Arthur Clarke - A város és a csillagok

Alvin az effajta elmélkedésekre nem sok időt pazarolt. Nyomasztó kudarc érzete ülte meg, noha a maga elé tűzött célt még nem is látta világosan. Kedvező alkalmat mulasztott el, talán soha vissza nem térő alkalmat. Szomorúan bámult a tóra, és csak egy idő után fogta fel, mit sugdos Hilvar a fülébe.

— Alvin — mondta halkan a barátja —, azt hiszem, győztél.

Alvin gyorsan hátrafordult. A robot, amely eddig egy bizonyos távolságban lebegett tőlük, húsz lábnál sohasem jött közelebb hozzájuk, most csendesen közeledve megállt Alvin feje fölött. Széles látószögű, rezzenetlen szeméből nem lehetett kiolvasni, mit kémlel. Valószínűleg az egész előtte fekvő féltekét egyformán világosan látta, de Alvin majdnem biztos volt benne, hogy figyelmét immár rá összpontosítja.

A robot várt, hogy Alvin mire készül. Most legalábbis egy bizonyos mértékig az ő uralma alá került. Talán követi Lysbe, sőt esetleg Diasparba is, hacsak nem gondolja meg magát. Addig Alvin a próbaidős gazdája.

Útjuk, vissza Airlee-be, csaknem három napig tartott, részben azért, — mert Alvin szándékosan nem siettette hazatérésüket. Lys fizikai felfedezése most egy sokkal fontosabb és izgalmasabb terv mögött háttérbe szorult: Alvin lassanként kontaktust teremtett azzal a különös, megszállott értelemmel, amely társául szegődött.

Gyanította, hogy a robot megpróbálja őt saját céljaira kihasználni, ami voltaképpen költői igazságszolgáltatás lett volna. Indítékait Alvin sosem bírta kifürkészni, mert a robot még mindig makacsul vonakodott megszólalni. A Mester bizonyos okokból — talán attól való félelmében, hogy a robot kikottyantja számos titkának egyikét-másikát — igen hatásosan elreteszelte beszédáramköreit, s Alvin hasztalanul próbálta szabaddá tenni őket. Még az afféle közvetett faggatás: — Ha nem mondasz semmit, azt igennek fogom tekinteni — se vezetett eredményre, a robot túl intelligens volt ahhoz, hogy ilyen olcsó trükkökkel tőrbe lehessen csalni.

Egyebekben azonban készséges volt. Engedelmeskedett, ha olyan parancsokat kapott, amelyek nem kívánták tőle, hogy válaszoljon, felvilágosítást adjon. Egy idő után Alvin észrevette, hogy gondolat útján ugyanúgy tudja irányítani őt, mint a diaspari robotokat. Ezzel nagy lépést tett előre, s a teremtmény — hiszen puszta gépnek nemigen nevezhette — utóbb tovább lazított zárkózottságán, és megengedte, hogy Alvin a szemével nézhessen. Az érintkezésnek ezeket a passzív formáit, úgy látszik, nem ellenezte, de minden, szorosabb kapcsolatra irányuló kísérletet eleve visszautasított.

Hilvarra rá sem hederített. Parancsainak nem engedelmeskedett, s nem engedte, hogy Hilvar az agyába férkőzzön. Ez Alvint eleinte csalódottsággal töltötte el, mert azt remélte, hogy Hilvar nagyobb szellemi erejének segítségével feltárhatja a rejtett emlékek kincsesházát. De aztán rájött, milyen előnyökkel jár, hogy olyan szolgája van, aki a világon egyedül csak neki engedelmeskedik.

Az expedíció tagjai közül csupán Krif nézte rossz szemmel a robotot. Talán vetélytársat látott benne, vagy tán elvből nem tetszett neki, hogy szárnyak nélkül repül. Óvatlan pillanatokban többször is meg-megtámadta a robotot, de az ügyet se vetett támadásaira, s ettől Krif még jobban feldühödött. Végül is Hilvarnak sikerült őt lecsillapítania, s amikor a terepjáróval hazafelé tartottak, úgy látszott, beletörődik a helyzetbe. A robot és a bogár ott repült az erdő-mező fölött nesztelenül suhanó jármű mellett, mindegyik a maga gazdája oldalán, s mindkettő úgy tett, mintha vetélytársa ott se volna.

Amikor a kocsi megérkezett Airlee-be, Seranis már várt rájuk. Ezeket az embereket, gondolta Alvin, nem lehet meglepni. Összefonódott elméjük mindenről tájékoztatja őket, ami országukban történik. Vajon, tűnődött, hogyan fogadták a híreket shalmirane-i kalandjairól, Lysben már bizonyára mindenki hallott, róluk.

Seranist még sosem látta ilyen nyugtalannak és bizonytalannak, s ez eszébe juttatta, ő milyen választás előtt áll. Az utóbbi napok izgalmai közepette csaknem megfeledkezett róla, nem szívesen pazarolta energiáit arra, hogy a jövő problémáin törje a fejét. De most már itt az idő, döntenie kell, hogy e két világ közül melyikben akar élni.

Seranis aggodalmas hangon szólalt meg, s Alvinnak hirtelen az a benyomása támadt, hogy a lysieknek vele kapcsolatos terveibe valami hiba csúszott. Vajon mi történhetett távolléte alatt? Talán küldötteket menesztettek Diasparba, hogy „megdolgozzák” Khedron agyát, s azok nem tudták teljesíteni feladatukat?

— Alvin — kezdte Seranis —, sok mindent nem mondtam el neked korábban, amit most meg kell tudnod, hogy megértsd eljárásunkat. Hogy miért különült el a mi két fajtánk, ennek egyik okát már ismered. A Támadóktól való félelem, amely sötét árnyékként üli meg az emberi lelkeket, titeket szembefordított a világgal, s arra késztetett, hogy belefeledkezzetek álmaitokba. Minket itt Lysben sose fogott el ekkora félelem, noha a végső támadás súlyát nekünk kellett viselni. Jobb okunk volt arra, amit tettünk, s mindent nyitott szemmel tettünk.

Az emberek, Alvin, sokáig áhítoztak a halhatatlanságra, s végül elérték. De megfeledkeztek arról, hogy az olyan világ, amely száműzi a halált, száműzi a születést is. Az a képesség, hogy az életet a végtelenségig meghosszabbítsuk. az egyénnek kielégülést hozhat, ám a fajt tespedésre kárhoztatja. Mi már réges-rég lemondtunk a halhatatlanságról, de Diaspar még mindig ezt a csalóka ábrándot hajszolja. Ezért váltak el útjaink, és ezért kell mindörökre egymástól elkülönülve élnünk.

Noha Alvin többé-kevésbé várta ezeket a szavakat, a csapás súlyosságát ez nem csökkentette.

Mégsem volt hajlandó tudomásul venni, hogy minden — bár csupán félig kialakult — terve kudarcot valljon, és csak fél füllel figyelt Seranisra. Megértette és megjegyezte szavait, de elméjének tudatos részével a Diasparba vezető utat kutatta, igyekezett kipuhatolni, miféle akadályokat állíthatnak útjába.

Seranist szemmel láthatóan bántotta a dolog. Szinte kérlelő hangot ütött meg, s Alvin tudta, hogy szavait nemcsak hozzá, hanem fiához is intézi. Az asszony tisztában volt azzal, hogy az együtt töltött napok alatt milyen megértés és vonzalom alakult ki köztük. Hilvar feszülten figyelte anyját, mialatt az beszélt, s Alvin úgy látta, hogy szemében nemcsak aggodalom, hanem némi rosszallás is tükröződik.

— Nem akarjuk, hogy bármit is akaratod ellenére tegyél, de be kell látnod, mivel járna, ha e két emberfaj újból találkozna egymással. A ti és a mi kultúránk között nagyobb szakadék tátong, mint amekkora a Földet az egykori kolóniáktól valaha is elválasztotta. Gondolj csak erre az egyetlen dologra, Alvin. Te és Hilvar nagyjából egyidősek vagytok, de ő és én már évszázadok óta halottak leszünk, amikor te még mindig fiatal leszel. És ez csupán a te első életed, amelyet számtalan fog követni.

A szobára csend terült, olyan mély csend, hogy Alvin szinte hallani vélte a falun túli földeken az ismeretlen állatok különös, panaszos rikoltozásait. Aztán csaknem suttogva megszólalt: Mit akartok, mit csináljak?

— Azt reméltük, választási lehetőséget nyújthatunk neked, hogy itt maradsz-e, vagy visszatérsz Diasparba, de ezt most már nem tehetjük. Túl sok minden történt ahhoz, hogy a döntést rád bízhassuk. Cselekedeteidnek hatása már rövid itt-tartózkodásod alatt is igen zavarónak bizonyult. Ezt nem kritikának szánom, biztos vagyok benne, hogy nem akartál semmi rosszat. De jobb lett volna, ha sorsukra hagyod azokat a teremtményeket, amelyekkel Shalmirane-ban találkoztál.