Arthur Clarke - A város és a csillagok

Khedron kissé hadarva megszólalt: — Milyen különös közlekedési eszköz! Egyszerre csak száz embert tudott szállítani, így hát bizonyára nem számítottak nagy forgalomra. De mi szükség volt ilyen nagy fáradsággal a Földbe temetkezni, amikor az ég még nyitva állt előttük? Talán a Támadók nem engedték meg nekik, hogy repülőgépeket használjanak, bár ezt nehezen tudom elképzelni. Vagy tán ezt abban az átmeneti korban építették, amikor az emberek még utazgattak ugyan, de a világűrre már nem akartak gondolni, így meg elmehettek az egyik városból a másikba, anélkül hogy az égboltot és a csillagokat valaha is látták volna. — Idegesen felnevetett. — Egy dologban, Alvin, biztos vagyok. Amikor Lys még létezett, ugyanolyan volt, mint Diaspar. A városoknak lényegében mind egyformáknak kellett lenniük. Nem csoda hát, hogy a végén valamennyit elhagyták és beleolvasztották Diasparba. Mi értelme lett volna, hogy egynél több város legyen?

Alvin nem is igen figyelt rá. A hosszú lövedéket vizsgálgatta, bejáratát kereste. Ha a járművet valamilyen gondolati vagy szóbeli rejtjeles parancs irányítja, tán sose tudja engedelmességre bírni, s mindörökre őrjítő talány marad számára.

És ekkor legnagyobb meglepetésére az ajtó nesztelenül kinyílt. A fal egy része hang nélkül, teljesen váratlanul egyszerűen szertefoszlott, s a gyönyörűen berendezett jármű feltárult szeme előtt.

Eljött a döntő pillanat. Eddig bármikor visszafordulhatott volna, ha akar. Azt ugyan tudta, mi történik, ha belép ezen a hívogató ajtón, de azt már nem, hogy útja hova vezetne. Nem lenne többé ura saját sorsának, ismeretlen erők kezébe helyezné magát.

Csak egyetlen másodpercig habozott. Nem mert késlekedni, attól félt, ha túl sokáig vár, a pillanat nem jön többé vissza — vagy ha mégis, tudásvágya ellenére sem lesz elég bátorsága. Khedron már nyitotta száját aggódó tiltakozásra, de mielőtt megszólalhatott volna, Alvin már belépett a gépbe. Szembefordult Khedronnal, aki az ajtó alig látható négyszöge előtt állt, s egy feszült pillanatig mindketten várták, hogy a másik megszólaljon.

De a döntést más hozta meg helyettük. A jármű fala egy másodpercre áttetszőn, halványan felvillant, s aztán becsukódott. Mire Alvin felemelte kezét, hogy búcsút intsen, a hosszú henger már megindult. És mielőtt még beért volna az alagútba, már olyan sebesen haladt, hogy még futva se tudott volna senki lépést tartani vele.

Volt idő, amikor naponta embermilliók utazgattak lényegében ugyanilyen gépeken, ide-oda ingáztak otthonuk és hétköznapi munkahelyük között. Az Ember e messzi múltba merült napok óta bejárta a Világegyetemet, majd visszatért a Földre — birodalmat alapított, amelyet aztán kiragadtak kezei közül. Most Alvin ugyanígy utazott, egy olyan járművön, amelyben rég elfeledett és korántsem kalandszomjas emberek légiói valaha teljesen otthonosan érezték magukat.

És ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amelynél jelentőségteljesebbet ember évmilliók óta nem tett meg.

Alystra tízszer is végigkutatta a síremléket, noha egyszer is elegendő lett volna, hisz itt sehol sem lehetett elrejtőzni. Első megdöbbenéséből ocsúdva azon töprengett, hogy talán csak Alvin és Khedron kivetített hasonmását követte a Parkon keresztül. De ez, gondolta, képtelenség — hasonmását bárhová kivetítheti az ember, ahova csak akarja, miért venné hát magának a fáradságot, hogy testi alakjában menjen oda. Épeszű ember nem „sétáltatja” kivetített hasonmását két-három mérföldön át, minek töltene egy félórát azzal, hogy célhoz érjen, amikor egy pillanat alatt ott lehet? Nem, a valóságos Alvint és a valóságos Khedront követte a síremlékig.

Tehát valahol egy titkos bejáratnak kell lennie. Megpróbálhatja megkeresni, amíg visszatérésükre várakozik.

A sors szeszélyéből elmulasztotta Khedron visszaérkezésének pillanatát, mert épp a szobor mögött egy oszlopot vizsgálgatott, amikor a Mókamester a túloldalán felbukkant. De a lépteit meghallotta, feléje fordult, s azonnal látta, hogy egyedül van.

— Hol van Alvin? — kiáltotta.

A Mókamester csak némi habozás után válaszolt. Zavarodottnak és határozatlannak látszott, s Alystrának meg kellett ismételnie kérdését, hogy egyáltalán tudomást vegyen róla. Látszólag legkevésbé sem csodálkozott, hogy Alystrát itt találja.

— Nem tudom, hol van — válaszolta végül. Csak azt mondhatom, hogy útban van Lys felé. És ezzel épp annyit tudsz, mint én.

Khedron szavait sosem volt tanácsos készpénznek venni. De Alystrának nem kellett semmilyen más bizonyíték, hogy belássa, a Mókamester ezúttal nem szerepet játszik. Az igazat mondja — akármit is jelentsen az.

Amikor az ajtó becsukódott, Alvin ledobta magát a legközelebbi ülésre. Mintha lába egyszerre cserbenhagyta volna: elfogta az az eddig sosem érzett félelem az ismeretlentől, amely embertársait kísértette. Egész testében remegett, szeme elhomályosult, látása bizonytalanná vált. Ha ki tudott volna menekülni ebből a száguldó masinából, örömest megtette volna, még ha ezzel egyszer s mindenkorra föl is áldozná álmait.

És nemcsak a félelem uralkodott el rajta, hanem a kimondhatatlan magány érzete is. Mindent, amit ismert és szeretett, Diasparban hagyott, s ha nem is rohan veszélybe, de világát tán akkor se fogja soha többé viszontlátni. Most tudta, ahogyan ezt időtlen idők óta senki sem tudta, mit jelent az, ha valaki mindörökre elhagyja otthonát. E szörnyű magányban úgy érezte, nem számit, veszélybe vagy biztonságba vezet-e az út, amelyet követ, csak az számít, hogy egyre távolabb viszi otthonától.

Aztán a szívére nehezedő nyomás lassan fölengedett, a sötét árnyak eloszlottak. Figyelni kezdte környezetét, hogy lássa, mit tudhat meg ettől a hihetetlenül régi járműtől, amelyben utazik. Azt nem tartotta különösebben furcsának vagy csodálatosnak, hogy ez a betemetett közlekedési rendszer ily végtelenül hosszú idő után is tökéletesen működik. A város monitorjainak öröklétáramkörei ugyan nem konzerválták, de bizonyára vannak másutt hasonló áramkörök, amelyek megóvják a változástól, pusztulástól.

Csak most vette észre az elülső falon elhelyezett jelzőtáblát. Rövid, de megnyugtató tájékoztatást olvasott rajta:

LYS

35 PERC

Amíg figyelte, a szám máris 34-re ugrott. Ez mindenképpen hasznos felvilágosítás volt, noha az út hosszáról, mivel a jármű sebességét nem ismerte, mit sem mondott Alvinnak. Az alagút falainak összefolyó szürkeségéből semmire sem lehetett következtetni, s a jármű mozgására csupán egy enyhe rezgés utalt, amelyet Alvin észre se vett volna, ha nem figyel rá.

Diaspar, gondolta, bizonyára már sok-sok mérföldre van innen, s feje fölött a sivatag terül el, erre-arra hullámzó homokbuckáival. Talán épp ebben a percben suhannak el azok alatt a hepehupás dombok alatt, amelyeket a Loranne-toronyból oly gyakran elnézett.

Képzelete előrefutott Lysbe, mintha türelmetlenkedne, arra vágyna, hogy a testénél előbb érkezzen oda. Miféle város lehet? Akárhogy is erőlködött, csupán egy másik, kisebb Diasparnak tudta elképzelni. Vajon létezik-e még, töprengett, de aztán megnyugtatta magát, ha már nem létezne, akkor ez a masina nem száguldana vele ilyen sebesen a föld mélyén.

Lába alatt a rezgés üteme most hirtelen megváltozott. A jármű lelassult — efelől semmi kétsége nem lehetett. Az idő, úgy látszik, gyorsabban múlt, mint ahogy gondolta. Alvin meglepetten a jelzőtáblára pillantott.