Arthur Clarke: A város és a csillagok

A nap már a dombok peremére hajolt, fényét megszelídítette és vörösre festette a száz és száz mérföldnyi légréteg, amelyet keresztülszelt. Korongján két nagy pont feketéllett; Alvin a tanulmányaiból már tudott róluk, de meglepte, hogy ilyen könnyen kivehetők. Mintha két szem nézett volna vissza rá, ahogy ott kuporgott a magányos kémlelőnyílásnál, a szakadatlanul fülébe süvöltő szélben.

Nem jött alkonyat. Mihelyt a nap lement, a homokbuckák közti árnyékfoltok azonnal egyetlen óriási, sötét tóba folytak össze. A színek kihunytak az égen, a meleg vörös és arany tovatűnt, sarki kék fényt hagyott maga után, amely aztán fokozatosan éjszakába mélyült. Alvin arra. a lélegzetfojtó pillanatra várt, amelyről az egész emberiségből egyedül csak ő tudott — arra a pillanatra, amikor az első remegő csillag előbukkan. Hosszú hetekkel ezelőtt járt utoljára ezen a helyen, s tudta, hogy az égbolt képének időközben meg kellett változnia. De még így sem volt felkészülve a pillanatra, amikor a Hét Napot először meglátta.

Nem is lehetett volna másképpen hívni őket a megnevezés akaratlanul jött ajkaira. Apró, igen tömör és meglepően szimmetrikus csoportot alkottak a napnyugta utáni fényben. Hat közülük egy kissé elnyúlt ellipszisen helyezkedett el, amely — Alvin ebben biztos volt — valójában a látómezejéhez képest valamelyest megdőlt, tökéletes kör. Minden egyes csillag más-más fényben tündökölt, Alvin kivette a vöröset, kéket, aranyat és zöldet, de a többi színárnyalatot szeme nem bírta érzékelni. Az alakzatnak pontosan a közepén egyetlen fehér óriás ragyogott — az egész látható ég legfényesebb csillaga. A csoport tündöklő ékszerhez hasonlított, hihetetlennek látszott, messze meghaladta a véletlen minden törvényét, hogy a Természet valaha is ilyen tökéletes mintázatot tudjon teremteni.

Alvin szeme lassanként hozzászokott a sötéthez, s így megpillantott egy nagy ködös fátylat — ezt valaha lejutnak hívták. A zenittől a szemhatárig nyújtózott, redői közé fogta a Hét Napot. Most már más csillagok is kiültek az égre, hogy versenyre keljenek velük, de rendszertelen elhelyezkedésük csak kiemelte annak a tökéletes szimmetriának rejtélyét. Mintha valamiféle erő szembe akart volna szállni a természetes világegyetem rendetlenségével, s ezért ráütötte bélyegét a csillagokra.

A Galaktika, mióta Ember élt a földön, tízszer, mindössze tízszer fordult meg tengelye körül. Saját mértékével mérve ez csupán egy pillanat volt. De ez alatt a rövid idő alatt tökéletesen megváltozott, sokkal többet változott, mint ahogy ez a dolgok természetes menetében indokolt lett volna. A nagy Napok, amelyek egykor ifjúi büszkeségben oly szenvedélyesen lángoltak, immár a megsemmisülés felé támolyogtak. Alvin azonban sosem látta az ősi glóriájában tündöklő égboltot, s így fogalma sem volt róla, milyen szépség ment itt veszendőbe.

A csontjait átjáró hideg visszakergette a városba. Elengedte a rácsozatot, és végigdörzsölte tagjait, hogy visszatérjen beléjük a vér. Előtte, az alagút végén Diaspar felől oly ragyogó fény áradt, hogy egy pillanatra el kellett fordítania szemét. A városon kívül nap és éj váltogatták egymást, de odabent örök nappal volt. Amikor fent az égen leszállt a nap, Diaspart fény árasztotta el, és senki se vette észre, hogy a természetes világosság tovatűnt. Az emberek már régen kiűzték városaikból a sötétséget, még mielőtt az alvásról leszoktak. Diasparba sose jött el az éj, csak a Parkra borult rá olykor valamilyen furcsa, váratlan sötétség, amely rejtelmessé varázsolta.

Alvin a tükrös csarnokon át lassan hazaindult, lelkét még eltöltötték az éjszaka és a csillagok. Levertséggel vegyes lelkesültséget érzett. Úgy látszott, nincs mód rá, hogy valaha is kijusson abba a roppant ürességbe, s ennek nem is volna semmilyen ésszerű célja. Aki kimerészkedik a sivatagba, figyelmeztette Jeserac, egykettőre elpusztul, s Alvin ebben nem is kételkedett. Talán egy napon talál valamilyen módot, hogy elhagyja Diaspart, de tudta, hogy akkor is hamarosan vissza kell térnie. A sivatagba kijutni csak mulatságos játék volna, semmi más. És e játékot nem oszthatja meg senkivel, s az sehova se vezetne. Mégis érdemes volna megpróbálni, hátha kioltaná a lelkében izzó vágyat.

Alvin hosszasan elidőzött a múlt tükörképei között, mintha húzódozna attól, hogy visszatérjen a maga ismerős világába. Az egyik nagy tükör előtt megállt, s figyelte a mélyén felbukkanó és tovatűnő jelenete két. Bármilyen mechanizmus hozta is létre ezeket a képeket, a jelenléte és bizonyos mértékig a gondolatai irányították őket. Valahányszor belépett e terembe, a tükrök mindig üresen néztek feléje, de mihelyt járkálni kezdett közöttük, tüstént élettel teltek meg.

Mintha egy nagy, nyitott udvarban állt volna, amelyet a valóságban ugyan sohasem látott, de azért valószínűleg létezik még valahol Diasparban. Szokatlanul sűrű embertömeg töltötte meg, s mintha valamiféle nyilvános gyűlés folyt volna. Egy dobogón két ember udvariasan vitatkozott egymással, párthíveik körülöttük álltak, s hébe-hóba beleszóltak a vitába. A tökéletes csend csak fokozta a jelenet varázsát, mert a szárnyaló képzelet azonnal pótolta a hiányzó szavakat. Vajon miről vitatkoznak? — töprengett Alvin. Talán ez nem is egy valóságos múltbeli jelenet, csupán valamilyen kiötlött epizód. Az alakok gondos kiegyensúlyozottsága, a némileg szertartásos mozdulatok, a való élethez képest mind túlságosan csiszoltak voltak.

Alvin végigvizsgálta az arcokat, ám a tömegből senkit sem ismert fel. De ha nem is talált ismerősre, mégis úgy érezte, mintha olyan barátokat látna, akikkel évszázadok múlva majd egyszer találkozni fog. Az emberi arcnak hányféle lehetséges változata van — töprengett. Számuk óriási, de mégsem végtelen, különösen, ha minden esztétikailag csúnya variációt kiküszöbölne belőle.

A tükör világának szereplői továbbfolytatták rég feledésbe ment vitájukat, figyelemre se méltatták a köztük álló Alvin mozdulatlan alakját. Olykor szinte el se tudta hinni, hogy ő maga nem vesz részt a tükörbeli eseményekben, az illúzió annyira tökéletes volt. Ha a tükörben az egyik fantom Alvin háta mögé került, éppúgy eltűnt, mint ahogy bármilyen valóságos tárgy is eltűnt volna, s ha valaki elébe került, az ő képe tűnt el.

Már éppen menni akart, amikor egy furcsa öltözetű férfit vett észre, aki a főcsoporttól kissé félrehúzódott. Mozdulatai, ruházata, s egész magatartása némileg kirítt a gyülekezetből. Elrontotta az összhatást, Alvinhoz hasonlóan anakronisztikus volt.

Sőt sokkal több annál. Valóságos volt, s kissé rejtélyesen mosolygott Alvinra.

Alvin rövid életében, Diaspar lakóinak alig egy ezredrészével találkozott, így hát nem csodálkozott azon, hogy ez a vele szemben álló férfi idegen. Csak az lepte meg, hogy egyáltalán bárkivel is találkozik ebben az elhagyatott toronyban, az ismeretlen küszöbének közelében.

Hátat fordított a tükörbeli világnak, és szembenézett a betolakodóval. De mielőtt még bármit mondhatott volna, az idegen megszólította:

— Te bizonyára Alvin vagy. Mihelyt rájöttem, hogy valaki ide tart, sejtettem, hogy az csak te lehetsz.

Megjegyzését nyilvánvalóan nem szánta sértésnek, egyszerű ténymegállapítás volt, s Alvin így is fogta fel. Nem lepte meg, hogy az idegen felismerte — kivételessége és az ebben rejlő, még fel nem tárt képességek, városszerte ismertté tették.