Arthur Clarke - A város és a csillagok

– És hogyan őrzik meg a kapcsolatot a memória-egységekben levő mintázat és a város tényleges szerkezete között? Hogy úgy mondjam, a tervezet és az általa meghatározott dolog között?

Ez fogas kérdés volt. Alvin csak annyit tudott válaszolni, hogy itt olyan technikai megoldásokról van szó, amelyek a tér manipulálásán alapszanak. De hogy egy atomot miképpen lehet másutt elraktározott adatok útján meghatározott helyzetben rögzíteni, ezt meg se próbálta elmagyarázni.

Aztán hirtelen támadt sugallattól vezérelve a láthatatlan kupolára mutatott, amely megvédte őket a sötét, hideg éjszakától.

— Magyarázd meg nekem — válaszolta —, hogyan hozta létre az a doboz, amelyen ülsz, ezt a tetőt a fejünk fölött. És akkor én is elmondom majd neked, hogyan működnek az öröklétáramkörök.

Hilvar elnevette magát.

— Telitalálat — mondta. �Ezzel a kérdéssel az egyik olyan szakemberünkhöz kell fordulnod, aki ismeri az elektromos mező elméletét. Én a magam részéről erre nem tudok felelni.

Válasza elgondolkoztatta Alvint. Lysben tehát még akadnak emberek, akik értik a gépek működését. Ezt Diasparról nem lehetett elmondani. Így beszélgettek, vitatkoztak, de Hilvar aztán egyszerre megszólalt:

— Fáradt vagyok. És te, te nem akarsz aludni? Alvin megdörgölte sajgó tagjait.

— Szeretnék — vallotta be. — De nem tudom, képes vagyok-e rá. Ez az én szememben még mindig furcsa szokás.

— Több mint szokás — mosolygott Hilvar. — Nekem azt mondták, hogy ez valaha minden emberi lény számára szükséglet volt. Mi még mindig szeretünk aludni, napjában legalább egyszer, még ha csak néhány órára is. Alvás közben felfrissül a test és a szellem. Diasparban soha senki se alszik?

— Csak nagyon-nagyon ritkán — válaszolta Alvin. — Jeserac, a tanítóm egyszer-kétszer megtette, kivételesen nagy szellemi erőfeszítések után. A jól felépített testnek nincs szüksége ilyen pihenési időszakokra, mi már évmilliók óta leszoktunk róla.

Alig mondta ki ezeket a kérkedő szavakat, máris meghazudtolta magát. Olyan fáradtság vett erőt rajta, amelyhez hasonlót eddigi életében sosem érzett — a lábikráiból és a combjaiból indult ki, és elárasztotta egész testét. Ez az érzés korántsem volt kellemetlen, sőt ellenkezőleg. Hilvar mosolyogva nézett rá, s Alvinnak annyira még futotta erejéből, hogy eltűnődjön, vajon nem társa váltja-e ki benne szellemi erejével ezt a hatást. Ha így volna, akkor sincs ellene semmi kifogása.

A fejük feletti fémkörtéből áradó fény halvány izzássá enyhült, de a kisugárzott hő ereje nem csökkent. A fény utolsó villanásakor Alvin álmos elméje még egy különös tényre figyelt fel, amely felől, gondolta, majd reggel érdeklődik.

Hilvar levetkőzött, s Alvin most először döbbent rá, hogy az emberi faj e két ága mennyire különbözik egymástól. A különbségek egy része pusztán hangsúlyokban vagy arányokban rejlett, akadtak azonban alapvetőbbek is, mint például a külső nemiszervek, a fogak, a körmök és a határozott szőrzet. Ami azonban Alvint leginkább zavarba ejtette, az egy furcsa kis bemélyedés volt Hilvar hasán.

Amikor néhány nappal később hirtelen visszaemlékezett rá, hosszadalmas magyarázatot kapott. Hilvarnak sok ezer szóba és féltucat diagramba került, míg végre sikerült világossá tennie a köldök rendeltetését.

És eközben mindketten sokkal közelebb jutottak kultúrájuk alapjainak megértéséhez.

Az éjszaka kellős közepén Alvin felébredt. Valami megzavarta, valamilyen suttogó hang, amelyet a vízesés szakadatlan dörgése ellenére is meghallott. Felült, szemét a sötétbe burkolózó tájékra meresztette, s eközben visszafojtott lélegzettel fülelt a víz doboló robajára és az éjszakai teremtmények neszezéseire.

Semmit se látott. A csillagok halovány fénye csak alig-alig világította meg a sok száz lábbal alattuk mérföldeken át húzódó vidéket, csupán egy éjszakánál is sötétebb, csipkézett vonal, amely eltakarta a csillagokat, jelezte a déli szemhatáron tornyosodó hegyeket. Alvin hallotta, ahogy a társa oldalára fordul, majd felül a sötétben.

— Mi az? — kérdezte Hilvar suttogva.

— Mintha valami zajt hallottam volna.

— Miféle zajt?

— Nem tudom, talán csak képzelődtem.

Hallgatóztak — két szempár kémlelt ki a rejtelmes éjszakába. Aztán Hilvar hirtelen megragadta Alvin karját.

— Nézd! — suttogta.

Délen, a távolban egy magányos fénypont izzott, csillag nem lehetett, ahhoz túl alacsonyan függött. Lilás árnyalatú fehérben ragyogott, s miközben figyelték, fénye egyre erősödött, úgyhogy a végén el kellett fordítaniuk szemüket. Aztán felrobbant-mintha villámcsapás érte volna a világ peremét. A hegyek és a vidék, amelyet körülzártak, egy rövid pillanatra tüzesen kirajzolódott az éjszaka sötétjében. Csak jóval később hangzott fel egy távoli, halk dörgés, az erdőben a fák között hirtelen szél kerekedett. De egykettőre elült, s a csillagok egymás után újból feljöttek az égboltra.

Alvint most másodszor életében félelem fogta el. Nem olyan egyéni és fenyegető, mint amilyet a Mozgójárdák Csarnokában érzett, amikor a lysi utazásra elszánta magát. Inkább áhítatos megdöbbenés volt, semmint félelem, valami ismeretlennel állt szemtől szembe, s máris felderengett benne a gondolat, hogy ott túl a hegyeken olyasmi lakozik, amit meg kell keresnie.

— Mi volt ez? — suttogta végül.

– Én is ezt próbálom kipuhatolni — válaszolta Hilvar, majd elhallgatott. Alvin sejtette, mit csinál, s nem zavarta meg barátja szótlan nyomozását.

— Mindenki alszik — sóhajtott fel egy idő után csalódottan Hilvar. — Nem találtam senkit, aki megmondhatta volna. Várnunk kell reggelig, hacsak fel nem ébresztem valamelyik barátomat. És ezt csak akkor tenném meg, ha valami nagyon fontos dologról van szó.

Vajon mit tart Hilvar nagyon fontos dolognak, tűnődött Alvin. Már épp azt akarta — kissé ironikusan — megjegyezni, hogy ez talán mégis megéri, hogy felkeltsen valakit, de mielőtt még ezzel előállhatott volna, Hilvar újból megszólalt.

— Hát persze — mondta kissé bocsánatkérő hangon. — Régen nem jártam már errefelé, s így nem tudtam pontosan betájolni magamat. Annak ott Shalmirane-nak kell lennie.

— Shalmirane! Hát az még megvan?

— Igen. Csak nekem nem jutott előbb eszembe.

Seranis mondta nekem, hogy az erőd itt a hegyek között fekszik. Persze már réges-rég csupa rom, de lehet, hogy még él ott valaki.

Shalmirane! A kultúra és történelem szempontjából oly különböző két fajta gyermekei számára e név varázslatosán csengett. A Föld hosszú történetében nem akadt dicsőbb hősköltemény, mint Shalmirane védelme egy olyan támadóval szemben, amely az egész világegyetemet meghódította. Noha a valódi események belevesztek a Hajnalkort beborító sűrű ködbe, a legendák tovább éltek — s fenn is fognak maradni, amíg ember él a világon.

Aztán Hilvar újra megszólalt a sötétben:

— A déliek többet tudnak majd mondani. Van köztük néhány barátom, reggel beszélek velük.

Alvin nemigen figyelt rá, mélyen elmerült gondolataiba, próbált visszaemlékezni mindarra, amit Shalmirane-ről valaha is hallott. Elég kevés volt; ily mérhetetlenül hosszú idő után ki tudná a valóságot megkülönböztetni a legendáktól? De annyi bizonyos, hogy a shalmirane-i csatával vége szakadt az Ember hódító útjának, s megkezdődött a hosszú hanyatlás korszaka.