Arthur Clarke - A város és a csillagok

Az új város megteremtésekor a régi 'Diasparból nem sok maradt meg. Szinte az egészet ellepte a Park. Diaspar közepén már az átalakulás előtt is volt egy kis, gyeppel borított tisztás, amely a sugárutak találkozási pontját fogta körbe. Utóbb tízszeresére tágították, s eközben utcákat és épületeket egyaránt eltöröltek. Akkoriban állították fel Yarlan Zey síremlékét egy hatalmas kör alakú építmény helyén, amely korábban az utcák találkozási pontjánál állt. Alvin eddig nem hitte azokat a legendákat, melyek szerint a síremléket ősidőkben emelték, de most úgy látta, igazak.

— Feltételezem — szólt egy hirtelen támadt gondolatának hangot adva —, hogy ezt a képet ugyanúgy megvizsgálhatjuk, mint ahogy az imént Diaspar mai képét.

Khedron végigtapogatta a monitor műszertábláját, s az ernyő válaszolt Alvin kérdésére. A rég eltűnt város képe kitágult szeme előtt, ahogy a nézőpont végigfutott a furcsa mód keskeny utcákon. Az egykori Diaspar emléke éppoly eleven és tiszta volt, mint annak a városnak képe, amelyben Alvin ma élt. Az információs áramkörök időtlen idők óta őrizték ebben a kísérteties látszatlétben, arra a pillanatra várva, hogy valaki újból felidézze. És az, amit itt látok gondolta Alvin, nem is egyszerű emlék. Sokkal bonyolultabb annál, egy emlék emléke.

Nem tudta, hogy e kép milyen ismeretekkel gazdagíthatja, hogy vajon segítséget nyújthat-e neki a kutatásaihoz. De akárhogy is áll a dolog, lenyűgözte, hogy a múltba nézhet, láthatja azt a világot, amikor az ember még a csillagok közt kóborolt. Alvin a város szívében álló alacsony, kör alakú épületre mutatott.

— Kezdjük itt — mondta KhedronnaK. — ez is van olyan jó kiindulópont, mint bármelyik más. Talán puszta szerencse volt, talán valamilyen ősi emlék, talán elemi logika. Mindegy, gondolta, hiszen előbb-utóbb úgyis elérkezett volna ide — erre a pontra ahol a város valamennyi sugárútja összefutott.

Tíz percbe telt, amíg rájött, hogy a sugárutak nem pusztán a szimmetria kedvéért torkolltak ide — tíz percbe telt, amíg ráeszmélt, hogy hosszas fáradozásai végre elnyerték jutalmukat.

Alystrának nem okozott nehézséget, hogy észrevétlenül kövesse Alvint és Khedront. Látszott, hogy nagy sietségben vannak — ami már önmagában is szokatlan volt —, mert egyszer sem néztek hátra. Mulatságos játéknak fogta fel utánuk lopakodni a mozgójárdák hosszán, elbújni a tömegben, és mégis szemmel tartani őket. Ahogy útjuk végéhez közeledtek, a cél nyilvánvalóvá vált. Amikor az utcákról letérve befordultak a Parkba, Alystra már tudta, hogy Yarlan Zey síremléke felé tartanak. A Parkban nem állt más épület, s akik olyan sietségben vannak, mint ők ketten, azok bizonyára nem a tájban óhajtanak gyönyörködni.

A síremlékhez vezető utolsó néhány száz méteren sehol sem lehetett elrejtőzni, így Alystra megvárta, amíg Khedron és Alvin eltűnik a márványoszlopok homályában. Aztán, mihelyt eltűntek felsietett a pázsitos emelkedőn. Biztos volt benne, hogy mindaddig megbújhat az egyik nagy oszlop mögött, amíg csak ki nem fürkészi, mii keres itt Alvin és Khedron. Aztán már nem baj, ha felfedezik.

A síremlék két koncentrikus oszlopsorból állt, amelyek egy kör alakú udvart fogtak közre. Az oszlopok, egv kisebb ívet kivéve, teljesen eltakarták a síremlék belsejét, s Alystra óvakodott ezen a nyíláson bemenni, oldalról közelítette meg az építményt. Átosont az oszlopok első körén, s amikor ott senkit se látott, lábujjhegyen odalopakodott a másodikhoz. A réseken keresztül megpillantotta Yarlan Zeyt, amint a bejáraton át kitekint a parkra, amelyet alkotott, s azon túl a városra, amely fölött már évmilliók óta őrködött.

A márványtömbök között magány honolt. A síremlékben egy lélek se volt.

Addigra Alvin és Khedron már száz láb mélységben a föld alatt tartózkodott, egy kicsiny, fülkeszerű szobában, amelynek falai, úgy tűnt állandóan felfelé áramlanak. A mozgásnak más jelét nem is észlelték, semmiféle rezgést, amely érzékeltette volna, hogy sebesen süllyednek a földben, a számukra még most is szinte teljesen ismeretlen cél felé.

Az egész hihetetlenül egyszerűnek bizonyult, mert az utat előkészítették számukra. (Kicsoda? — töprengett Alvin. — A Központi Kompjúter? Vagy talán maga Yarlan Zey, amikor a várost átalakította?) A monitor képernyője egy hosszú, függőleges aknát vetített elébük, amely a föld mélyébe futott alá, de útját csak egy rövid darabon át követhették, mert a kép hamarosan eltűnt. Alvin tudta, ez azt jelenti, hogy olyan információt kérnek, amellyel a monitor nem rendelkezik, s tán soha nem is rendelkezett.

Alighogy átfutott agyán a gondolat, a képernyő máris újból megvilágosodott. Rövid felirat jelent meg rajta, azzal az egyszerűsített írással, amelyet a gépek az emberekkel való érintkezésben azóta használnak, amióta velük egyenlő értelmi képességekre tettek szert:

ÁLLJATOK ODA, AHOVA A SZOBOR NÉZ — ÉS NE FELEDJÉTEK, DIASPAR NEM VOLT MINDIG OLYAN. MINT MOST!

Az utolsó hét szó nagyobb betűkkel jelent meg az ernyőn, s Alvin azonnal fölfogta az üzenet teljes értelmét. Ilyesfajta szellemben megfogalmazott, burkolt üzeneteket már időtlen idők óta használtak ajtók feltárására, gépek elindítására. Ami pedig az „Álljatok oda, ahova a szobor néz” szavakat illeti, ez igazán túlságosan is egyszerű volt.

— Kíváncsi volnék, hányan olvasták már ezt az üzenetet? — merengett Alvin.

— Tudomásom szerint tizennégyen — válaszolta Khedron. — De talán többen is. — Nem magyarázta meg bővebben ezt a felettébb rejtélyes megjegyzést, Alvin pedig nem tett fel további kérdéseket, mert szeretett volna minél előbb eljutni a Parkba.

Nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy a mechanizmus reagál-e még a kioldó impulzusra. Amikor odaértek a síremlékhez, csak egy másodpercbe telt, amíg a padlót borító kőlapok között megtalálták azt, amelyre Yarlan Zey a tekintetét függesztette. Csak első pillantásra tűnt úgy, mintha a szobor a városra nézne; ha az ember szorosan elébe állt, láthatta, hogy szemét lefelé fordítja, és talányos mosolyát a bejárat közvetlen közelében egyetlen pontra irányítja. Mihelyt valaki rájött e titokra, semmi kétsége nem lehetett felőle. Alvin átlépett a következő kőlapra, s rögtön látta, hogy Yarlan Zey már nem feléje néz.

Csatlakozott Khedronhoz, s gondolatban visszhangozta a szavakat, amelyeket a Mókamester fennhangon mondott ki:

„DIASPAR NEM VOLT MINDIG OLYAN, MINT MOST”

A várakozó gépek azonnal reagáltak, mintha az utolsó működésük óta eltelt évmilliók nyomtalanul szálltak volna el felettük. A nagy kőlap, amelyen álltak, nesztelenül megindult velük a mélybe.

Felettük az ég kékje hirtelen eltűnt. Az akna nem állt többé nyitva, nem fenyegetett a veszély, hogy valaki véletlenül belezuhan. Alvin agyán átfutott a gondolat, hogy tán valamilyen módon egy másik kőlap helyettesíti most azt, amelyen Khedronnal áll, de aztán elvetette. A síremlék padlóját valószínűleg továbbra is az eredeti kőlap borítja, a lábuk alatt levő csupán a másodperc egy végtelen töredékéig létezik, egyre nagyobb és nagyobb mélységben folytonosan újrateremtődik, hogy ezzel az állandó süllyedés illúzióját keltse.

Miközben a falak nesztelenül suhantak el mellettük, egyikük se szólt egy szót se. Khedron megint a lelkiismeretével viaskodott, azon töprengett, nem ment-e ezúttal túl messzire. Fogalma se volt róla, hova vezet útjuk, s azt sem tudta biztosan, hogy vezet-e egyáltalán valahová. Életében először értette meg, mi az igazi félelem.