Arthur Clarke - A város és a csillagok

Együtt indultak meg visszafelé, végig a Loranne-torony folyosóin, mígnem eljutottak az elhagyatott mozgójárdához. Csak amikor már kint jártak az utcán, jutott eszébe Alvinnak, hogy Khedron meg sem kérdezte tőle, mit keresett odakint az ismeretlenség küszöbén. Gyanította, hogy Khedron ezt amúgy is tudja, s bár érdekli, de nem csodálkozik rajta. Valami azt súgta neki, hogy nehéz volna bármi olyat tenni, amin Khedron csodálkozna.

Kicserélték indexszámaikat, hogy bármikor hívhassák egymást. Alvin szeretett volna máskor is találkozni a Mókamesterrel, bár úgy gondolta, hogy társasága, ha túl sokáig van együtt vele, kimerítő lehet. Ám újabb találkozásuk előtt még ki akarta fürkészni, hogy barátai s különösen Jeserac mit tudnak mondani neki Khedronról. — Viszontlátásra — szólt Khedron s egyszerre eltűnt. Alvint ez kissé bosszantotta. A jómodor azt kívánta, hogy ha valaki csak kivetíti magát, s nem hús-vér valóságban jelenik meg, akkor ezt eleve megmondja. Mert másként embertársát, aki ezzel nincs tisztában, igen kellemetlen helyzetbe hozhatja. Khedron valószínűleg egész idő alatt békésen üldögélt odahaza — bárhol van is az otthona. Az Alvinnal közölt szám lehetővé tette, hogy minden üzenetet megkapjon, a lakását azonban nem jelölte meg. Ez legalább megfelelt az általános szokásoknak. Az emberek az indexszámukat senki előtt nem tartották titokban, de tényleges címüket csak a legközelebbi barátaiknak árulták el.

Útban vissza a városba Alvin eltöprengett mindazon, amit Khedron Diasparról és annak társadalmi szervezetéről mondott. Úgy érezte, különös, hogy eddig még soha senkivel se találkozott, aki életmódjával elégedetlen lett volna. Diaspar és lakossága egy átfogó terv részeit alkották, tökéletes szimbiózisban éltek. A város lakói hosszú életük során sosem unatkoztak. Világuk, korábbi idők mércéjével mérve, aprócska lehetett, de bonyolultsága lenyűgöző volt, csodáinak és kincseinek bősége minden képzeletet felülmúlt. Az Ember itt betakarította lángelméjének minden gyümölcsét, mindazt, amit a múlt romjaiból kimentett. Minden egyes város, amely valaha létezett, úgy szólt a fáma, adott valamit Diasparnak: hírneve — a Támadók jövetele előtt — bejárta mindazokat a világokat, amelyeket az Ember utóbb elvesztett. Diaspar építéséhez a Birodalom minden szakértelme és alkotóképessége hozzájárult. Amikor a nagy idők tovatűnőben voltak, az emberi géniusz átformálta a várost, s oly gépekkel szerelte fel, amelyek halhatatlanná tették. Bármilyen sok minden ment is feledésbe, Diaspar élni fog, biztonságban hajózik az Ember leszármazottéival az Idők folyamán.

Lakói csak annyit értek el, hogy életben maradtak, de ezzel megelégedtek. Millió és millió dologgal betölthették életüket attól a pillanattól kezdve, amikor csaknem felnőttként kiléptek a Teremtés Csarnokából, egészen addig a pillanatig, midőn, — testben alig valamit öregedve — , visszatértek a város memóriatárolóiba. Egy világban, ahol minden férfi és nő olyan értelmi képességekkel van megáldva, amelyek egykor a lángelme jegyei lettek volna, az unalom veszélye senkit se fenyegethetett. A társalgás és vita gyönyörei, a társadalmi érintkezés bonyolult ceremóniái már önmagukban is elegendők voltak ahhoz, hogy szinte egész életüket betöltsék. És emellett ott voltak még a nagy szertartásos szellemi tornák, amelyeket az egész város lenyűgözve hallgatott. Ezeken a legélesebb elmék csaptak össze vagy próbálták megmászni a filozófiának azokat a csúcsait, amelyeket sose fognak ugyan meghódítani, de amelyeknek vonzása sosem halványul el.

Minden férfinak és nőnek megvolt a maga intellektuális érdeklődési köre, amely lekötötte. Eriston például napjainak jó részét azzal töltötte, hogy hosszas beszélgetéseket folytasson a Központi Kompjúterrel, amely gyakorlatilag a várost irányította, de azért arra is maradt még ideje, hogy szimultán vitákban összemérje szellemi erejét mindazokkal, akik erre vágytak. Eriston háromszáz esztendeje próbált olyan logikai paradoxonokat felállítani, amelyeket a gép nem lúd megoldani. Nem is remélte, hogy ez idő szerint komolyabb eredményt érjen el, ehhez még sok-sok életre lesz szüksége.

Etanát inkább a művészet vonzotta. Az anyagorganizátorok segítségével háromdimenziós összefonódó mintázatokat tervezett és konstruált — oly bonyolultak és szépek voltak, hogy valójában rendkívül magas fokon álló topológiai problémákat testesítettek meg. Műveit szerte a városban látni lehetett, egyik-másik mintázatát beépítették a koreográfia nagy csarnokainak padlójába, ahol aztán új balettfigurák és táncmotívumok kidolgozásának alapjául szolgáltak.

Az efféle elfoglaltságok meddőnek tűnhetnek azok szemében, akik szubtilitásukat — kellő intelligencia hiányában — nem tudják értékelni. Csakhogy Diasparban nem akadt olyan ember, aki legalább valamit ne értett volna meg abból, amire Eriston és Etania törekedett, s akinek ne lett volna valamilyen, számára éppily vonzó érdeklődési köre.

Az ifjúság első néhány évszázadát a testgyakorlás és a különböző sportok tették élvezetessé — akadt köztük nem egy, amely csupán a gravitáció megzabolázásával vált lehetségessé. A kalandvágynak és a képzelet röptének kielégítésére a Mondák mindazzal szolgáltak, amit csak kívánni lehetett. Annak a realizmusra való törekvésnek szükségszerű végtermékei voltak, amely akkor kezdődött, amikor az emberek először alkottak mozgóképeket és vettek fel hangokat, s e technikát aztán felhasználták arra, hogy segítségével a való és a képzeletbeli életből jeleneteket játszanak le. A Mondákban az illúzió tökéletes volt, mert a gépek minden idetartozó érzéki benyomást közvetlenül az agyba tápláltak be, és valamennyi, azoknak ellentmondó érzetet kiküszöböltek. A révült néző a kaland tartama alatt mit sem észlelt a valóságból, mintha álomban élt volna, s mégis azt hitte, ébren van.

Egy olyan rendezett és stabil világban, amely időtlen idők óta lényegében mit sem változott, talán nem meglepő, hogy a lélek vonzódott a szerencsejátékokhoz. Az emberiséget mindenkor lenyűgözte a kocka, a kártya, a mutató forgása Ez az érdeklődés legalacsonyabb szintjén a pénzimádaton alapul — de egy efféle érzelemnek nincs helye olyan világban, ahol mindenkinek mindene megvan amire az ésszerűség határain belül szüksége lehet. Ám a szerencse tisztán intellektuális vonzása ennek a hajtóerőnek kiküszöbölése után is fennmaradt, hogy egyre csábítsa még a legkiműveltebb emberfőket is. Filozófusok és hazárdjátékosok egyaránt örömet leltek a puszta véletlen irányította gépekben, az olyan történésekben, amelyeknek kimenetelét, bármilyen sok információval rendelkezett is valaki, nem lehetett megjósolni.

És továbbra is megmaradt mindenki számára a Szerelem és Művészet összefonódott világa. Igen, összefonódott, hiszen a Szerelem Művészet nélkül csupán szomjas vágy, a Művészetet pedig csakis akkor élvezhetjük, ha Szerelemmel közeledünk feléje.

Az Ember sok-sok formában kereste a szépséget — a hangok egymásutánjában, papírra vetett vonalakban, kövek formázataiban az emberi testmozgásában, a térben elrendezett színekben Mindezek a kifejezési eszközök Diasparban tovább éltek, sőt az évmilliók során újak is járultak hozzájuk. Senki se tudhatta teljes bizonyossággal, vajon a művészet minden lehetőségét kimerítettek-e már, vagy hogy a művészetnek az emberi elmén kívül is van-e valamilyen jelentősége És ugyanez volt érvényes a szerelemre is.