Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Csodálatos! — mondta Alvin az ámulattól elfulladt hangon. — De mi ez?

– Úgy látom, valamiféle reflektor.

— Milyen fekete!

— Csak a mi szemünknek, ezt ne feledd. Nem tudjuk, milyen sugarakat használtak.

— De emögött valami másnak is kell rejtőznie. Hol az erőd?

Hilvar a tóra mutatott.

— Nézd meg jobban — válaszolta.

Alvin a tó vibráló vizére függesztette szemét, megpróbálta kikémlelni a mélyén rejtőző titkokat. Eleinte semmit se látott, de aztán a szélén, a sekélyebb részeken fény és árnyék halvány hálózatát vette ki. Követte a mintázatot a tó közepe felé, mígnem a mélyülő víz mindent elrejtett.

A sötét tó elborította az erődöt. Odalent a mélyben hevertek az egykor hatalmas, immár az idő által elpusztított építmény romjai. Ám nem az egész merült el a tóban, mert a kráter túlsó oldalán Alvin most egymásra hányt kőhalmokat pillantott meg, nagy tömböket, amelyek valaha a szilárd fal részét alkották. Víz nyaldosta őket, de még nem emelkedett elég magasra, még nem aratott felettük teljes győzelmet.

— Kerüljük meg a tavat — mondta Hilvar olyan halkan, mintha e fenséges pusztulás látványa áhítatos félelemmel töltötte volna el a lelkét. Talán ott a romoknál találunk valamit.

Az első néhány száz méteren a kráter falai olyan meredekek és simák voltak, hogy csak nagy nehezen bírták megtartani egyensúlyukat, de aztán amikor az enyhébb — lejtőkhöz értek, a járás már könnyebbé vált. A tó partjánál a sima ébenfekete felszínt vékony humusz bontotta, bizonyára a lysi szelek hordták ide az évmilliók során.

Egy negyed mérfölddel odább roppant kőtömbök feküdtek egymásra hányva, akár egy óriás gyerek eldobált játék kockái. Egyhelyütt a szilárd fal egy darabját még fel lehetett ismerni, másutt két kifaragott obeliszk jelölte az egykori hatalmas bejárat helyét. Mindent moha, kúszónövények és apró, elsatnyult fák borítottak. Még a szél is csak halkan susogott, így hát Alvin és Hilvar ott állt Shalmirane romjainál. E falak és a bennük rejtőző energiák ellen valaha oly lángoló, mennydörgő erők vonultak fel, amelyek egy világot zúzhattak volna porrá, de itt teljes vereséget szenvedtek. Ezek a békés egek egykor napok szívéből szakított tüzekben lángoltak, Lys hegyei mint élőlények vonaglottak gazdáik dühétől.

Shalmirane-t sose foglalták el. De ez az erőd, ez a bevehetetlen erőd végül mégis leomlott, bevették és elpusztították a repkény türelmes indái, a vakon furkáló férgek, a tó lassan emelkedő vize.

Alvin és Hilvar e fenséges látványtól áhítatos félelemmel eltelve, csendben lement e hatalmas romokhoz. Egy leomlott fal árnyékába értek, majd egy szurdokba jutottak, ahol a kőhegyek kettéhasadtak. Előttük feküdt a tó, csakhamar a partján álltak, lábukat a víz nyaldosta. A keskeny partot szakadatlanul apró, alig néhány hüvelyknyi hullámok ostromolták.. Hilvar szólalt meg először, s hangjából oly bizonytalanság érződött ki, hogy Alvin csodálkozva pillantott rá.

— Valamit nem értek — mondta halkan. Itt nincs szél, mi fodrozza hát a vizet? Tükörsimának kellene lennie.

Mielőtt Alvin bármit válaszolhatott volna kérdésére, Hilvar leguggolt, fejét oldalt fordította, s jobb fülét a vízre fektette. Mit remél felfedezni ebben a nevetséges testtartásban, tűnődött Alvin, mígnem rájött, hogy társa hallgatózik. Mire kissé habozva, mert a fénytelen víz nem látszott éppenséggel hívogatónak, követte Hilvar példaját.

A hideg okozta borzongása csak egy másodpercig tartott, s amikor elmúlt, egy halk, de határozott, állandó ritmikus lüktetést hallott. Mintha valahol lent, a tó mélyén egy óriási szív dobogna.

Kirázták hajukból a vizet, és egymásra meredtek, szótlan gyanúval lelkükben. Egyikük sem akarta kimondani, amit gondolt — hogy ez a tó él.

— Legokosabb — szólt egyszerre Hilvar —, ha a romokat kutatjuk át, s a tótól távol tartjuk magunkat.

— Gondolod, hogy van valami odalent? — kérdezte Alvin, a rejtélyes fodrokra mutatva, amelyek még mindig a lábát nyaldosták. — Valami veszedelmes?

— Aminek szelleme van, nem lehet veszedelmes — válaszolta Hilvar. (Igaz ez? tűnődött Alvin. És a Támadók?) — Semmiféle gondolatot nem bírok felfedezni; de nem hinném, hogy egyedül volnánk. Nagyon különös.

Lassan megindultak az erőd romjai felé, mindkettőjük fülében még ott dobolt az az állandó, elfojtott lüktetés. Alvin úgy érezte, az egyik rejtelem követi a másikat, s minden erőfeszítése ellenére egyre távolabb kerül a keresett igazságok megértésétől.

A romok, úgy látszott, semmit se mondhatnak nekik, de azért gondosan végigvizsgálták a törmelékkupacokat meg a nagy kőhalmokat. Talán itt rejtőzik a betemetett gépek sírja — a gépeké, amelyek oly réges-régen teljesítették feladatukat. Most már hasznavehetetlenek volnának, gondolta Alvin, ha a Támadók visszatérnének. Vajon miért nem jöttek soha vissza? Rejtelem, de hát már elég talányon töri a fejét, nem kell újabbakat keresnie.

Néhány méternyire a tótól egy kis tisztást találtak a törmelékek között. Valaha gaz borította, ez azonban valamilyen hőségtől már megfeketedett, elszenesedett, úgyhogy lépteik nyomán hamuvá esett szét, faszén csíkokat festett lábukra. A tisztás közepén egy fém háromláb állt, szilárdan lehorgonyozva a talajba. Egy gyűrűt támasztott alá, amely megdőlt tengelyével negyvenöt fokos szögben az ég egy pontjára mutatott. Első pillantásra úgy látszott, mintha a gyűrű belseje üres volna, de aztán, amikor Alvin alaposabban szemügyre vette, látta, hogy halvány köd tölti ki, amely a látható színkép szélén lappang — a szem sajgott bele. Valamilyen energia izzott itt, s kétségtelenül ez volt az a szerkezet, amely felvillámló fényével Shalmirane-ba csalogatta őket.

Nem merészkedtek közelebb, biztonságos távolból nézegették a szerkezetet. Jó nyomon járunk, gondolta Alvin, most már csak azt kell megtudnunk, ki vagy mi állította ide ezt a készüléket, s mi volt a célja vele. Az a megdőlt gyűrű nyilvánvalóan a világűrt veszi célba. Vajon a villanás, amit láttak, valamiféle jelzés volt? Ez a gondolat lélegzetelállító következtetéseknek nyitott utat.

— Alvin — szólalt meg egyszerre Hilvar, nyugodt, de sürgető hangon —, látogatónk érkezett.

Alvin hirtelen megpenderült, s látta, hogy egy éber, háromszögletű szem mered rá. Legalábbis ez volt az első benyomása, aztán a rezzenetlen szemek mögött egy kicsiny, de bonyolult gép körvonalait pillantotta meg. Néhány lábbal a föld fölött lebegett a levegőben, ehhez hasonló robotot Alvin még soha életében nem látott.

Első meglepetéséből ocsúdva, úgy érezte, teljesen ura a helyzetnek. Egész életében parancsokat adott különféle masináknak, s annak, hogy ez valamilyen ismeretlen fajta, gondolta, nincs jelentősége. Valójában csupán néhány százalékát látta azoknak a robotoknak, amelyek Diasparban mindennapi szükségleteiről gondoskodtak.

— Tudsz beszélni? — kérdezte. A robot nem felelt.

— Irányít téged valaki?

A robot még most sem válaszolt.

— Menj el! Gyere ide! Emelkedj fel! Ereszkedj lejjebb!

E szokásos utasító gondolatok mind hatástalanok maradtak. A robot szinte megvetően meg se moccant. Ez két lehetőséget sugalmazott. A gép vagy nem eléggé intelligens, hogy felfogja, amit mondanak neki, vagy pedig túl intelligens, önálló akarata van. Ez utóbbi esetben Alvinnak egyenlőként kell bánnia vele. És még tán így is alábecsüli képességeit, de a gép ezt nem fogja rossz néven venni tőle, mert a robotok általában nem szenvednek az önhittség hibájában.