Arthur Clarke - A város és a csillagok

Az egész épület talányos volt, mert a város történelmi feljegyzésében semmiféle utalást nem lehetett rá találni. Alvin még azt sem tudta biztosan, hogy a „sír” szó mit jelent: Jeserac valószínűleg megmagyarázhatta volna neki az értelmét, mert örömét lelte az elavult szavak gyűjtésében, s mondataiba — hallgatóinak legnagyobb zavarára — minduntalan beleszőtte őket.

Erről a központi magaslatról Alvin végignézhetett az egész Parkon, a fák fölött ellátott a városon túlra is. A legközelebbi épületek csaknem két mérföldre álltak, alacsony övezetet alkottak, amely teljesen körülfogta a Parkot. Túl rajtuk, hosszú sorokban, egyre magasabbra ívelve álltak a tornyok és a teraszok, amelyek a város zömét alkották. Mérföldes messzeségbe 30 húzódtak tova, lassan kapaszkodtak fel az égre, egyre bonyolultabbá és monumentalitásukban egyre lenyűgözőbbé váltak. Diaspart zárt egységnek tervezték meg, egyetlen hatalmas gépezet volt. De bár külső megjelenésének bonyolultsága csaknem elkábította a nézőt, mégis csupán halványan célzott azokra a rejtett technológiai csodákra, amelyek nélkül e hatalmas épületek élettelen síremlékek lettek volna.

Alvin a világának határaira meresztette szemét. Tíz-húsz mérfölddel odább, ahol a körvonalak már belevesztek a messzeségbe, húzódtak a város külső bástyafalai, amelyekre szinte ráterült az égbolt. Túl rajtuk a semmi, a sivatag sajgó pusztasága, ahol az ember egykettőre megőrülne.

De akkor miért hívogatja őt ez a pusztaság, egyedül őt az ismerősei közül? Erre nem tudott válaszolni. Merev szemmel nézett a színes tornyokon és oromzatokon túlra, amelyek most az emberiség egész birodalmát körülfogták, mintha onnan várna választ kérdésére.

Nem kapott választ. De ebben a pillanatban, mialatt szíve az elérhetetlenre áhítozott, megfogant benne az elhatározás.

Most már tudta, mit fog kezdeni életével.

Jeserac nem sokat tudott segíteni, bár szolgálatkészebb volt, mint ahogy azt Alvin várta. Hosszú tanári pályája során már számtalan efféle kérdést tettek fel neki, s úgy vélekedett, még egy olyan Kiválasztott, mint Alvin, sem okozhat neki meglepetést, vethet fel olyan problémát, amelyet ne tudna megoldani.

Igaz, Alvin viselkedésében kisebb különcségek nyilvánultak meg, s ezeket előbb-utóbb ki kell gyomlálni. Nem vett részt oly szívvel-lélekkel a város hihetetlenül gondosan szabályozott társadalmi életében vagy társainak fantáziavilágában, mint ahogy kellett volna. A gondolati mélységek iránt nem mutatott érdeklődést, bár ez az ő korában még aligha volt meglepő. Ennél feltűnőbb volt szeszélyes szerelmi élete. Bár még legalább egy évszázadig nem lehetett elvárni tőle, hogy bármilyen, viszonylag tartós kapcsolatot alakítson ki, de szerelmi kalandjai máris rövidségükről voltak híresek. Hevesek voltak, amíg tartottak, de néhány hétnél egyik sem tartott tovább. Alvin, úgy látszott, egyszerre csak egy dologgal tud elmerülten foglalkozni. Időnként teljes odaadással részt vett társai erotikus játékaiban, vagy néhány napra eltűnt szíve választottjával. De ha egyszer elszállt a hangulata, hosszú időn át a legcsekélyebb érdeklődést se mutatta aziránt, aminek az ő korában az egyik fő elfoglaltságnak kellett volna lennie. Ez valószínűleg neki is rossz volt, de még inkább cserbenhagyott szerelmének, aki ilyenkor elkeseredve bolyongott ide-oda a városban, s csupán szokatlanul hosszú idő után talált másutt vigaszra. Alystra, ahogyan erre Jeserac fölfigyelt, most érkezett el ehhez a boldogtalan állapothoz.

Nem mintha Alvin szívtelen vagy kíméletlen lett volna. A szerelemben, éppúgy mint minden másban, olyan célok után futott, amelyeket Diaspar nem tudott neki nyújtani.

E sajátságok Jeseracot nem nyugtalanították. Egy Kiválasztottól várható volt, hogy így viselkedjék, s Jeserac úgy gondolta, Alvin előbb-utóbb mégis alkalmazkodni fog a város általános mintázatához. Bármilyen különc vagy lángelméjű legyen is valaki, nem befolyásolhatja annak a társadalomnak roppant mozdulatlanságát, amely immár sok millió esztendő óta lényegében változatlan maradt. Jeserac nemcsak hitt a stabilitásban, hanem mást el sem tudott képzelni.

— A probléma, amely téged nyugtalanít — mondta Alvinnak — nagyon-nagyon régi, de csodálkoznál, milyen sokan tekintik a világot annyira magától értetődőnek, hogy ez a gondolat egy pillanatig sem aggasztja őket, fel sem merül az agyukban. Igaz, az emberiség ennél a városnál valaha összehasonlíthatatlanul nagyobb területet tartott birtokában. Te láttál valami keveset abból, milyen volt a Föld, mielőtt a sivatag mindent elnyelt, és az óceánok eltűntek. Azok a képek, amelyeket annyira szeretsz kivetíteni, legrégibb felvételeink közül valók; az egyedüli felvételeink, amelyeken látható, milyen volt a Föld a Támadók jövetele előtt. Nem hinném, hogy sokan vannak, akik valaha is látták ezeket; azoknak a végtelen, szabad térségeknek gondolatát nem bírjuk elviselni.

Holott a Föld persze csak egy porszem volt a Galaktikus Birodalomban. Hogy milyenek lehettek a csillagok közötti roppant távolságok, ezt a szörnyűséget épeszű ember meg se próbálja elképzelni. Őseink a történelem hajnalán, amikor elindultak hódító, útjukra, átvágtak rajtuk. És még egyszer, utoljára átvágtak rajtuk, amikor a Támadók visszakergették őket a Földre.

A legenda — és ez csakis legenda — úgy szól, hogy szerződést kötöttünk a Támadókkal. Legyen övék a világegyetem, ha oly nagyon akarják, mi beérjük azzal a világgal, amelyen születtünk.

Betartottuk a szerződést, elfeledtük gyermekkorunk hiú álmait, ahogy, Alvin, te is elfelejted majd őket. Azok a férfiak, akik ezt a várost építették, s az annak megfelelő társadalmat megtervezték, a szellem és az anyag urai voltak. Mindazt, amire az emberiségnek valaha is szüksége lehet, e falak közt raktározták fel, s aztán gondoskodtak arról, hogy sohase hagyjuk el ezt a várost.

A fizikai akadályok még mind közt a legkevésbé fontosak. Talán vannak útvonalak, amelyek kivezetnek a városból, de ha meg is találnád őket, nem hiszem, hogy messzire jutnál rajtuk. És ha próbálkozásod sikerrel járna, mit nyernél vele? Tested nem sokáig tarthatna ki a sivatagban, ha egyszer a város nem védelmezi és táplálja.

— Ha van kivezető út a városból — kérdezte halkan Alvin —, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy elhagyjam a várost?

— Buta kérdés — válaszolta Jeserac. — És valószínűleg már magad is meg tudod válaszolni.

Jeseracnak igaza volt, de nem úgy, ahogy gondolta. Alvin tudta, jobban mondva sejtette a választ. Társai adták meg neki, mind életükben, mind pedig álomkalandjaikban, amelyeket megosztott velük. Társai sose tudnák elhagyni Diaspart, de azt Jeserac nem is gyanította, hogy annak a kényszerítő erőnek, amely az életüket uralja, Alvin felett nincs hatalma. Hogy kivételességét véletlennek vagy valamilyen ősi szándéknak kell-e tulajdonítania, ezt nem tudta, de akárhogy is áll a dolog, ez volt e kivételesség egyik következménye. Vajon, töprengett, még milyen következményeit fogja felfedezni?

Diasparban soha senki sem sietett, s ezt a szabályt még Alvin is csak nagy néha szegte meg. Hosszú heteken át gondosan tanulmányozta a problémát, sok időt töltött el azzal, hogy végigvizsgálja a város legkorábbi történelmi emlékeit. Órákon át feküdt az antigravitációs tér kitapinthatatlan karjaiban, miközben a hipnoprojektor feltárta előtte a múltat. Amikor a felvétel véget ért, a gép elhomályosodott és eltűnt, Alvin még sokáig feküdt, mereven bámult a semmibe, mígnem a végtelen időn át visszatért a valóságba. Újból látta a kék víz beláthatatlan mérföldjeit, a szárazföldnél hatalmasabb területű óceánt, amelynek görgő hullámai az aranyos partokat csapkodták. Fülében csengett az évmilliókkal ezelőtt elnémult bukóhullámok robaja. Fölidézte magában az erdőségeket és a prériket, meg azokat a különös vadállatokat, amelyekkel az Ember valaha a világot megosztotta.