Arthur Clarke - A város és a csillagok

Az emberi faj történetének kezdeti szakaszában végtelen sok próféta, látnok, messiás és evangélista lépett fel — meggyőzték önmagukat és követőiket, hogy a világegyetem titkai csak előttük tárulkoznak fel. Némelyeknek sikerült vallást alapítaniuk, amelyek közül egyik-másik számos nemzedéken át fennállt, sok millió hívőt mondhatott magáénak. Másokról még haláluk előtt elfeledkeztek.

Az egyre inkább tért hódító tudomány, amely rendre megdöntötte a próféták kozmológiáit, és olyan csodákat vitt véghez, aminőkkel azok nem tudtak versenyezni, végül sorra aláásta hatalmukat. Nem azt az áhítatos tiszteletet és alázatot ásta alá, amely minden értelmes lényt elfog, ha elelmélkedik azon a csodás világegyetemen, ahol él. Csak azt a számtalan vallást rendítette és döntötte végül meg, amelyek hihetetlen önteltséggel azt állították magukról, hogy ők az igazság egyedüli letéteményesei, s milliónyi versenytársuk és elődük mind tévhitet vallott.

Jóllehet, mihelyt az emberiség a civilizációnak már a legalsó fokára hágott, a vallások minden valóságos erejüket elvesztették, de azért az évmilliók során állandóan felbukkantak egyes elszigetelt kultuszok, amelyek fantasztikus hittételeik ellenére is tanítványokat vonzottak magukhoz. Kiváltképpen a zűrzavar és összevisszaság korszakaiban virágoztak, s így nem meglepő, hogy az Átmeneti Századokban az irracionalitás elemi erővel robbant ki. Ha nyomasztó a valóság, az emberek mítoszokban igyekeznek vigaszt találni.

A Mester, noha kiűzték honi világából, nem üres kézzel hagyta azt el. A Hét Nap a galaktikus műveltség és tudomány központja volt, s a Mester mögött befolyásos barátok álltak. Egy kicsiny, de gyors űrhajón menekült, amely, úgy hírlett, a világ leggyorsabb űrhajója. Száműzetésébe magával vitte a galaktikus tudomány egy másik tökéletes alkotását is — azt a robotot, amely most Alvint és Hilvart figyelte.

Senki sem ismerte teljes egészében e szerkezet képességeit és funkcióit. Valójában bizonyos mértékben a Mester alteregója lett, nélküle a Nagyok vallása a Mester halála után semmivé foszlott volna. Együtt kóboroltak erre-arra a csillagfelhők között, mígnem — bizonyára nem véletlenül — eljutottak abba a világba, ahonnan a Mester ősei származtak.

E mondáról könyvtárnyi kötetet írtak össze, s minden egyes mű egyfajta láncreakcióval a kommentárok akkora seregét ihlette meg, hogy az eredeti köteteket végül már betemették az értekezések és jegyzetek hegyei. A Mester sok-sok világon megszakította útját, számtalan faj közt szerzett magának tanítványokat. Végtelenül lenyűgöző egyéniségnek kellett lennie, mert emberi és nem emberi lényeket egyaránt megihletett, és egy ilyen széles körben elterjedt vallásnak kétségtelenül sok nagyszerű és nemes gondolatot kellett tartalmaznia. A Mester valószínűleg az emberiség messiásai között a legsikeresebb, s egyben a legutolsó volt. Elődei közül egyik köré sem tömörült ennyi hivő, egyiknek tanai sem bírták áthidalni a tér és idő e roppant szakadékát.

E tanokat se Alvin, se Hilvar nem tudta igazában kibogozni. A nagy polip mindent elkövetett, hogy feltárja előttük, de szavai jórészt értelmetlenek voltak, s amellett hadarva, gépiesen ismételgetett egyes mondatokat és egész hosszú szónoklatokat, amelyeket igen nehezen lehetett követni. Egy idő után Hilvar igyekezett elterelni a beszélgetést ennek az értelmetlen teológiának az ingoványáról, hogy konkrétabb tényekre fordíthassa a szót.

Amikor a Mester leghívebb követőinek egy csoportjával a Földre érkezett, itt még voltak városok, és Diaspar kikötője még tárva-nyitva állt a csillagok előtt. Bizonyára sokféle hajóval jöttek, a polipok például olyanon, amelyet tengervíz töltött meg, hisz az volt természetes elemük. Hogy a Földön miként fogadták őket, ezt a szörny beszédéből nem lehetett kihámozni, de annyi bizonyos, hogy erőszakos ellenállásba nem ütköztek, s így végül újabb bolyongások után Lys erdeiben és hegyei közt találtak menedéket.

Hosszú életének végén a Mester gondolatai ismét hazája felé fordultak, ahonnan kiűzték, s megkérte barátait, vigyék ki a szabad ég alá, hogy elnézhesse a csillagokat. Fogyatkozó erejével is kivárta a Hét Nap tetőzését, s utolsó óráiban még sok mindent mormolt, ami utóbb újabb könyvtárnyi értelmezésre ihlette hívőit. Újból és újból beszélt a Nagyokról, akik elhagyták az anyag és a tér e világegyetemét, de egyszer majd biztosan visszatérnek, s lelkére kötötte követőinek, hogy visszatérésükkor itt üdvözöljék őket. Ezek voltak utolsó érthető szavai. Aztán elvesztette eszméletét, csak közvetlenül a halála előtt mormolt egy mondatot, amely időtlen idők óta kísérti mindazokat, akik hallják: „Micsoda gyönyörűség figyelni az örök fény bolygóin a színes árnyékokat.” És ezzel meghalt.

A Mester halála után követőinek jó része szétszéledt, de némelyek hűek maradtak tanításaihoz, amelyeket az idők során tovább is fejlesztettek. Eleinte hittek abban, hogy a Nagyok — akárkik is legyenek — hamarosan, visszatérnek, ám a századok múlásával reményük egyre halványabb lett. Itt aztán a történet igen zűrzavarossá vált, a valóság és a legenda kibogozhatatlanul összefonódott. Alvin csupán homályos képet alkothatott magának azokról a fanatikus nemzedékekről, akik arra vártak, hogy valamikor, az ismeretlen jövőben egy ugyancsak ismeretlen nagy esemény fog lejátszódni.

A Nagyok nem tértek vissza. A mozgalom ereje lassanként elapadt, ahogy a halál és a csalódottság elragadta hívőit. Először a tiszavirág-életű emberi követői hagyták cserben, s a sors különös iróniájából az emberi próféta utolsó híve egy olyan lény volt, amely egyáltalán nem hasonlított az Emberhez.

A nagy polip azon egyszerű okból lett a Mester utolsó tanítványa, hogy halhatatlan volt. A millió és millió egyedi sejt, amelyből teste felépült, elhalt ugyan, de előbb reprodukálta önmagát. A szörny hosszú időközökben milliónyi különálló sejtre bomlott szét, s e sejtek a maguk útját járták, kedvező környezetben osztódás útján szaporodtak. Ebben az életszakaszban a polip nem élt tudatos, értelmes lényként — s ez Alvint akaratlanul is arra emlékeztette, ahogyan Diaspar lakói évezredeket töltenek a város memóriatárolóiban.

Aztán valamilyen rejtelmes biológiai erő megfelelő időben összeterelte a szétszórt alkotóelemeket, s a polip a létezés új ciklusába lépett. Visszanyerte öntudatát, felidézte korábbi életszakaszait, noha gyakran csak tökéletlenül, mert a sejtek, amelyek az érzékeny emlékmintázatokat hordozták, olykor valamilyen véletlen folytán megsérültek.

Talán semmiféle más életforma nem tudott volna ezermillió éven át hű maradni egy effajta, rég feledésbe ment hithez. A nagy polip bizonyos értelemben véve biológiai jellegének tehetetlen áldozata volt. Halhatatlansága következtében nem bírt megváltozni, arra kényszerült, hogy mindörökre ugyanazt a változatlan mintázatot ismételgesse.

A Nagyok vallása későbbi szakaszaiban a Hét Nap imádatába torkollt. Amikor a Nagyok makacsul vonakodtak a visszatéréstől, hívőik megpróbáltak jelzéseket küldeni távoli honukba. Ez a jeladás réges-rég tartalmatlan szertartás lett, s azt immár egy tanulásra képtelen állat és egy feledésre képtelen robot végezte.

Amikor a mérhetetlenül ősi hang elhalt a rezzenetlen levegőben, Alvint nagy szánalom fogta el. Ez az indokolatlan hódolat, ez a hűség, amely kitartott céltalan sorsa mellett, miközben napok és növények pusztultak el, Alvin szemében egyszerűen hihetetlen lett volna, ha nem látja maga előtt bizonyítékait. Soha még nem érzett ilyen szomorúságot a maga végtelen tudatlansága miatt. A múlt egy aprócska töredéke egy kis időre megvilágosodott előtte, de most újból sötétség borult rá.