Arthur Clarke - A város és a csillagok

Végül eljutottak egy zárt ajtóhoz, amely közeledtükre nesztelenül kitárult, majd becsukódott mögöttük. Aztán egy újabb ajtóhoz értek, ez azonban nem nyílt ki előttük. Khedron hozzá se nyúlt az ajtóhoz, mozdulatlanul várakozott. Rövid szünet után egy halk hang szólalt meg: Mondjátok meg, kérlek, a neveteket.

— Khedron vagyok, a Mókamester. Társam pedig Alvin.

– És mi dologban jártok itt? — A puszta kíváncsiság hozott ide. Az ajtó Alvin legnagyobb meglepetésére azonnal kinyílt. Korábbi tapasztalatai szerint, ha valaki valamilyen humoros választ adott a gépeknek, ez mindig zavart okozott, s az embernek elölről kellett kezdenie mondókáját. A Khedront kikérdező gép bizonyara igen kifinomult — a Központi Kompjúter hierarchiájában igen magas rangú szerkezet volt.

Semmiféle akadályba nem ütköztek, bár Alvin gyanította, hogy számos különféle vizsgálaton estek keresztül, csak nem tudnak róluk. Egy rövid folyosón át váratlanul egy nagy, kör alakú terembe jutottak. Süllyesztett padlója olyan látványt nyújtott, ami Alvint egy pillanatra mélységes ámulattal töltötte el. Diaspar egész városa ott terült el előtte, legmagasabb épületei is alig értek a válláig.

Oly sokáig keresgette az ismerős helyeket, nézegette a szokatlan perspektívát, hogy csak jó néhány perc elteltével tekintett körül a teremben. Falait aprólékosan kidolgozott, fekete és fehér négyzetekből álló mintázat borította, amely azonban teljesen szabálytalan volt, úgyhogy ha Alvin elfordította szemét, az a benyomása támadt, mintha az egész fal villódzna, pedig mit se változott. A teremben körös-körül, közel egymáshoz, valamiféle műszerfalas gépek álltak, képernyővel és kezelőüléssel.

Khedron hagyta, hogy Alvin kedvére körülnézhessen. Aztán a város kicsinyített mására mutatott, s megkérdezte: — Tudod, mi ez?

Alvin kísértést érzett, hogy rávágja: „Gondolom, egy makett” — de ez annyira nyilvánvaló volt, hogy feltétlenül helytelennek kellett lennie. Ezért tagadólag rázta fejét, s várt, hogy Khedron megválaszolja saját kérdését.

— Emlékszel — szólt a Mókamester — egyszer elmondtam neked, hogyan tartják fenn a várost, hogy őrzik a memóriatárolók mindörökre megmásíthatatlan mintázatát. Ezek a tárolók itt sorakoznak körülöttünk, felmérhetetlen információs állományukkal, s pontosan meghatározzák a várost mai állapotában. Diaspar valamennyi atomját immár feledésbe ment erők útján ráhangolták az ezekben a falakban elrejtett matricákra.

És ekkor újból Diaspar alattuk fekvő tökéletes, végtelenül aprólékos hasonmására mutatott.

— Ez itt — folytatta — nem valamiféle makett. A valóságban nem is létezik, ez csupán a memóriatárolókban őrzött mintázat kivetített képe, s ezért teljesen azonos magával a várossal. E vetítőkészülék segítségével a város bármely kívánt részlete felnagyítható, életnagyságban vagy még nagyobb méretben megvizsgálható. Akkor használják őket, amikor az elrendezésen valamiért változtatni kell, ilyesmire azonban már hosszú idő óta nem került sor. Ha meg akarod ismerni Diaspart. ide kell jönnöd. Itt néhány nap alatt többet tudhatsz meg róla, mint hogyha egész életedet a körbejárásával töltenéd.

�Csodálatos mondta Alvin. — És hányan tudnak erről?

�Sokan, de nemigen érdekli őket. A Tanács olykor-olykor idejön, mert a városon csak a tanácstagok jelenlétében lehet változtatásokat végrehajtani És még akkor is csak úgy, ha a Központi Kompjúter jóváhagyja a javasolt változtatást. Szerintem ezt a termet évente legfeljebb kétszer-háromszor keresik fel.

Alvin azon tűnődött, hogyan lehet Khedronnak ide bejárása, de aztán eszébe jutott, hogy bonyolultabb mókáinak jó részéhez bizonyára a város belső mechanizmusának oly ismeretére volt szüksége, amelyet csak igen beható tanulmányozás útján szerezhetett meg. Valószínűleg a Mókamester kiváltságaihoz tartozik, hogy mindenhova elmehessen, mindent megismerhessen. És Diaspar titkaihoz ennél jobb kulcsra sehol sem találhat.

— Amit te keresel — mondta Khedron —, talán nem is létezik, de ha mégis, akkor csak itt találhatod meg. Hadd mutassam meg neked, hogyan kell kezelni a monitorokat.

Most aztán Alvin egy óra hosszat ült az egyik képernyő előtt, tanulgatta az irányító szerkezetek kezelését. Kedvére kiválaszthatott bármely pontot a városban, s tetszés szerinti nagyításban megvizsgálhatta. Valahányszor megváltoztatta a koordinátákat, utcák, tornyok, falak és mozgójárdák suhantak végig a képernyőn. Mintha mindent látó, testetlen szellem lett volna, amely könnyedén repülhet a város felett, semmiféle fizikai akadály nem gátolja.

De a valóságban persze nem magát Diaspart nézegette. A memóriasejteken ment végig, a város álomképét látta maga előtt azt az álmot, amely képes volt rá, hogy a valódi Diaspart az idő enyészetével szemben évmilliókon át érintetlenül megőrizze. A városnak csupán a változatlan részét látta, e megmásíthatatlan kép az utcán járkáló embereket nem foglalta magában De az ő szempontjából ennek nem is volt jelentősége. Alvint egyedül a kő— és fémépítmények érdekelték, amelyek fogságban tartották, nem pedig azok, akik — bármennyire is önszántukból megosztották vele börtönét.

Keresni kezdte, és hamarosan meg is találta a Loranne-tornyot Végigszaladt a folyosókon és átjárókon, amelyeket már a valóságban is felkutatott. Amikor a kőpárkány felnagyított kepét maga előtt látta, szinte érezte a hideg szelet, amely tán Diaspar fennállása óta szakadatlanul keresztülfúj a párkányon, s most is úgy, mint máskor. Odaérve kipillantott, de semmit se látott. Egy másodpercre annyira megdöbbent, hogy szinte kételkedett benne, jól emlékszik-e. Vajon a sivatag látványa puszta álom volt?

Aztán ráeszmélt az igazságra. A sivatag nem tartozik Diasparhoz, s így a képmása sem létezik abban a fantomvilágban, amelyet most kutat. Bármi legyen is a valóságban a párkányon túl, a monitorok azt sosem fogják mutatni

De mégis mutathatnak neki valamit, amit teremtett lélek még sosem látott. Alvin előrehelyezte nézőpontját, át a párkányon, ki a városon túli semmibe. Aztán megforgatta a látószöget változtató szerkezet gombját, úgyhogy most visszafelé nézett, arra az útra. amelyen az imént végigment. És most előtte terült el Diaspar, úgy mintha kívülről nézte volna.

Azoknak a kompjútereknek, memória-áramköröknek és a különféle mechanizmusoknak számára, amelyek a képet Alvin elé vetítették, mindez csupán perspektíva kérdése volt. Ismerték a város alakját, s ezért azt is meg tudták mutatni, milyennek látszik kívülről nézve De Alvinra ez a látvány, jóllehet tudta, milyen trükknek köszönheti, lenyűgöző hatással olt. Lélekben, ha nem is a valóságban, kimenekült a városból. Úgy érezte, mintha a levegőben lebegne, néhány lépésnyire a Loranne-torony meredek falától. Egy pillanatig merev szemmel bámult az előtte magasodó sima, szürke felületre, majd nézőpontját az irányítószerkezettel a földhöz közelítette.

Most hogy már ismerte e csodálatos készülék képességeit, világosan látta, mi a teendője. Nem kell hónapokat és éveket fecsérelnie arra, hogy belülről, folyosóról folyosóra, szobáról szobára kutassa végig Diaspart. Ebből az új nézőpontból végigfuthat a varos külső oldalán azonnal felfedezheti, van-e valahol olyan nyilas amely a sivataghoz és az azon túli világhoz vezet

A siker, a győzelem érzete elkábította, szerette volna megosztani valakivel örömét. Khedronhoz fordult, hogy megköszönje a Mókamesternek a segítséget. De Khedronnak addigra hűlt helye volt — s Alvin egy röpke pillanat alatt rájött, miért.