Arthur Clarke - A város és a csillagok

Tehát nincs más hátra, újból találkoznia kell Khedronnal.

— Sokáig várattál magadra — mondta Khedron — , de tudtam, hogy előbb-utóbb hívni fogsz.

Önbizalma bosszantotta Alvint, nem tetszett neki, hogy énjén ennyire átlát valaki. Lehet-e, töprengett, hogy a Mókamester mindvégig figyelemmel kísérte hasztalan próbálkozásait, s mindig pontosan tudta róla mit csinál.

— Kivezető utat keresek a városból — mondta kertelés nélkül. — Kell lennie egynek valahol, s azt hiszem, te tudnál segíteni nekem, hogy megtaláljam.

Khedron egy darabig hallgatott Most még visszafordulhat, ha akar. az útról, amely előtte húzódik, s a még számára is beláthatatlan jövőbe vezet Helyében senki más nem habozna, nincs a városban rajta kívül olyan ember, aki meg ha tudná is. merészelné felriasztani a millió és millió évszázad óta halott kor kísértetét Talán nem rejteget veszélyt, talán semmi sem tud változtatni Diaspar örök megváltoztathatatlanságán De ha mégis azzal a kockázattal járna, hogy valami különös és új tör rá a városra, akkor tán ez az utolsó lehetőség, hogy elhárítsa.

Khedron elégedett volt a dolgok fennálló rendjével. Igaz, időnként megbolygatta ezt a rendet, de csupán a felszínen. Kritikus szellem volt, nem forradalmár. Épp csak fel akarta bodrozni az idő békésen hömpölygő folyamát, ám attól, hogy elterelje medrét, visszarettent. Már csak a szellemi kalandvágy élt benne, a többit éppoly gondosan és alaposan kioltották belőle, mint Diaspar valamennyi polgárából.

De azért lelkében pislákolt, még ha halványan is, annak a kíváncsiságnak szikrája, amely valaha az Ember legnagyobb adománya volt. És még hajlandó volt kockázatot vállalni

Alvinra pillantott, s megpróbált visszaemlékezni saját ifjúságára, fél évezreddel ezelőtti álmaira. Múltjának minden mozzanata, amelyet fel akart villantani, tiszta és éles volt, mihelyt emlékezetébe idézte. Jelenlegi élete és a korábbiak, akár a felfűzött gyöngyszemek sorakoztak egymás után az évmilliókon át kívánsága szerint bármelyiket kiválaszthatta és újra megvizsgálhatta A legtöbb korábbi Khedron immár idegen volt számára, az alapvető mintázat ugyan változatlan maradt, de az időközben megszerzett tapasztalatok mindörökre elválasztották őt előző énjeitől. Ha akarja, kitörölheti elméjéből összes régebbi inkarnációit, amikor legközelebb bemegy a Teremtés Csarnokába, hogy mindaddig ott szunnyadozzon, míg csak a város újból életre nem kelti. De ez egyfajta halál volna, s a halált nem áhította. Még továbbra is éppúgy gyűjtögetni akarta mindazt, amit az élet nyújtani tud, akár egy rekeszes argonauta, amely türelmesen szaporítja az új sejteket lassan növekvő csigájában.

Ifjúkorában miben sem különbözött társaitól Csak amikor nagykorú lett, éledtek fel benne korábbi életének lappangó emlékei, és csak ekkor kellett vállalnia a szerepet, amely réges rég elrendeltetett neki. Néha harag töltötte el, amiért az az értelem, amely Diaspart oly végtelen hozzáértéssel kiagyalta, még ennyi évmillió után is úgy rángatja, akár egy színpadi bábut. Most talán eljött a rég várt idő, hogy bosszút álljon érte. Egy új szereplő lépett a színpadra, aki talán utoljára ereszti le a függönyt a darab után, amelynek már amúgy is túl sok felvonása volt.

A talán még nála is magányosabbak iránti együttérzés, az örök ismétlődés keltette unalom, s valamilyen pajzán tréfálkozó kedv, ezek voltak a disszonáns tényezők, amelyek Khedront cselekvésre késztették.

— Lehet, hogy tudok segíteni neked — mondta —, lehet, hogy nem. Nem szeretnék hamis reményeket ébreszteni. Találkozzunk egy fél óra múlva a 3. sugár és a 2. kör kereszteződésénél. Ha mást nem is, de azt megígérhetem, hogy érdekes kirándulásban lesz részed.

Alvin a megbeszélt időnél tíz perccel korábban érkezett a találkára, pedig a hely a város túlsó végén volt. Türelmetlenül várakozott, miközben a mozgójárdák szakadatlanul tovasiklottak mellette, vitték a város békés és elégedett lakóit jelentéktelen dolgaikra. Végre aztán a távolban felbukkant Khedron magas alakja, s egy pillanat múlva, életében először állt szemben a Mókamesterrel hús-vér mivoltában — most nem a kivetített képe jelent meg. Amikor az ősi üdvözlés szertartásával összeérintették tenyerüket, Khedron nagyon is valóságos volt.

A Mókamester leült az egyik márvány mellvédre, s kíváncsian méregette Alvint.

— Szeretném tudni — mondta —, tisztában vagy-e azzal, mit kérsz tőlem. És arra is kíváncsi volnék, mit teszel, ha teljesítem kérésedet. Valóban azt képzeled, el tudod hagyni a várost, ha tegyük fel, találsz rá módot?

Biztos vagyok benne — válaszolta bátran Alvin, noha Khedron érezte hangjában a bizonytalanságot.

— Akkor hadd mondjak el neked valamit, amit talán még nem tudsz. Látod ott azokat a tornyokat? — Khedron az Energiacentráló és a Tanácsház ikercsúcsaira mutatott, amelyek egymérföldnyi mélységű szakadékon át néztek szembe egymással. — Tegyük fel, hogy egy tökéletesen szilárd pallót fektetnék a két torony közé, egy mindössze hat hüvelyk széles pallót. Át bírnál menni rajta?

Alvin habozott.

— Nem tudom — felelte. — És nem is óhajtanám megpróbálni.

– Én egészen biztosan tudom, hogy nem bírnád megtenni. Alig néhány lépés után elszédülnél és lezuhannál. De ha ugyanezt a pallót alig valamivel a föld fölött támasztanák alá, akkor minden nehézség nélkül át tudnál menni rajta.

– És mit bizonyít ez?

— Egy egyszerű tényt, amire szeretném felhívni a figyelmedet. Az említett két kísérletben a palló pontosan egyforma volna. Azok a kerekes robotok, amelyekkel olykor találkozhatsz, egyforma könnyen végigmennének rajta, akár a két tornyot kötné össze, akár a földön feküdne. Mi nem, mert mi iszonyodunk a mélységektől. Lehet, hogy ez az érzés irracionális, s mégis túl erős ahhoz, hogy semmibe vegyük. Ezt belénk plántálták, ezzel születtünk.

És éppígy iszonyodunk a tértől is. Mutass bárkinek Diasparban egy utat, amely kivezet a városból, egy utat, amely lehet pontosan olyan, mint ez itt előttünk, s nem fog messzire menni rajta. Kénytelen lesz visszafordulni, ahogy te is visszafordulnál, ha megpróbálnál átmenni azon a két torony közötti pallón.

— De miért? — kérdezte Alvin. — Bizonyára volt idő…

— Tudom, tudom — vágta rá Khedron. Volt idő, amikor az emberek bejártak az egész világot, még a csillagokhoz is eljutottak De valami megváltoztatta őket, beléjük oltotta azt a félelmet, amely most velük született érzés. Csak te képzeled, hogy nem vagy a rabja. Nos, meglátjuk. Elviszlek a Tanácsházba.

A Tanácsház a város egyik legnagyobb épülete volt. Szinte az egészet átengedték a gépeknek, amelyek Diaspar tulajdonképpeni adminisztrátorai voltak. A csúcsától nem messze levő egyik teremben ült össze a Tanács azon ritka alkalmakkor, amidőn valamit meg kellett tárgyalnia.

A széles bejárat elnyelte őket, s Khedron megindult előre az aranyos homályban. Alvin még sohasem járt a Tanácsházban; nem volt tilos a belépés — Diasparban csak nagyon kevés dolgot tiltottak — de mint mindenki más, ő is egy bizonyos, félig vallásos tiszteletet érzett a hely iránt. Egy olyan világban, ahol nincsenek istenek, a Tanácsháza hasonlít még leginkább a templomra.

Khedron habozás nélkül vezette végig Alvint a folyosókon, majd a rámpákon, amelyeket nyilvánvalóan kerekes gépeknek s nem gyalogos forgalomnak szántak. Egyik másik rámpa olyan meredek szögben futott le a melybe, hogy a gravitáció kompenzáló átváltása nélkül lehetetlen lett volna megállni rajtuk.