Arthur Clarke - A város és a csillagok

Alvin nem félt — túlságosan izgatott volt. Ezt az érzést már megismerte, amikor a Loranne-toronyból kitekintett az ember nem járta sivatagra, s meglátta az esti égbolton feltündöklő csillagokat. Akkor csak elnézte az ismeretlen világot, most oda tart.

A falak suhanása megszűnt. A rejtélyesen mozgó fülke egyik oldalán fényfolt bukkant fel, egyre fényesebb és fényesebb lett, mígnem hirtelen ajtóvá vált. Kimentek rajta, néhány lépést tettek egy rövid folyosóban — mire egy tágas, kör alakú helyiségbe jutottak, amelynek falai nagy ívet leírva, háromszáz lábbal a fejük fölött egymásba torkolltak.

Az oszlop, amelynek belsejében leszálltak, túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy megtarthassa a fölötte levő, sok millió tonna súlyú sziklát. Mi több; úgy látszott, nem is szerves része a csarnoknak, azt a benyomást keltette, mintha utólag került volna oda. Khedron, Alvin pillantását követve, ugyanerre a következtetésre jutott.

— Ez az oszlop — szólt akadozva, csak hogy mondjon valamit — egyszerűen azért épült, hogy befogadja az aknát, amelyen lejöttünk. Nem birkózhatott meg azzal a forgalommal, amely itt keresztül áramlott, amikor Diaspar még nyitva állt a világ előtt. Ott, azokon az alagutakon át bonyolódott le. Gondolom, felismered, mik azok?

Alvin a csarnok több mint száz méterre levő falaira nézett. Szabályos közökben nagy alagutak nyíltak belőlük, szám szerint tizenkettő, s éppúgy sugároztak szét minden irányba, mint a mostani mozgójárdák. Alvin látta, hogy enyhén emelkednek, s most felismerte rajtuk a mozgójárdák szokásos szürke felületét. De ezek csak a nagy utak lemetszett csonkjai voltak, a különös anyag, amely valaha életet adott nekik, immár örök mozdulatlanságba dermedt. Amikor a Parkot megalkották, a mozgójárda-rendszer központját egyszerűen betemették. Magát a rendszert azonban nem rombolták le.

Alvin megindult a legközelebbi alagút felé. De alig tett néhány lépést, észrevette, hogy lába alatt a talaj átlátszóvá válik. Még néhány méter, s úgy tetszett, mintha a levegőben állna, minden támaszték nélkül. Megállt, s az alatta levő ürességre bámult.

— Khedron! — kiáltotta. — Gyere ide! Nézd ezt!

A Mókamester odament hozzá, s együtt bámultak a lábuk alatti csodára. Meghatározatlan mélységben, alig-alig kivehetően egy roppant térkép feküdt, egy hatalmas hálózat, amelynek szálai a központi akna alatt egyetlen pontban futottak össze. Egy ideig szótlanul nézték, majd Khedron csendesen megkérdezte:

— Tudod, mi ez?

— Azt hiszem — válaszolta Alvin. — A teljes közlekedési rendszer térképe, s azok a kis körök bizonyára a Föld többi városai. Épp csak annyit látok, hogy nevek vannak mellettük, de túl halványak, nem tudom kibetűzni őket.

— Itt egykor valamiféle belső világításnak kellett lennie — szólt Khedron tűnődve. A vonalakat nézte, szemével nyomon követte őket a terem faláig.

— Sejtettem! — kiáltott fel egyszerre. — Látod, ezek a szerteágazó vonalak mind a kis alagutak felé vezetnek!

Alvin csak most figyelt fel rá, hogy a mozgójárdák nagy boltívein kívül még számtalan-kisebb alagút is vezet ki a csarnokból — ezek azonban lejtettek, s nem emelkedtek.

Khedron válaszra sem várva folytatta:

— Nemigen lehetne ennél egyszerűbb rendszert elképzelni. Az emberek a mozgójárdákon lejöttek ide, kiválasztották úticéljukat, majd a térképen követték a megfelelő vonalat.

– És aztán mi történt velük? — kérdezte Alvin. Khedron hallgatott, szeme a lejtős alagutak rejtélyét kutatta. Harminc-negyven ilyen alagút volt, látszatra mind egyforma. Csupán a térképen levő nevek alapján lehetett volna különbséget tenni közöttük, de ezek most kibetűzhetetlenek voltak.

Alvin odábbment, megkerülte a központi oszlopot. Aztán Khedron egyszerre meghallotta hangját, kissé tompán, lefojtottan a visszhangos csarnokban.

— Mi az? — kiáltotta Khedron. Nem akart elmozdulni helyéről, mert már majdnem sikerült elolvasnia az egyik alig látható betűcsoportot. De Alvin hangja annyira sürgető volt, hogy végül mégis odament hozzá.

Lábuk alatt a nagy térkép másik felét látták, halvány hálózata az iránytű rovátkáinak irányába sugárzott szerteszét. De ezúttal nem mindegyik vonal volt halvány, kivehetetlen, mert az egyik — és csakis ez az egy — fényesen csillogott. Úgy látszott, mintha nem volna semmi kapcsolatban a rendszer többi részével, s mint valami ragyogó nyíl mutatott az egyik lejtős alagút felé. És a vonal vége egy aranyos fénykört metszett át, e kör mellett pedig egyetlen szó állt: LYS. Ez volt minden.

Alvin és Khedron sokáig bámulta a néma jelzést. Khedron számára kihívás volt, amit azonban nem akart elfogadni, sőt azt kívánta, bárcsak meg se látta volna. De Alvin számára valamennyi álmának beteljesülését sugallta, s noha a Lys szó mit sem jelentett neki, mégis úgy forgatta szájában, úgy ízlelgette, mintha valamilyen egzotikus aroma volna. Ereiben hangosan lüktetett a vér, arca kipirult, szinte lázban égett. Körülnézett ezen a nagy közlekedési csomóponton, próbálta maga elé képzelni, milyen lehetett azokban az ősi időkben, amikor a légi közlekedés már megszűnt, de a Föld városai még kapcsolatban álltak egymással. Gondolatban végigfutott a megszámlálhatatlan évmilliókon, amelyeknek során a forgalom egyre csökkent, s a térkép fényei sorra kialudtak, egyik a másik után, amíg végül csak ez az egyetlen vonal maradt. Vajon, töprengett, meddig ragyoghatott magányosan, kihunyt társai között, lépésekre várva, hogy irányíthassa őket, ám azok sose jöttek, mert Yarlan Zey megbénította a mozgójárdákat, elzárta Diaspart a külvilágtól?

És ennek ezermillió év előtt kellett lejátszódnia. Addigra Lys már bizonyára elvesztette kapcsolatát Diasparral. Lehetetlennek látszott, hogy még mindig létezzen, talán ez a térkép már teljesen elavult.

Végül aztán Khedron megtörte ábrándozásait. A Mókamester idegesnek, nyugtalannak látszott, korántsem olyan magabiztosnak, mint amilyen odafent a városban mindenkor volt.

— Azt hiszem, okosabb, ha most nem megyünk tovább — mondta. — Talán nem biztonságos, amíg jobban fel nem készülünk rá.

Szavai bölcsességről tanúskodtak, de Alvin kiérezte hangjából a félelmet is. Másként talán józanabb lett volna, ám bátorságának túlzott tudata, valamint a megvetés a beijedt Khedron iránt, tettre sarkallta. Ostobaság volna ilyen hosszú út után most visszafordulni, amikor a cél esetleg elérhető távolságban van.

— Végigmegyek ezen az alagúton — mondta konokul, kihívóan, mintha csak arra várna, hogy Khedron útját állja. — Szeretném tudni, hova vezet. — Eltökélten megindult, s a Mókamester egy pillanatnyi habozás után követte őt a lábuk alatt fénylő nyíl mentén.

Ahogy beléptek az alagútba, érezték, hogy a perisztaltikus tér a jól ismert módon megragadja őket, s egy pillanat múlva, minden erőfeszítés nélkül, már szálltak is alá a mélybe. Útjuk alig egy percig tartott; amikor a tér elengedte őket, egy hosszú, keskeny, henger alakú terem végében álltak. Túlsó végénél két halványan megvilágított alagút húzódott a beláthatatlan messzeségbe.

Környezetük a Hajnalkor óta élt valamennyi civilizáció számára tökéletesen ismerős lett volna, de Alvin és Khedron úgy érezte, mintha egy másik világ villanna elébük. Nem volt nehéz kitalálniuk, mi a rendeltetése annak a hosszú, áramvonalas masinának, amely mint valami lövedék célozta meg a messzeségbe nyúló alagutat, ez azonban szemükben újszerűségét mit sem csökkentette. Felső része átlátszó volt, s Alvin a falain átnézve, a belsejében fényűzőén kipárnázott széksorokat látott. Bejáratnak nyoma sem volt a gépen, s az egész körülbelül egy láb magasságban egy fémrúd fölött lebegett, amely a távolba nyúlva eltűnt az egyik alagútban. Néhány méterre tőle egy másik rúd egy újabb alagútba vezetett, de e fölött nem lebegett masina. Alvin, mintha maga előtt látná, olyan biztosan tudta, hogy valahol az ismeretlen, távoli Lys alatt egy másik hasonló gép várakozik egy ugyanolyan teremben, mint amilyen ez itt.