Arthur Clarke - A város és a csillagok

E két állatfajta a lysiek minden hétköznapi szükségletének kielégítésére alkalmas volt, s tulajdonosaik olyan örömet leltek bennük, amelyhez hasonlót semmiféle gépi szerkezet nem tudott volna nyújtani. De ha valami különös gyorsaságot követelt, vagy ha nagyobb rakományokat akartak szállítani, ilyen célokra gépek álltak rendelkezésükre, s ezeket habozás nélkül használták is.

Lys állatvilága rendkívül sok érdekességet és meglepetést tartogatott Alvin számára, de leginkább mégis az emberek két szélsőséges csoportja nyűgözte le. A nagyon öregeket és a nagyon fiatalokat egyaránt igen különösnek és meglepőnek találta. Airlee legidősebb lakosa mindössze kétszázadik évében járt, s már csak néhány éve volt hátra. Amikor ő eléri ezt a kort, tűnődött Alvin, testben még szinte ugyanilyen lesz, mint most, ezzel szemben ez az öregember, akire nem várt a jövőbeli létezések hosszú sora, amely kárpótolta volna őt, immár csaknem kimerítette minden fizikai erejét. Haja teljesen őszbe borult, arcát hihetetlenül sűrű ráncok barázdálták. Idejének java részét a napon üldögélve töltötte, vagy lassan sétálgatott a faluban, s fogadta a járókelők köszöntését. Alvin úgy látta, teljesen elégedett, nem kíván többet az élettől, nem fél a közeledő végtől.

Ezt az életfilozófiát Alvin nem tudta ésszel felfogni, annyira más volt, mint a diaspari. Miért törődjön bele az ember a halálba, ha nem muszáj, ha élhet ezer esztendeig, majd sok-sok ezer év múltán elölről kezdheti az életet egy új világban, amelynek megteremtéséhez segédkezet nyújtott? Eltökélte, hogy megoldja ezt a rejtelmet; mihelyt alkalma nyílik rá, hogy őszintén megbeszélhesse a dolgot. Nehezen bírta elképzelni, hogy Lys saját akaratából választott volna így, ha tudná, hogy van más alternatíva is.

Problémájára részben választ kapott a gyermekek, azon kis teremtmények között, akik szemében éppoly furcsák voltak, mint a lysi állatok. Sok időt töltött velük, figyelte, ahogy játszanak, úgyhogy végül barátként be is fogadták maguk közé. Néha úgy érezte, hogy tán nem is emberi lények, indítékaik, logikájuk, sőt még a nyelvük is annyira idegen volt számára. Hitetlenkedve nézte a felnőtteket, s azt kérdezte magától, miképpen lehetséges, hogy azokból a különös teremtményekből növekedtek ilyenné, akik életük java részét a maguk sajátos világában élik le.

Ám ezek a gyermekek, még ha értetlenül állt is velük szemben, egy eddig ismeretlen érzést ébresztettek szívében. Ha csalódottságukban vagy kétségbeesésükben könnyekbe törtek ki, ami csak ritkán történt, de néha mégis megesett —, Alvin úgy érezte, aprócska bánataik tragikusabbak annál, mint amit az Embernek a Galaktikus Birodalom elvesztése utáni hosszú visszavonulása során el kellett szenvednie. Ész föl nem foghatta, miért, de a gyermekek zokogásától az embernek szinte megszakadt a szíve.

Alvin Diasparban már megismerte a szerelmet, de itt most egy ugyanilyen értékes érzelemre talált, ami nélkül maga a szerelem se juthat el a beteljesüléshez, mindörökre hiányozni fog belőle valami. Alvin megismerte a gyengédséget.

De nemcsak Alvin tanulmányozta Lyst, hanem Lys is tanulmányozta őt, s azzal, amit látott, elégedett volt. Három napja volt Airlee-ben, amikor Seranis azt javasolta, menjen messzebbre is, ismerje meg jobban országukat. Javaslatát Alvin azonnal elfogadta, azzal a feltétellel, hogy az utat nem valamelyik díjnyertes hátasállaton kell megtennie.

— Biztosíthatlak — mondta Seranis nála szokatlan tréfálkozó hangon —, hogy itt még álmában se jutna senkinek se kockára tenni becses állatát. E kivételes esetben olyan közlekedési eszközről fogok gondoskodni, amelyben otthonosabban érzed majd magadat. Hilvar lesz a vezetőd, de természetesen oda mehetsz, ahova akarsz.

Vajon ezt szó szerint vehetem, töprengett Alvin. Föltételezte, hogy ha vissza akarna térni arra a dombocskára, amelynek tetején átlépte Lys határát, akadályokba ütközne. Ez azonban most nem nyugtalanította, mert nem érezte sürgősnek, hogy visszatérjen Diasparba, sőt ennek a problémának Seranisszal való első találkozása óta nem is szentelt különösebb figyelmet. Az itteni élet még mindig olyan érdekes és újszerű volt, hogy teljesen elégedettnek érezte magát a jelennel.

Alvin méltányolta Seranis gesztusát, hogy saját fiát ajánlja föl vezetőnek, bár bizonyára körültekintő utasításokkal látta el Hilvart, vigyázzon, nehogy ő valamiféle trükkhöz folyamodjon. Némi időbe telt, amíg megszokta Hilvart, s ennek olyan okai voltak, amelyeket, anélkül hogy megbántsa őt, nem tudott volna elmagyarázni neki.. A fizikai tökély Diasparban annyira általános volt, hogy a szép külső minden értékét elvesztette, az emberek éppoly kevéssé figyeltek rá, mint a levegőre, amelyet beszívtak. Lysben azonban másképpen állt a dolog, s Hilvarra még a „csúnya” jelző is hízelgő lett volna. Alvin kifejezetten rútnak találta, s egy ideig szándékosan kerülte őt. Hilvar, ha ezt észre is vette, semmi jelét nem mutatta, s vele született szívélyessége hamarosan lerombolta a kettejük közti korlátokat. És előrelátható volt, annak is eljön majd az ideje, amikor Alvin annyira megszokja Hilvar széles, ferde mosolyát, erejét és szelídségét, hogy el se hiszi, valaha is visszataszítónak tartotta, s a világ minden kincséért se kívánná, hogy más legyen, mint amilyen.

Pirkadat után hagyták el Airlee-t egy kis járművön, amelyet Hilvar terepjárónak nevezett. Nyilvánvalóan ugyanazon elv alapján működött, mint az a gép, amely Alvint Diasparból idehozta. A levegőben lebegett, néhány hüvelykkel a pázsit felett, s noha vezérlősínnek nyomát se lehetett látni, Hilvar mégis azt mondta, hogy e kocsik csakis a számukra kijelölt úton tudnak haladni. Az egyes gócpontokat ez a közlekedési rendszer kötötte össze, de Alvin egész lysi tartózkodása alatt nem látott több, üzemben levő terepjárót.

Hilvar expedíciójuk megszervezésének igen sok időt és fáradságot szentelt, és szemmel láthatóan éppúgy örült neki, mint Alvin. Útirányukat saját érdeklődési körének figyelembe vételével jelölte ki, ugyanis szenvedélye volt a természetrajz, s azt remélte, hogy a rovarvilágnak új fajtáit fogja felfedezni Lysnek azokon a viszonylag lakatlan területein, ahova készülődnek. Úgy tervezte, hogy délnek tartanak, ameddig csak a gép viszi őket, s aztán az út hátralevő részét gyalogszerrel teszik meg. Alvin nem is sejtette, hogy ez mivel jár, s így nem tett ellenvetést.

Volt még egy útitársuk — Krif, a legkülönösebb teremtmény Hilvar számtalan dédelgetett kedvence között. Pihenés közben hat átlátszó szárnyát összehajtogatta, teste mint valami ékszerekkel kirakott jogar tündökölt át rajtuk. Ha valami megzavarta, szivárványszínekben játszva, láthatatlan szárnyait zizegtetve felreppent. Ezt a nagy bogarat, bár hívásnak és egyszerűbb parancsoknak — néha — engedelmeskedett, értelmes lénynek mégsem lehetett mondani. De határozott egyéniség volt, s valamiért gyanakvással nézett Alvinra, aki olykor-olykor megpróbálta megnyerni bizalmát, ez azonban sohasem sikerült neki.

Alvin számára e lysi utazás olyan volt, mint egy valószínűtlen álom. A masina szellemként suhant a ringó síkságok felett, kanyargott erdőkön keresztül, sose tért le láthatatlan útvonaláról. Körülbelül tízszer olyan gyorsan haladt, mint egy kényelmesen sétáló ember; valójában a lysiek ennél gyorsabban nem is igen jártak.

Számos falun mentek keresztül, egyik-másik nagyobb volt Airlee-nél, de többnyire egymáshoz igen hasonló stílusban épültek. Ahogy az egyik közösségből a másikba értek, Alvin érdeklődéssel figyelte a finom, és mégis jelentékeny különbségeket az öltözködésben, sőt a külső megjelenésben is. A lysi civilizációt száz és száz különböző kultúra alkotta, mindegyik valamilyen sajátos adottsággal járult hozzá az egészhez. A terepjárót utazás előtt alaposan megrakták Airlee leghíresebb termékével, egy kicsiny, sárga őszibarackfajtával, amelyet mindenütt hálásan fogadtak, ahol csak Hilvar szétosztott belőlük néhány darabot. Gyakran megállt, hogy beszélgessen barátaival és bemutassa Alvint, akire mély hatást tett, hogy az emberek mindenkor udvariasan a beszédhez folyamodtak, mihelyt megtudták, kicsoda. Ez bizonyára gyakran nagyon unalmas lehetett számukra, de — amennyire ezt Alvin meg tudta ítélni — sose engedtek a kísértésnek, hogy kihasználják telepatikus képességüket, s így egy percre se érezte magát kizárva a beszélgetésből.