Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Khedron vagyok — szólt az idegen, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. — A Mókamester, így neveznek.

Alvin értetlenül nézett rá, mire Khedron rezignált öngúnnyal vállat vont.

— Hát ennyit ér a hírnév. De te még fiatal vagy, s a te életedben még nem adódtak mókák. Ezért elnézem tudatlanságodat.

Khedron magatartásában volt valami üdítően szokatlan. Mi lehet ennek a furcsa „Mókamester” szónak az értelme, törte Alvin a fejét, s bár nagyon-nagyon halványan ébredeztek benne holmi emlékek, azonosítani mégsem tudta a szót. A város bonyolult társadalmi szerkezetében számos ilyenféle titulust használtak, egy egész élet kellett ahhoz, hogy valamennyit megtanulja az ember.

— Gyakran jársz ide? — kérdezte Alvin kissé féltékenyen. Megszokta, hogy a Loranne-tornyot mintegy saját tulajdonának tekintse, s ezért enyhe bosszúságot érzett, hogy csodáit mással is meg kell osztania. „De vajon — tűnődött — kinézett-e valaha is Khedron a sivatagra, vagy látta-e a nyugaton lehanyatló csillagokat?”

— Nem — mondta Khedron, mintha Alvin ki nem mondott gondolataira válaszolna. — Még sose jártam itt. De az a szórakozásom, hogy kipuhatolom a városban történő különös eseményeket, s már nagyon régóta senki se jött ide, a Loranne-toronyba.

Alvin egy pillanatra elcsodálkozott, honnan tudhatott Khedron arról, hogy ő már többször is járt itt, de aztán gyorsan felhagyott a tűnődéssel. Diaspar csupa szem és fül volt, sőt más kifinomult érzékszervekkel is rendelkezett, amelyek mindenről tájékoztatták, ami a falain belül történt. Egy kíváncsi lélek bizonyára talál módot rá, hogy letapogassa ezeket a csatornákat.

— De még ha szokatlan is, hogy valaki ide járjon — folytatta Alvin a szócsatát —, miért érdekel ez téged?

— Mert Diasparban — válaszolta Khedron — szokatlan az én kiváltságom. Már rég felfigyeltem rád, s tudtam, hogy egyszer majd találkozni fogunk. A magam módján én is Kiválasztott vagyok. Persze nem olyanformán, mint te, nekem nem ez az első életem. Én már ezerszer is kiléptem a Teremtés Csarnokából. De valamikor a kezdet kezdetén Mókamesternek szántak, s Diasparban egy időben csak egy Mókamester van. A legtöbb ember szerint ez is több a kelleténél.

Khedron szavaiból olyasfajta gúny csendült ki, amely Alvint továbbra is zavarba ejtette. Nem vallott ugyan jó modorra személyes kérdéseket kereken feltenni, de hát végül is Khedron hozta fel a dolgot.

— Bocsáss meg tudatlanságomért — szólt Alvin. — De mi a Mókamester, s mit csinál?

— Azt kérded, „mit” — mondta erre Khedron — , ezért azzal kezdem, hogy elmondom a „miértjét” Hosszú történet, de remélem, érdekelni fog.

— Engem minden érdekel — felelte az igazsághoz híven Alvin.

— Helyes. Hát azoknak az embereknek, ha egyáltalában emberek voltak, amiben olykor kételkedem, akik Diaspart eltervezték, egy hihetetlenül bonyolult problémát kellett megoldaniuk. Diaspar, tudod, nemcsak gépezet, hanem élő organizmus is, méghozzá halhatatlan organizmus. Mi már annyira hozzáidomultunk a társadalmunkhoz, hogy meg sem tudjuk ítélni, ősapáink szemében milyen különös lehetett, íme, itt van egy aprócska, zárt világ, amely az évmilliók során, jelentéktelen vonásaitól eltekintve, mit sem változott, és mégis tökéletesen stabil maradt. Valószínűleg már hosszabb ideje fennáll, mint ameddig az egész megelőző emberi történelem tartott, viszont abban a korszakban, úgy véljük, sok-sok ezer különféle kultúra és civilizáció virágzott ki egy rövid időre, majd pusztult el Hogyan sikerült Diasparnak megőriznie ezt a rendkívüli stabilitást?

Alvint meglepte ez a primitív kérdés, s reményei, hogy valami újat fog hallani, már-már foszladozni kezdtek.

— A memóriatárolók jóvoltából — válaszolta — ez köztudomású. Diaspart állandóan ugyanazok az emberek lakják, bár a mindenkori népesség aszerint változik, hogy kiknek a testét teremtik vagy semmisítik meg.

Khedron tagadólag rázta fejét.

— Ezzel még korántsem válaszoltad meg a kérdést. Ugyanazokból az emberekből igen sokféle jellegű társadalmat lehet felépíteni. Ezt nem tudom igazolni, nincs rá közvetlen bizonyítékom, de azt hiszem, ez így igaz. A város tervezői nemcsak a népességét szabták meg, hanem egyszer s mindenkorra előírták azokat a törvényeket is amelyek magatartásunkat irányítják. Mi ezeknek a törvényeknek létezéséről nem is igen tudunk, ám ettől függetlenül engedelmeskedünk nekik. Diaspar kultúráját befagyasztották, és csupán igen szűk határokon belül változhat. A memóriatárolók testünk és személyiségünk mintázatán kívül még sok egyebet is tárolnak. Tárolják magának a városnak képét is, valamennyi, atomját szilárdan megőrzik minden változással szemben, amit az Idő hozhat. Nézd ezt a kövezetét — millió és millió esztendővel ezelőtt rakták le, és számtalan nemzedék járt rajta. És, ugye, nyoma sincs rajta a kopásnak, holott bármily ellenállóképes is egy anyag, így. burkolatlanul már réges-rég porrá kellett volna őrlődnie. De ameddig létezik oly energia, amely a memóriatárolókat működteti, ameddig a bennük elraktározott matricák irányítani képesek a város mintázatát, addig Diaspar fizikai szerkezete sosem fog változni.

— De azért egyes dolgok megváltoztak — vetette ellen Alvin. — A város építése óta számos épületet leromboltak, s újakat emeltek helyükbe.

– Úgy is van, de csupán a memóriatárolókban elraktározott információk felszabadítása és új mintázatok kidolgozása útján. És egyébként is, én ezt csak példaként említettem arra, mily módon őrzi meg fizikai képét a város. A lényeg, amire rá akartam mutatni, abban rejlik, hogy Diasparban vannak olyan gépek is, amelyek társadalmi struktúránkat konzerválják. Figyelnek minden változást, s korrigálják, mielőtt még túlságosan jelentőssé válhatna. Hogyan csinálják, nem tudom, talán a Teremtés Csarnokából kilépők megválogatásával. Talán személyiségmintázatunkkal játszogatnak; mert mi ugyan azt hisszük, szabad akaratunk van, de hogyan lehetnénk ebben biztosak?

Akárhogy is van, eleink megoldották e problémát. Diaspar változatlanul fennáll, biztonságban túlélt évmilliókat, akár egy nagy hajó, hordozza rakományaként mindazt, ami az emberiségből megmaradt. Ez a társadalomszervezés csodája, bár az, hogy megérte-e a fáradságot, még nyitott kérdés.

A stabilitás azonban önmagában nem elegendő. Könnyűszerrel tespedéshez, majd onnan hanyatláshoz vezethet. A város tervezői nagy körültekintéssel igyekeztek ezt megakadályozni, noha ezek az elhagyatott épületek arról tanúskodnak, hogy nem jártak teljes sikerrel. Én, Khedron, a Mókamester ennek az igyekezetnek egy részét testesítem meg. Talán csak igen kis részét, bár szeretném hinni, hogy tévedek. De biztos sosem lehetek benne.

– És pontosabban meghatározva milyen részét? — tudakolta Alvin. Még most se értette egészen a dolgot, s ettől kissé ingerült lett.

— Mondjuk úgy, hogy bizonyos kiszámított méretű rendetlenséget teremtek a városban. Ha elmagyaráznám ténykedésemet, ezzel csorbítanám hatékonyságát. Mégis tetteim szerint ítélj meg, bár számra csekélyek, s ne a szavaim szerint, amelyek szaporák.

Alvin még sosem találkozott Khedronhoz hasonló emberrel. A Mókamester valódi egyéniség volt — olyan karakter, aki jó fejjel kimagaslott a Diasparra jellemző általános egyöntetűségből. Alvin nem remélhette ugyan, hogy pontosan kifürkészheti, melyek a kötelességei, és hogyan tesz azoknak, eleget, de ennek nem volt számára túl nagy jelentősége. Csak az számított, hogy itt van valaki, akivel — monológjának szüneteiben — beszélni tud, s aki talán választ adhat neki arra a sok-sok problémára, amely oly régóta annyi fejtörést okozott neki.