Arthur Clarke: A város és a csillagok

Nagy mérgesen eltűnt, s magával vitte Floranust is. Narillian meg sem jelent, valószínűleg elege volt az egészből. Csak Alystra képe maradt ott, szomorúan nézett le Alvinra.

Alvin megbillentette a gravitációs teret, talpra állt és odalépett az asztalhoz, amelyet megjelentetett. Egy tál egzotikus gyümölcs tűnt fel rajta — nem ezt kívánta, de zavarodottságában gondolatai elkóboroltak. Hogy tévedését leplezze, felvette az egyik legkevésbé veszedelmesnek látszó gyümölcsöt, és óvatosan szopogatni kezdte.

— Hát akkor — szólalt meg végül Alystra — mit akarsz csinálni?

Nem tehetek róla — válaszolta kissé duzzogva — Szerintem a szabályok ostobák. Amellett hogyan is emlékezzem rájuk, amikor egy mondában élek? Úgy viselkedem, ahogyan az természetesnek látszik. Hát te nem szeretted volna megnézni a hegyet?

Alystra szeme a borzalomtól kitágult. — De hiszen ahhoz ki kellett volna mennünk a szabadba! — zihálta.

Alvin tudta, hogy hiába vitatkozna tovább. Ez emelt gátat közé és a világának valamennyi lakója közé, s tán ez fogja életét örök csalódottságra kárhoztatni. Mindig vágyott ki a szabadba, valóságban, álomban egyaránt. Ám Diasparban az „odakinttől” mindenki irtózott, nem mertek vele szembenézni. Ha tehették, nem is beszéltek róla; tisztátlan és gonosz volt. Még Jeserac, a tanára se akarta megmondani neki, miért…

Alystra még mindig tanácstalan, de gyengéd szemmel figyelte.

— Boldogtalan vagy, Alvin — mondta. — Pedig Diasparban senkinek sem szabad boldogtalannak lennie. Hadd jöjjek át hozzád és beszéljek veled.

Alvin udvariatlanul a fejét rázta. Tudta, hogy ez hova vezetne, s most egyedül szeretett volna maradni. Alystra, kétszeresen is csalódottan, eltűnt a szeme elől.

Ebben a tízmilliós városban, töprengett Alvin, nincs egy teremtett lélek, akivel igazán beszélhetne. Eriston és Etania a maguk módján szeretik, de most, gyámsági idejük közelgő lejártával örülnek, hogy ráhagyhatják, hadd találja meg a maga szórakozásait, alakítsa ki a maga életét. Az utóbbi néhány évben, amikor különcsége egyre nyilvánvalóbbá vált, gyakran érezte szülei neheztelését. Nem rá nehezteltek — ezzel talán szembe tudott volna nézni, meg tudott volna birkózni —, hanem a puszta rosszindulatú véletlenre, amely a város millió és millió lakója közül húsz esztendővel ezelőtt épp őket szemelte ki arra, hogy várjanak rá, amikor kilép a Teremtés Csarnokából.

Húsz esztendő. Még emlékezett az első pillanatra, az első szavakra, amelyeket hallott: „Isten hozott, Alvin, Eriston vagyok, a kijelölt apád. És ez itt Etania, az anyád.” E szavak akkor mit sem jelentettek neki, de elméje hibátlan pontossággal megőrizte őket. Emlékezett, hogyan nézte végig a testét; most ugyan néhány centiméterrel magasabb, de ettől eltekintve, születésének pillanatától kezdve alig változott. Csaknem felnőttként lépett ki a világba, s legfeljebb magassága fog valamit változni, amikor majd ezer esztendő múlva eljön az ideje, hogy eltávozzon belőle.

Első emlékei előtt a semmi. Egy nap talán újból eljön ez a semmi, de e gondolat túlságosan távoli volt — nem keltett benne érzelmeket.

Elméje újból születésének rejtélye felé fordult. Alvin nem azt tartotta különösnek, hogy az idő egyetlen pillanatában oly energiák és erők teremtették, amelyeknek hatására a mindennapi élet összes többi tárgyai testet öltenek. Nem — nem ez volt a rejtély. A talány, amelyet sohasem volt képes megoldani, s amit senki se tudott neki megmagyarázni, a kivételességében rejlett. Kivételes. Kiválasztott. Furcsa, szomorú szó — s furcsa, szomorú ilyennek lenni. Ha rá alkalmazták e szót — ami gyakran megesett, amikor senki se gondolta, hogy hallja —, úgy érezte, valamilyen baljós mellékzöngéje van, amely nem pusztán boldogságát fenyegeti.

Szülei — tanára, minden ismerőse — megpróbálták leplezni előtte az igazságot, mintha hosszú gyermekkorának ártatlanságát óhajtották volna számára megőrizni. Ám a színlelésnek hamarosan vége szakad; néhány nap múlva Diaspar teljesjogú polgára lesz, s akkor semmit sem rejthetnek el előle, amit tudni akar.

Például azt, miért nem alkalmas rá, hogy részt vegyen a Mondákban? A városban a szórakozások ezer és ezer formája közül ezek voltak a legnépszerűbbek. Ha valaki részt vesz egy mondában, nem pusztán passzív szemlélő, mint a primitív időknek azokban a kezdetleges szórakozásaiban, amelyeket Alvin időnként ízlelgetett. Aktív résztvevő, akinek — legalábbis látszólag — szabad akarata van. A kalandok témáját alkotó eseményeket és színhelyeket ugyan rég elfeledett művészek előre kidolgozták, de elég rugalmasak voltak, s így nagy változatosságot tettek lehetővé. Ezekbe a fantomvilágokba mindenki a barátaival mehetett el, olyan izgalmakat kerestek, aminőket Diasparban nem találtak — és amíg az álom tartott, sehogyan sem lehetett megkülönböztetni a valóságtól. Mi több: ki mondhatta meg teljes bizonyossággal, hogy maga Diaspar nem álom-e?

Soha senki se meríthette ki az összes Mondát, amelyet a város kezdete óta kiötlöttek és feljegyeztek. Végtelen kifinomultságukkal és változatosságukkal mindenféle érzelemre hatottak. Egyesek — a legnépszerűbbek a fiatalság körében — a kaland és a felfedezés egy szerű drámái voltak. Mások lelkiállapotok puszta vizsgálatai, megint mások logikai vagy matematikai gyakorlatok, amelyek a kiművelt emberfőknek a legnagyobb gyönyöröket nyújtották.

Társait, úgy látszott, kielégítik a Mondák, de Alvint a hiány érzetével töltötték el. Minden színességük és izgalmuk, a változó helyszín és téma ellenére is valami hiányzott belőlük.

A Mondák, döntötte el magában, valójában sohasem jutnak semmire. Túlságosan szűk vászonra festették őket. Nem voltak bennük nagy távlatok, soha semmilyen dimbes-dombos vidék, amelyre a lelke áhítozott. És mindenekfölött semmiféle célzást nem tartalmaztak arra a végtelenségre, amelyben az ősember hőstettei valójában lejátszódtak — a fényes űrre a csillagok és bolygók között. A művészeket, akik a Mondákat kiötlőitek, ugyanaz a furcsa, beteges félelem fertőzte meg, amely Diaspar polgárait is markában tartotta. Még ezek a kalandpótlékok is mindig kellemesen körülzárt helyeken játszódtak le, föld alatti üregekben, vagy szép kis völgyekben, amelyeket a környező hegyek elzártak a világ többi részétől.

Ennek csak egy magyarázata lehetett. Valamikor a messze múltban, talán még Diaspar alapítása előtt, olyasmi történhetett, ami nemcsak az Ember kíváncsiságát és becsvágyát törte meg, hanem hazaűzte a csillagokról is, hogy ott a Föld utolsó városának piciny, zárt világában kuporogva, menedéket találjon. Az Ember lemondott a Világegyetemről, és visszatért Diaspar mesterséges méhébe. A lángoló, legyőzhetetlen vágy, amely egykor a Tejúton túlra, a mögötte húzódó ködszigetek felé hajtotta, végleg kihunyt. Időtlen idők óta egyetlen űrhajó se ment ki a Naprendszerbe; ott a csillagok között az Ember utódai talán Birodalmakat építenek, Napokat pusztítanak el — de a Föld erről mit sem tudott, s ez nem is érdekelte. A Földet nem érdekelte, de Alvint igen.

A szoba sötét volt, csak az egyik izzó falon áradtak-apadtak a színek. Alvin az álmaival viaskodott. A mintázat egy része kielégítette; beleszeretett a tengerből magasan kiemelkedő hegyek felfelé ívelő vonalaiba. Ezekben a magasba törő ívekben erő és büszkeség rejlett. Sokáig tanulmányozta őket, majd betáplálta a videoprojektor memóriaegységébe, ez megőrzi őket, amíg ő a kép többi részével kísérletezik. Valami állandóan kisiklott kezei közül, de hogy micsoda, azt nem tudta.