Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Talán nincs is kivezető út — válaszolta Khedron. — Nem ígérhetek neked semmit. De a monitorok, azt hiszem, még sok mindenre megtaníthatnak minket, ha a Központi Kompjúter engedi. És, úgy látszik, téged nagyon megkedvelt.

Alvin a Tanácsházhoz menet eltöprengett ezen a megjegyzésen. Mind idáig úgy vélte, csakis Khedron befolyásának köszönheti, hogy odaengedték a monitorokhoz. Eszébe se jutott, hogy ezt valamilyen benne rejlő sajátságnak tulajdonítsa. Kiválasztott volta számos hátránnyal járt, hát már puszta méltányosságból is megilleti valamilyen kárpótlás…

A város változatlan képmása még mindig uralta a termet, ahol Alvin annyi órát töltött. Most új szemszögből nézte a képet: minden, amit itt lát, a valóságban is létezik, de ez nem feltétlenül Diaspar teljes tükörképe. Az eltérések azonban bizonyára jelentéktelenek, s — amennyire ezt meg tudja ítélni — észrevehetetlenek.

— Ezt már sok évvel ezelőtt egyszer megkíséreltem — mondta Khedron, ahogy leült a monitor elé —, de a vezérlőket lezárva találtam. Talán most engedelmeskednek nekem.

Ujjai előbb csak lassan tapogatóztak a műszertáblán, majd egyre növekvő önbizalommal, ahogy apránként visszanyerték jártasságukat. Aztán egy pillanatra megpihentek a táblába rejtett érzékeny hálózat csomópontjain.

— Azt hiszem, ez az — szólt végül Khedron. — Egyébként hamarosan meglátjuk.

Az ernyő felizzott, de nem az a kép jelent meg rajta, amelyet Alvin várt. Ehelyett egy kissé meghökkentő figyelmeztetést vetített eléjük:

MIHELYT BEÁLLÍTOD A SEBESSÉGVEZÉRLŐT, A VISSZAPERGETÉS AZONNAL MEGINDUL.

— Ostoba vagyok — mormolta Khedron. Minden egyebet jól csináltam, de a legfontosabbról megfeledkeztem. — Ujjai most már magabiztosan tapogatták végig a táblát, s amikor a felirat eltűnt az ernyőről, megfordult a széken, hogy megnézhesse a város képmását.

— Figyelj, Alvin — mondta. — Most, azt hiszem, valami újat fogunk megtudni Diasparról.

Alvin türelmesen várt, de semmi se történt. A város képe minden ismert csodájával és szépségével ott lebegett a szeme előtt, de ezek most nem értek el tudatához. Már épp meg akarta kérdezni Khedront, hogy mire figyeljen, amikor valami hirtelen mozgást észlelt, s gyorsan utánafordult, hogy kövesse irányát. De csupán aprócska villanás vagy rezzenés volt, s Alvin elkésett, már nem látta, mi okozta. A város képén semmi sem változott, Diaspar ismert arcát mutatta. Aztán észrevette, hogy Khedron gúnyos mosollyal figyeli, mire újból a városra pillantott. És most a szeme előtt játszódott le a változás.

A Park szélén az egyik épület hirtelen eltűnt, s helyén azonnal egy másik, egészen eltérő alakú bukkant fel. Az átváltozás olyan gyorsan játszódott le, hogy ha Alvin egyet pislogott volna, már észre sem veszi. Ámulva meredt a megváltozott városra, de elméje már az első csodálkozó döbbenetben is a választ kereste. Felidézte a monitor ernyőjén imént megjelent szavakat: A VISSZAPERGETÉS AZONNAL MEGINDUL— s rögtön tudta, miről van szó.

— Ez a város sok ezer év előtti képe — szólt oda Khedronnak, — A múltba térünk vissza.

– Érzékletes fogalmazás, de nem egészen pontos — válaszolta a Mókamester. — Valójában az történik, hogy a monitor emlékezetébe idézi a város korábbi változatait. Átalakítások alkalmával ugyanis az áramköröket nem egyszerűen kiürítették, hanem a bennük levő információs anyagot tartalékegységekben raktározták el, hogy szükség esetén bármikor fel lehessen idézni. Én pedig úgy állítottam be a monitort, hogy ezeket az egységeket pergesse vissza, másodpercenként ezer év sebességgel. Mi most már a félmillió esztendő előtti Diaspart látjuk. Ám ahhoz, hogy igazi változások tanúi legyünk, ennél sokkal messzebbre kell visszamennünk. Felgyorsítom a visszapergetést.

Újból a műszertáblához fordult, de közben már nemcsak egy épület, hanem egy egész tömb foszlott semmivé. Helyét egy nagy, ovális amfiteátrum foglalta el.

– Ó, az Aréna — mondta Khedron. — Emlékszem, egyesek micsoda hűhót csaptak, amikor elhatároztuk, hogy lebontjuk. Nagyon ritkán látogattuk, de sokan szentimentális érzéseket tápláltak iránta.

A monitor most sokkal gyorsabb ütemben idézte fel emlékeit. Diaspar képe percenként egymillió év sebességgel siklott vissza a múltba, s a változások olyan gyorsan játszódtak le, hogy a szem nem is bírta követni őket. Alvin megfigyelte, hogy a városkép módosulásai szakaszokban jönnek. A mozdulatlanság hosszú korszakát valóságos újjáépítési láz váltja fel, majd újból szünet következik. Mintha Diaspar élő organizmus volna, amelynek minden egyes robbanásszerű növekedés után erőt kell gyűjtenie.

Az átalakulások során a város alapvető képe mit sem változott. Épületek tűntek el és bukkantak fel, de az utcák mintázata örökkévalónak látszott, s a Park mindenkor Diaspar zöld szíve maradt. Meddig tud a monitor visszamenni a múltba, töprengett Alvin. Képes-e visszaforgatni az időt a város alapításáig, fellebbenteni a fátylat, amely az írásos történelmet a Hajnalkor mítoszaitól és legendáitól elválasztja?

Már ötszázmillió évet tettek meg vissza a múltba. Diaspar falain kívül, a monitor ismeretein túl, most valószínűleg egy egészen más Föld van. Talán óceánok és erdőségek terülnek el, sőt olyan városok, amelyeket végső otthonába való hosszú visszavonulása során még nem hagyott el az ember.

Percek múltak, s a monitorok kis univerzumában minden egyes perc egy-egy évmillió volt. Hamarosan el kell jutniuk a legrégibb elraktározott emlékekhez, gondolta Alvin, s akkor a visszapergetés véget ér. De bármilyen tanulságos és lenyűgöző is ez az utazás, Alvin nem tudta átlátni, miképpen segíthet neki kiszabadulni az „itt és most” Diasparjából.

És ekkor a város hirtelen és hangtalan roppanással korábbi nagyságának egy töredékére zsugorodott össze. A Park eltűnt, a hatalmas tornyok összefüggő védbástyája egy pillanat alatt semmivé foszlott. A város egyszerre tárva-nyitva állt a külvilág számára, mert a sugárutak most akadály nélkül nyújtóztak egészen a monitorkép legszéléig. Megjelent Diaspar, amilyen az emberiség sorsában bekövetkezett nagy változás előtt volt.

— Tovább nem mehetünk — mondta Khedron a monitor ernyőjére mutatva, amelyen a „VISSZAPERGETÉS VÉGET ÉRT” szavak jelentek meg. — Úgy látszik, ez a városkép legkorábbi változata, amit a memóriasejtek még megőriztek. Ezt megelőzően, gondolom, nem használtak öröklét-áramköröket, s hagyták, hogy az épületek természetes úton pusztuljanak el.

Alvin sokáig bámulta az ősi város modelljét. Maga elé képzelte, milyen forgalmasak lehettek ezek az utak, amikor az emberek még akadálytalanul eljuthattak a világ minden tájára, sőt más világokba is. Ezek az emberek az ősei voltak, s úgy érezte, szorosabb kapcsolat fűzi hozzájuk, mint azokhoz, akikkel most megosztja életét. Arra vágyott, bárcsak találkozhatna velük, osztozhatna gondolataikban, ahogy az évmilliókkal ezelőtti Diaspar utcáin járnak-kelnek. Ámde ezek nem lehettek valami örömteljes gondolatok, hiszen az ember akkor a Támadók fenyegető árnyékában élt. Alig néhány évszázaddal később hátat fordít majd a régi dicsőségnek, s fallal zárja el magát a világegyetemtől.

Khedron tízszer is előre-hátra futtatta a monitort azon a rövid korszakon, amely alatt az átalakulás lejátszódott. A nyúlt kisváros alig valamivel több mint ezer év leforgásán belül változott át sokkal nagyobb, zárt metropolisszá. Bizonyára ez alatt az idő alatt tervezték és állították elő azokat a gépeket, amelyek Diaspart oly hűségesen szolgálták, s akkor táplálták be memória-áramköreikbe azokat az ismereteket, amelyek lehetővé tették számukra, hogy feladataikat teljesítsék. És ezekbe a memória-áramkörökbe táplálták be a most élő emberek alapvető mintázatát is, hogy amikor a megfelelő impulzus életre kelti őket, hús-vér alakban újjászületve léphessenek ki a Teremtés Csarnokából. Bizonyos értelemben, gondolta Alvin, élnem kellett ebben az ősi világban is. Bár persze lehetséges, hogy teljesen szintetikus lény vagyok — egész egyéniségemet olyan művész-technikusok dolgozták ki, akik hihetetlenül bonyolult eszközeikkel valamilyen világosan kijelölt célt kívántak megvalósítani. De valószínűbb, hogy olyan emberekből összetett lény vagyok, akik valaha régen a Földön jártak-keltek.