Arthur Clarke: A város és a csillagok

E régi felvételek közül csupán kevés maradt fenn; általánosan elfogadott nézet szerint — bár az okot senki sem tudta — a Támadók jövetele és Diaspar építése közt eltelt századokban az ősidők minden emléke odaveszett. Ilyen mindent átfogó megsemmisülést aligha lehetett egyedül a véletlennek tulajdonítani. Az Emberiség elvesztette múltját, csak néhány krónika maradt fenn, amelyek talán nem egyebek legendánál. Diaspar előtt egyszerűen a Hajnalkor volt. Ebben a mozdulatlanságban kibogozhatatlanul összeolvadt az első tüzet rakó és az első atomenergiát felszabadító ember — az első fakenut építő és az első csillagokra lépő emberi lény. Az idő e pusztaságának túloldalán ezek mindannyian szomszédok voltak.

Alvin szerette volna egyedül végrehajtani kísérletét, csakhogy Diasparban a magányt nehezen lehetett megőrizni. Alig hagyta el szobáját, máris beleütközött Alystrába, aki nem is próbálta titkolni, hogy találkozásuk nem véletlen.

Alvinnak eszébe se jutott, hogy Alystra szép, mert csúnya embert sosem látott. Ha a szépség egyetemes, elveszti szívet megindító erejét, és csak a hiánya válthat ki bármilyen érzelmet.

Alvin egy pillanatig bosszankodott e találkozás miatt, mert oly szenvedélyekre emlékeztette, amelyek már nem fűtötték. Még túlságosan fiatal és magának való volt ahhoz, hogy tartós kapcsolatok szükségét érezze, s ha majd eljön ennek az ideje, bizonyára nehezen fog társat találni. Kivételessége még a legintimebb pillanatokban is mintegy korlátot emelt önmaga és szerelme közé. Teljesen kifejlett teste ellenére még gyerek volt, és néhány évtizedig még az is marad, holott társai már sorban felidézték korábbi életeik emlékeit, és messze maguk mögött hagyták őt. Már volt efféle élményben része, s ez óvatossá tette, nem akarta fenntartás nélkül átadni magát senki másnak. Még Alystra is, aki most olyan naivnak és mesterkéletlennek látszott, hamarosan Alvin minden képzeletét felülmúló bonyolult emlékek és képességek birtokosa lesz.

Enyhe bosszúsága egykettőre elpárolgott. Miért ne jöhetne Alystra vele, ha erre vágyik. Alvin nem volt önző, nem akart zsugorin mindenki mást kizárni a kísérlet élményéből. És egyébként is Alystra reakciói sok mindent megvilágíthatnak számára.

Az expresszjárda kiszáguldott velük a város embersűrűs szívéből. Alystra útközben semmit se kérdezett, ami nála szokatlan volt. Együtt furakodtak át a középső, nagy sebességű szakaszra; a lábuk alatti csodát egyetlen pillantásra se méltatták. Egy őskori mérnököt apránként az őrületbe sodort volna, ha megpróbálja megérteni, hogyan haladhat egy látszólag tömör úttest, amely két szélén rögzített, a közepe felé egyre gyorsuló sebességgel. De Alvin és Alystra egészen természetesnek találta, hogy léteznek olyan anyagok, amelyek az egyik irányban szilárd, a másikban cseppfolyós testek módjára viselkednek.

Körülöttük az épületek mind magasabbra emelkedtek, mintha a város a perifériáját erődítménnyé akarta volna kiépíteni a külvilággal szemben. Milyen különös volna, gondolta Alvin, ha ezek a tornyosodó falak átlátszóvá válnának, akár az üveg, s így megfigyelhetnénk az odabent zajló életet. A környező térségben szétszóródva éltek a barátai, akiket ismert s akiket majd még megismer, idegenek, akikkel sosem fog találkozni — bár ilyenek kevesen lesznek, mert életének folyamán úgyszólván mindenkivel találkozik majd Diasparban. Többségük a maga külön szobájában él, de még sincsenek egyedül. Csak meg kell formálniuk magukban a kívánságot, s máris minden tekintetben, kivéve a fizikait, együtt lehetnek bárkivel, akivel csak akarnak. Nem unatkoznak, mert mindenhez hozzáférhetnek, ami a város építése óta a képzelet birodalmában vagy a való életben történt. Ez a létforma az efféle beállítottságúak számára teljesen kielégítő. Hogy egyben teljesen meddő is, ezt még Alvin sem tudta egyelőre átlátni.

Ahogy Alvin.és Alystra egyre messzebb jutott a város szívétől, az utcákon járkáló emberek száma lassanként megfogyatkozott, s amikor az úttest nesztelenül megállt egy élénk színű, márvánnyal borított, hosszú peronnál, már egy teremtett lelket sem láttak. Átléptek az anyag fagyott örvényén, ahol a mozgójárda szubsztanciája visszafolyt eredetéhez, s ott szembetalálták magukat egy fallal, amelyből minden irányba fényesen kivilágított alagutak nyíltak. Alvin habozás nélkül kiválasztott egyet, s megindult benne, Alystrával szorosan a nyomában. A perisztaltikus mező azonnal elkapta és magával vitte őket. Útközben kényelmesen hátradőlve figyelték a környezetet.

Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig mélyen a föld alatt, egy alagútban vannak. A festészet, amely egész Diaspart palettájának használta, itt valaha igen szorgos munkát végzett; fölöttük az ég mintha tárva-nyitva állt volna a mennybolt szeleinek. Körös-körül mindenfelé a város tornyai ragyogtak a napsütésben. Ez nem az a város volt, amelyet Alvin ismert, hanem egy sokkal régebbi korszak Diasparja. Az épületek zöme ugyan ismerős volt, de szubtilis különbségek mutatkoztak rajtuk, s ez még csak fokozta a látvány érdekességét. Alvin szeretett volna itt egy darabig elidőzni, csakhogy az utazást az alagúton keresztül semmiképp sem bírta lelassítani.

Sajnos, nagyon is hamar gyengéden lerakták őket egy nagy, ellipszis alakú teremben. Minden oldalról ablakok fogták körül, s ezeken át színpompás virágoktól tündöklő kertek villantak szívfájdítón elébük. Diasparban is voltak még kertek, de ezek csupán annak a művésznek agyában léteztek, akiben megfogantak. Jelenlegi világukban ezekhez hasonló virágok biztosan nem léteznek.

Alystrát elbűvölte a virágok szépsége, és szemmel láthatóan úgy érezte, Alvin azért hozta ide, hogy ezt lássa. A fiú egy ideig figyelte, ahogy vidáman futkároz az egyik látványtól a másikig, gyönyörűséget lel minden egyes felfedezésben. Diaspar perifériáján körös-körül százával akadtak a félig elhagyott épületekben ilyen helyek, amelyeket a felettük őrködő rejtett erők tökéletes rendben tartottak. Egyszer talán az élet folyama majd megint ebbe az irányba áramlik, de addig ez az ősi kert oly titok marad, amely egyedül nekik tárulkozik fel.

— Tovább kell mennünk — szólalt meg végül Alvin. — Ez csak a kezdet. — Átlépett az egyik ablakon, mire a csalóka kép szertefoszlott. Az üveg mögött nem kert volt, hanem egy meredeken felfelé ívelő, körkörös folyosó. Még látta Alystrát néhány lépésre, bár tudta, hogy az nem láthatja őt. De a lány egy pillanatig se habozott, máris ott állt mellette a folyosón.

Lábuk alatt a padló lassan megindult, aztán nagyobb sebességre váltott át, mintha igyekeznék minél előbb célba érni velük. Néhány lépést tettek rajta, mígnem annyira felgyorsult, hogy e lépegetéssel már csak vesztegették volna erejüket.

A folyosó továbbra is felfelé tartott, s száz lábbal odább teljes derékszögben meghajolt. De ezt csak a logika diktálta, az érzékszervek számára olyan volt, mintha az ember egy tökéletesen vízszintes folyosón sietne végig. Valójában egy ezer és ezer láb mély függőleges aknában haladtak felfelé, ám ez nem keltett bennük semmiféle bizonytalan érzést, mert a polarizáló tér meghibásodása elképzelhetetlen volt.

A folyosó hamarosan lejteni kezdett, míg aztán újból derékszögbe görbült. A padló észrevétlenül lelassult, s végül megállt egy hosszú csarnokban, amelyet tükrök szegélyeztek. Alvin sejtette, hogy itt reménytelen próbálkozás volna Alystrát siettetni. Nemcsak azért, mert egyes női jellegzetességek Éva óta változatlanul továbbéltek, hanem mert ennek a lenyűgöző helynek senki se bírt volna ellenállni. Sehol Diasparban, Alvin tudta, nem akad párja. A valóságos látványt a művész valamilyen szeszélyéből csupán néhány tükör vetítette vissza — és ezek is, Alvin bizonyosra vette, állandóan változtatják síkjukat. A többi kétségtelenül visszatükrözött valamit, de mégis kissé meghökkentő látvány volt egy állandóan változó és teljesen képzeletbeli környezetben sétálni.