszak Goldfisnél, akinek halvány fogalma sincs az egészről. És valami kölyökkel, akinek valószínűleg büdös a szája, még ott a széna a hajában, és olyan a homloka, hogy meg lehetne teríteni rajta ebédhez.

— Meg trollok — egészítette ki Viktor nyájasan.

— Te jó ég! Csak nem Morry és Galenit?

— De igen. Csak Galenit most Sziklának hívja magát.

— Azt hittem, Kova lesz a neve.

— A Szikla jobban tetszik neki.

A sziklák mögül Goldfis keserves óbégatása hallatszott arról, hogy hova tűnt mindenki, pont amikor szüksége lenne rájuk. A lány a szemét forgatta.

— Ó, jóságos istenek ! Ezért hagyom ki az ebédet?

— Bármikor leeheted a homlokomról — javasolta Viktor és talpra állt.

Megvolt az az elégtétele, hogy érezhette a lány elgondolkozó tekintetét tarkóján, miközben elhozta kardját és néhányszor kísérletképp megsuhogtatta, a szükségesnél jóval nagyobb erővel.

— Te vagy a fiú az utcáról, igaz? — kérdezte a lány.

— Pontosan. És te vagy a lány, aki forgatni szándékozott — mondta Viktor. — Látom, sikerült.

A lány kíváncsian pillantott rá. — Hogy szereztél állást ilyen gyorsan? A legtöbben hetekig várnak a lehetőségre.

— Mindig úgy véltem, van lehetőség, csak meg kell találni — közölte Viktor.

— De hogyan…

Viktor addigra már jókedvű nemtörődömséggel arrébb sétált. A lány követte, arcára zsémbes fintor rögzült.

— Á! — szólt Goldfis gúnyosan, fölpillantva. — No de ilyet! Mindenki ott van, ahol lennie kellene. Jól van. Abból a részből indulunk el, ahol a fiú rátalál a máglyára kötözött lányra. Amit te teszel — utasította Viktort — az, hogy kiszabadítod, aztán magaddal viszed és megküzdesz a balgroggal, és te — mutatott a lányra — követed őt, és olyan megmentettnek látszol, amennyire csak lehet, oké?

— Abban jó vagyok — mondta rezignáltan a lány.

— Nem, nem, nem! — tiltakozott Himpeller, kezébe temetve arcát. — Ne azt már megint!

— Nem ezt akartad? — kérdezte Goldfis. — Verekedéseket és megmeneküléseket?

— Annál többnek kell lenni benne! — állította Himpeller.

— Mint például? — követelőzött Goldfis.

— Ó, nem is tudom. Érzékiség. Csihipuhi, hajcihő. A jó öreg dajdaj.

— Fura zajok? Nem tudunk hangot rögzíteni.

— Mindenki rohangászó emberekről meg verekedésekről meg hanyattesésekről csinál mozgókat — jelentette ki Himpeller. — Lennie kéne valami többnek. Megnéztem az izéket, amiket itt csináltok, és szerintem mindegyik egyforma.

— Hát, szerintem meg minden kolbász egyforma — csattant föl Goldfis.

— Annak is kell lenniük! Pontosan ez az, amit az emberek várnak!

— És én szintén azt adom nekik, amit várnak — hárított Goldfis. — Az emberek szeretnek többet is látni abból, amit elvárnak. Verekedéseket és üldözéseket, ilyesmit…

— Elnézést, Goldfis úr — szólalt meg a kurbliman a krampuszok mérges karattyolását túlkiabálva.

— Igen? — förmedt rá Himpeller.

— Elnézést, Mr. Himpeller, de meg kell őket etessem negyedórán belül.

Himpeller fölnyögött.

Utólag Viktor mindig kissé bizonytalan volt az ezt követő néhány percet illetően. Így megy ez. Az életed megváltoztató pillanatok váratlanul történnek, mint mondjuk az, amelyikben meghalsz.

Annyit tudott, hogy volt még egy stilizált verekedés Morryval meg azzal, ami ijesztő korbács lett volna, ha a troll nem gabalyítja folyton a saját lába köré. És, amikor a félelmetes balgrog vereséget szenvedett és kioldalgott a képből, rettenetes grimaszokkal és megpróbálva fél kézzel magán tartani a szárnyát, Viktor megpördült, elvágta a lányt a máglyához erősítő köteleket, és éles szögben jobbra kellett volna magával vonszolja…