Arthur Clarke - A város és a csillagok

A Világegyetem története bizonyára ilyen összefüggéstelen szálak tömege, s ki tudná megmondani, melyik fontos közülük és melyik jelentéktelen. A Mester és a Nagyok története aközé a számtalan legenda közé tartozott, amelyek a hajnalkori civilizációkból fennmaradtak. De Alvin a nagy polip és a némán figyelő robot puszta léte miatt mégsem érhette be azzal, hogy ez az egész történet nem egyéb őrültségre, öncsalásra épült mesénél.

Mi a viszony, töprengett, e két entitás között, amelyek minden különbözőségük ellenére is, időtlen idők óta kitartanak e rendkívüli kapcsolat mellett? Miért, miért nem, biztos volt benne, hogy kettejük közül a robot a sokkal fontosabb. Valaha a Mester bizalmasa volt, s így még most is ismernie kell a titkait.

Alvin elnézte a talányos szerkezetet, amely még mindig kitartóan figyelte őt. Miért nem hajlandó beszélni? Milyen gondolatok keringenek bonyolult és talán idegen agyában? De ha arra szánták, hogy a Mestert szolgálja, akkor az agya nem lehet teljesen idegen, reagálni kellene az emberi parancsokra.

Ahogy e makacsul néma szerkezet titkai felett tűnődött, Alvint mohó vággyal határos kíváncsiság fogta el. Méltánytalannak érezte, hogy ekkora tudás parlagon maradjon, elrejtve a világ elől. A robot agyában olyan csodáknak kell rejtőzniük, amelyekről még a diaspari Központi Kompjúternek sem lehet tudomása.

— Miért nem akar a robotod beszélni velünk? — kérdezte a poliptól, amikor Hilvar egyszer pillanatnyilag kifogyott a kérdésekből. Azt a választ kapta, amit előre sejtett.

— A Mesternek az volt a kívánsága, hogy csak az ő hangján szóljon, s az már elnémult.

— De engedelmeskedik nektek?

— Igen. A Mester a mi szolgálatunkra rendelte. Szemével látunk, bárhova megy. Vigyáz a gépekre, amelyek megóvják e tavat, s gondoskodnak róla, hogy a vize tiszta legyen. De azért inkább társunknak, mint szolgánknak kell neveznünk őt.

Alvin eltöprengett e válaszon. Egy gondolat derengett fel a fejében, egyelőre még bizonytalanul, tétován. Talán a puszta tudás— és hatalomvágy szülte; amikor utóbb visszaemlékezett e percre, maga sem tudta biztosan, milyen indítékokból eredt. Valószínűleg jórészt önzésből, de egy kis szánalom is vegyült hozzá. Ha lehetséges, gondolta, megszakítja ezt a meddő láncolatot, kiszabadítja ezeket a teremtményeket fantasztikus sorsuk rabságából. Hogy a polippal tud-e valamit csinálni, abban nem volt biztos, a robotot azonban talán ki lehet gyógyítani tébolyából, s ezzel egyidejűleg napvilágra hozni felbecsülhetetlen értékű, elraktározott emlékeit.

— Biztosak vagytok benne — kérdezte halkan, a poliphoz fordulva, bár szavai inkább a robotnak szóltak —, hogy a Mester óhaját teljesítitek, ha itt maradtok? Az volt a kívánsága, hogy az egész világ megismerje tanításait, ha pedig itt rejtőzködtök Shalmirane-ben, akkor senki se szerezhet tudomást róluk. Mi is csak véletlenül fedeztünk fel titeket, holott bizonyára vannak mások is, akik szeretnék hallani a Nagyok tantételeit.

Hilvar éles pillantást vetett rá, nyilvánvalóan nem értette szándékát. A polip nyugtalannak látszott, légzőszerveinek kitartó csapkodása néhány pillanatra félbeszakadt. Aztán felettébb bizonytalan hangon megszólalt:

— Már sok-sok év óta töprengünk ezen a problémán. De nem hagyhatjuk el Shalmirane-t, s így a világnak kell eljönnie hozzánk, bármeddig kell is várnunk rá.

— Nekem van egy jobb gondolatom — vágta rá Alvin. — Neked valóban itt kell maradnod a tóban, de a társad miért ne jöhetne velünk? Visszatérhet ide, amikor csak szükséged van rá. A Mester halála óta sok minden megváltozott, olyasféle dolgok történtek, amelyekről tudnod kellene, de amiket nem érthetsz meg, ha itt maradsz.

A robot meg se moccant, a polip azonban a határozatlanság kínjától hajtva lemerült a tó vize alá, s hosszú percekig ott is maradt. Talán szótlan vitát folytatott társával, mert többször is már-már feljött a víz színére, de mindannyiszor meggondolta magát, s újból lemerült. Hilvar megragadta az alkalmat, hogy néhány szót váltson Alvinnal.

— Szeretném tudni, mit forgatsz a fejedben — mondta halkan, félig tréfálkozva, félig komolyan. — Vagy tán magad sem tudod?

— Bizonyára te is sajnálod ezeket a szegény teremtményeket — felelte Alvin. — Nem gondolod, hogy jót teszünk velük, ha kiszabadítjuk innen őket?

— Dehogynem, csakhogy én már elég alaposan kiismertelek téged, s így többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy az önzetlenség nem tartozik az uralkodó érzelmeid közé. Valamilyen más indítékodnak kell lennie.

Alvin bűnbánóan elmosolyodott. Ha Hilvar a gondolataiban nem is olvasott — és semmi oka nem volt feltételezni, hogy ezt tette, a jellemét akkor is kétségtelenül kiismerte.

— Tinektek rendkívüli szellemi képességeitek vannak — válaszolta, igyekezve elterelni a szót erről a veszedelmes témáról. — És így azt hiszem, tudtok valamit tenni ezért a robotért, ha az állatért nem is. — Halkan beszélt, nehogy meghallják szavait. Ez az elővigyázatosság talán fölösleges volt, a robot, ha meg is hallotta, ennek semmi jelét nem mutatta.

Szerencsére, mielőtt még Hilvar tovább folytathatta volna a faggatást, a polip újból felmerült a tóból. Az utolsó néhány perc alatt jóval kisebb lett, s mozdulatai kapkodókká váltak. Bonyolult, átlátszó testéből még azalatt is, amíg Alvin figyelte, kiszakadt egy újabb darab, számtalan kisebb résszé bomlott szét, majd gyorsan eltűnt. A lény a szemük láttára oszlásnak indult.

Hangja, amikor újból megszólalt, igen akadozó volt, nehezen érthető:

– Új ciklus kezdődik — tört ki belőle egyfajta tétova suttogással. — Nem vártam ilyen hamar… csak néhány másodperc van hátra, az inger túl erős… nem sokáig tudom együtt tartani a testemet.

Alvin és Hilvar irtózva, lenyűgözve bámult a szörnyre. Noha tudták, hogy természetes folyamatot figyelnek, ennek az értelmes lénynek haláltusája mégsem volt kellemes látvány. Amellett némi bűntudatot is éreztek. Indokolatlanul, hisz semmi különösebb jelentősége nem volt annak, mikor kezd el a polip egy új ciklust, de mégis azt gyanították, hogy ez az idő előtti metamorfózis a megjelenésük okozta szokatlan erőfeszítésnek és izgalomnak tulajdonítható.

Alvin tudta, gyorsan kell cselekednie, másként elhalasztja az alkalmat — lehet, hogy csak néhány évre, de lehet hogy évszázadokra.

— Mit határoztál? — kérdezte türelmetlenül. Velünk jön a robot?

A polip egy gyötrelmes pillanatig még igyekezett felbomló testére rákényszeríteni akaratát. Beszélődiafragmája megrezzent, de hallható hang nem jött belőle. Aztán mintegy lemondón búcsút intve, erőtlenül meglengette érzékeny csápjait, majd a vízbe engedte őket, ahol azonnal leszakadtak testéről, és lebegve megindultak a tó közepe felé. Az átalakulás néhány perc alatt befejeződött. A szörnyből mindössze hüvelyk nagyságú darabkák maradtak, a víz tele volt apró zöldes pettyekkel, amelyek látszólag önálló életet éltek, saját akaratuk szerint mozogtak, és gyorsan belevesztek a hatalmas tóba.

A fodrozódó felszín teljesen kisimult, s Alvin tudta, hogy a tó mélyéből felhangzó állandó lüktetés most egy időre elnémul. A tó ismét halott volt — vagy legalábbis halottnak látszott. De ez csupán csalóka látszat volt, az ismeretlen erők, amelyek a múltban mindig teljesítették kötelességüket, egy napon majd újból működni kezdenek, s a polip újjászületik. Különös, csodálatos jelenség játszódott itt le, de vajon mennyivel különösebb az emberi szervezet jelenségeinél, amely maga is különálló, élő sejtek hatalmas kolóniája?