Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Nem tudom, mi hozott ide a te világodból a miénkbe — folytatta Seranis —, de ha emberi életet keresel, utad itt véget ér. Hegyeinken túl — Diasparon kívül — nincs egyéb, csak sivatag.

Különös volt, hogy Alvin, aki a közhiedelmeket oly gyakran kétségbe vonta, Seranis állításában nem kételkedett. Csak szomorúságot érzett, hogy amire tanították, olyan közel jár az igazsághoz.

— Beszélj Lysről — kérte. — Miért vagytok oly régen elzárva Diaspartól, amikor úgy látom, annyi mindent tudtok rólunk?

Türelmetlensége láttán Seranis elmosolyodott.

— Mindjárt — válaszolta. — De előbb én szeretnék kérdezni valamit. Mondd csak, hogyan találtad meg az ide vezető utat, s miért jöttél?

Alvin kezdetben akadozva, majd egyre növekvő önbizalommal elmondta történetét. Még soha életében nem beszélt ilyen nyíltsággal. Végre olyanokra akadt, akik nem nevetnek álmain, mert tudják, hogy ezek az álmok nem hazudtak. Seranis időnként egy-egy gyors kérdéssel félbeszakította, amikor Alvin Diasparnak egyik-másik olyan vonását említette, amelyet az asszony nem ismert. Alvin csak nehezen tudta magát beleélni a gondolatba, hogy mindennapos életének tényei érthetetlenek lehetnek olyasvalaki szemében, aki sohasem élt Diasparban, és mit sem tudott a város bonyolult kulturális és társadalmi szervezetéről. Seranis olyan érdeklődéssel hallgatta, hogy természetesnek vélte, érti, amit mond. Csak később eszmélt rá, hogy rajta kívül még mások is hallgatják szavait.

Amikor befejezte mondókáját, egy ideig egyikük se szólt. Aztán Seranis ránézett, és csendesen megkérdezte:

– És miért jöttél Lysbe? Alvin meglepetten pillantott rá.

— Hiszen megmondtam — válaszolta. — Szerettem volna bejárni a világot. Mindenki erősködött, hogy a városon túl nincs egyéb, csak sivatag, de erről magam akartam meggyőződni.

— Csak ezért jöttél?

Alvin habozott. És amikor végre válaszolt, nem a rettenthetetlen kutató beszélt belőle, hanem az elveszett gyermek, aki egy idegen világba cseppent.

— Nem — felelte lassan — nemcsak ezért jöttem, bár eddig ezt nem tudtam. Magányos voltam.

Magányos? Diasparban? — Seranis ajkán mosoly játszadozott, de szemében együttérzés csillant, s Alvin tudta, nem vár további választ. Most, hogy elmondta idejövetelének történetét, azt remélte. Seranis se marad adósa a válaszszál. Az asszony felállt, s fel-alá kezdett sétálni a tetőn.

— Tudom, milyen kérdéseket akarsz feltenni — mondta. — Egyikre-másikra válaszolhatok, de fáradságos volna szavakban megtennem. Ha megnyitod számomra elmédet, elmondok mindent, amit tudnod kell. Bízhatsz bennem: engedélyed nélkül semmit se olvasok ki gondolataidból.

— Mit kívánsz tőlem? — kérdezte Alvin óvatosan.

— Határozd el magadban, hogy elfogadod a segítségemet… nézz a szemembe.. és ne gondolj semmire — utasította Seranis.

Alvin sose tudta meg teljes bizonyossággal, hogy ekkor mi történt. Minden érzékelő képességét egyszeribe elvesztette, de amikor a gondolatai közt kutatott, már mindent tudott, bár arra nem emlékezett, hogy ez miként történt.

A múltba nézett vissza, nem látott világosan, csak úgy, mintha valaki egy magas hegy tetejéről a ködös síkságra tekintene. Megértette, hogy az Ember nem volt mindig városlakó, s hogy amióta a gépek jóvoltából megszabadult a munka fáradalmaitól, mindig két különböző fajta civilizáció versengett egymással. A Hajnalkorban ezer és ezer város létezett, de az emberiség zöme szívesebben élt viszonylag kisebb közösségekben. A mindent átfogó közlekedési rendszer és az azonnali érintkezés lehetősége következtében összeköttetésbe léphetett a világ bármely részével, s így nem érezte szükségét, hogy sok millió embertársával összezsúfolva éljen.

Ezekben a rég múlt napokban Lys nem sokban különbözött a többi száz és száz közösségtől. De aztán az idők folyamán fokozatosan önálló kultúrát fejie?.7iett ki. a legmagasabbak közé tartozott, amelyet az emberiség valaha ismert. E kultúra jórészt a szellemi képességek közvetlen használatán alapult, s ez elkülönítette az emberi társadalom egészétől, amely mindinkább a gépekre hagyatkozott.

Ahogy évmilliókon át más-más utat követtek, a szakadék Lys és a többi város között egyre mélyült. Csak nagy válságok idején hidalták át. Amikor a Hold lezuhanóban volt, megsemmisítését lysi tudósok hajtották végre. És ugyanez történt, midőn a Földet meg kellett védeni a Támadókkal szemben, akiket a shalmirane-i döntő ütközetben feltartóztattak.

Ezek a nagy megpróbáltatások kimerítették az emberiség energiáit. A városok sorban egymás után elhaltak, sivatag lepte be őket. Ahogy a lélekszám apadt, az emberiség vándorútra kelt, s így született meg az utolsó és legnagyobb város: Diaspar.

E változások többsége Lyst nem érintette, de azért neki is meg kellett vívnia a maga harcát — a sivatag ellen. A hegyek természetes védbástyája nem bizonyult elegendőnek, s hosszú időbe telt, amíg e nagy oázist biztonságossá tették. A kép ezen a ponton — talán szándékosan — homályossá vált. Alvin nem látta, mit tettek annak érdekében, hogy Lysnek lényegében ugyanolyan öröklétet biztosítsanak, mint amilyet a diaspariak megszereztek maguknak.

Alvin úgy érezte, Seranis hangja nagy messzeségből érkezik hozzá — de e hang nem egyedül az asszony hangja volt, a szavak egész szimfóniájába olvadt bele, mintha sokan mások vele összhangban szavalnának.

— Ez egész röviden a mi történetünk. Ebből láthatod, hogy nekünk már a Hajnalkorban is csak igen laza kapcsolatunk volt a városokkal, bár gyakran jöttek tőlük hozzánk. Mindig tárt karokkal fogadtuk őket, hisz a legnagyobb embereink közül sokan Kívülről jöttek, de amikor a városok haldokolni kezdtek, nem akartunk mi is belesodródni pusztulásukba. A légiközlekedés megszűnése után már csak egyetlen út vezetett Lysbe — a siklórendszer Diasparból. Nálatok zárták le, amikor a Parkot csinálták — és aztán elfelejtettek minket, bár mi sohasem felejtettünk el titeket.

Diaspar meglepetés volt számunkra. Azt hittük, ugyanaz a sors vár rá, mint a többi városra, ehelyett azonban szilárd kultúrát teremtett, amely talán ugyanaddig fog élni, mint maga a Föld. Nem csodáljuk e kultúrát, s örülünk, hogy akik el akartak menekülni onnan, azoknak sikerült is. Sokkal többen tették meg ezt az utat, mintsem gondolnád, és szinte mindenkor a legkiválóbbak, akik valamilyen szellemi értéket hoztak magukkal Lysbe.

A hang elhallgatott. Alvin érzékeinek bénultsága fölengedett, régi énje visszatért. Ámulva látta, hogy közben a nap mélyen a fák teteje alá bukott, s a keleti eget már-már árnyékba vonja az éjszaka. Valahol harang szólt, lüktető kondulással, amely halkan vibrált a csendben, s a levegőt rejtelemmel és balsejtelemmel töltötte el. Alvin kissé remegett, nem az este első hűs szellőjének érkezésére, hanem mert áhítatos félelem és csodálat fogta el mindattól, amit látott-hallott. Későre járt, s távol volt otthonától. Hirtelen vágyat érzett, hogy viszontlássa barátait, újból Diasparban legyen az ismerős helyek és látványok közepette.

— Vissza kell mennem — szólt. — Khedron�a szüleim várnak rám.

Ez nem volt a színtiszta igazság. Khedron bizonyára töpreng, mi történhetett vele, de rajta kívül — Alvin úgy vélte — senki sem sejti, hogy elhagyta Diaspart. Nem tudott volna magyarázatot adni erre a kis füllentésre, s mihelyt kiejtette e szavakat, máris elszégyellte magát miattuk.