Arthur Clarke - A város és a csillagok

Ezért nem várom be, amíg a Tanács rám kényszeríti azt a lépést, amivel már korábban is fenyegetőzött. Magamtól megyek el oda, ahova senki se követhet, s ahol elmenekülök minden olyan változás elől, amely Diasparban most valószínűleg bekövetkezik. Talán ostobaság, amit teszek, ennek csak az idő a megmondhatója. Egy nap talán majd erre is választ kapok.

Bizonyára sejted már, hogy visszatérek a Teremtés Csarnokába, a biztonságos memóriatárolókba. Bármi történjék, bízom a Központi Kompjúterben, és azokban az erőkben, amelyeket Diaspar javára irányít. Ha bármi hozzányúlna a Központi Kompjúterhez, úgyis mindannyian elveszünk. Ha nem, akkor nincs mitől félnem.

Nekem majd csupán egy pillanatnak tűnik, amíg ötven— vagy százezer év múlva újból visszatérek Diasparba. Kíváncsi vagyok, milyen lesz akkor a város? Furcsa lesz, ha te is ott leszel. Egy szép napon, gondolom, megint találkozni fogunk. Nem tudom, örömmel várok-e erre a találkozásra, vagy félek tőle.

Sose értettelek meg, Alvin, bár korábban olyan öntelt voltam, hogy azt hittem, értelek. Csak a Központi Kompjúter tudja az igazságot, ahogy csakis ő tudja az igazságot azokról a Kiválasztottakról is, akik az évmilliók során felbukkantak s aztán eltűntek. Kiderítetted, mi történt velük?

Valójában azért is menekülök a jövőbe, mert türelmetlen vagyok. Mielőbb látni szeretném a következményeit annak, amit te elindítottál, a közbenső szakaszokat pedig szeretném elkerülni, mert azt gyanítom, nem lesznek éppenséggel kellemesek. Érdekes lesz megtudni, hogy abban a világban, amelyben látszatra mindössze néhány pillanat múlva újból megszületek, mint teremtőre, vagy mint rombolóra emlékeznek-e rád, ha egyáltalán emlékeznek.

Isten veled, Alvin. Gondolkoztam, hogy adjak-e neked néhány tanácsot, de feltételezem, úgysem fogadnád meg őket. A magad útját fogod járni, ahogy eddig is tetted, s a barátaid csupán eszközök lesznek számodra, akiket felhasználsz vagy eldobsz, ahogy a pillanatnyi helyzet kivánja.

Ez minden. Nincs egyéb mondanivalóm. Khedron — az a Khedron, aki immár csupán elektromos töltésmintázat volt a város memóriasejtjeiben — még egy utolsó lemondó és szomorúnak tűnő pillantást vetett Alvinra, aztán a képernyő elhalványult.

Khedron képmásának eltűnése után Alvin még sokáig ült mozdulatlanul. Önlelkét vizsgálgatta, ahogy ezt eddig csak nagy ritkán tette, mert nem tagadhatta, hogy Khedron szavaiban sok igazság rejlik. Mikor gondolkozott el tervei és kalandjai közben akár csak egy pillanatra is azon, vajon cselekedetei milyen következményekkel járnak a barátaira? Aggodalmat keltett bennük, és még rosszabbat is hozhat rájuk — s mindezt kielégíthetetlen kíváncsisága és azon vágy miatt, hogy kiderítse azt, amit nem volna szabad megtudnia.

Khedront igazában sohase kedvelte, a Mókamester zárkózott egyénisége minden szorosabb kapcsolatot, még ha Alvin óhajtotta volna is, eleve kizárt. De most, ahogy visszagondolt búcsúszavaira lelkifurdalás fogta el. A Mókamester őmiatta menekült el ebből a korból az ismeretlen jövőbe.

De ezért nem kell önmagát okolnia. Ez csupán azt bizonyítja, amit már eddig is tudott, hogy Khedron gyáva. Talán nem gyávább, mint bárki más Diasparban, csak neki, szerencsétlenségére, élénk képzelete volt. Alvin vállalta a sorsából eredő felelősség egy részét, de korántsem az egészet.

Még kinek ártott vagy okozott aggodalmat Diasparban? Jeseracra, a tanítójára gondolt, aki türelmes volt vele, bizonnyal legnehezebb tanítványával. Eszebejutottak azok az apró kedveskedések is, amelyekben szülei az évek során részesítették, s most, hogy visszapillantott rájuk, úgy érezte, több jót kapott tőlük, mint ahogy eddig gondolta.

És ekkor eszébe jutott Alystra is. A lány szereti, ő meg elfogadta szerelmét vagy visszautasította, ahogy épp kedve tartotta. De mi mást tehetett volna? Boldogabb lett volna Alystra. ha végképp faképnél hagyja?

Most már értette, miért nem szerette se Alystrát, se a többi lányt, akivel Diasparban találkozott. Ezt a felismerést is Lysnek köszönheti. Diaspar sok mindent elfelejtett, s közöttük a szerelem igazi értelmét. Airlee-ben Alvin elnézte, ahogy az anyák a térdükön ringatják gyermekeiket, s őt magát is elfogta az az oltalmazó gyengédség minden piciny és tehetetlen lény iránt, amely a szerelemnek önzetlen édestestvére. Ám Diasparban nem akad egyetlen nő sem, aki ismerné, megértené azt, ami valaha a szerelem végső célja volt.

A halhatatlan városban nincsenek igazi érzelmek, mély szenvedélyek. Az ilven érzések talán csak épp azért virágozhatnak ki, mert átmenetiek, mert nem tartanak örökké, mindig rájuk borul az az árnyék, amelyet Diasparból száműztek.

Ez volt az a pillanat, ha léteznek egyáltalán ilyen pillanatok, amikor Alvin ráeszmélt, milyen sors rendeltetett el neki. Eddig csupán ösztöneinek tudattalan eszköze volt. Ha ismert volna efféle őskori hasonlatokat, azt mondta volna magáról, hogy mindeddig egy megvadult lovon vágtatott. Sokféle különös helyre vitte el, s ezt talán a jövőben is még megteszi, de e vad galoppozás felismertette vele képességeit, és megmutatta neki, valójában hova akar menni.

Alvin ábrándozásait durván félbeszakította a fali képernyő csengetése. Hangszínéből tudta, hocy nem hívja, hanem meglátogatja valaki. Megadta a bebocsátó jelzést, s egy pillanattal később Jeserac állt szembe vele.

Tanítója komolyan, de barátságosan nézett rá. — Felszólítottak, Alvin, hogy vigyelek a Tanács elé — mondta. — Várják, hogy kihallgathassanak. — Aztán meglátta a robotot és kíváncsian nézegetni kezdte. — Szóval ez az a társad, akit magaddal hoztál utazásaidból. Azt hiszem, jobb, ha ő is velünk jön.

Ez kapóra jött Alvinnak. A robot egyszer már kiszabadította egy veszélyes helyzetből, s lehet, hogy erre újból fel kell szólítania. Vajon, töprengett, hogyan vélekedik a masina azokról a kalandokról és nehézségekről, amelyekbe belebonyolította, és századszor is azt kívánta, bárcsak tudná, mi játszódik le ebben a szorosan elzárt agyban. Az volt a benyomása, hogy a robot egyelőre csak figyel, elemez, s levonja a maga következtetéseit, saját akaratából mindaddig nem tesz semmit, amíg ennek — véleménye szerint — el nem jön az ideje. És akkor, talán egyik percről a másikra, olyan cselekvésre határozza el magát, ami nem felel meg Alvin szándékainak. Egyetlen szövetségesét csupán az önérdek igen vékony szála kötötte hozzá, s ez bármely pillanatban elszakadhat.

Alystra az utcára vezető rámpánál várt rájuk. Alvint — még ha akarta volna is — akkor sem vitte rá a lelke, hogy vádolja őt azért a szerepért, amit titkának felfedésében játszott. Lerítt róla a kétségbeesés, szeme könnyben úszott, amikor elébe futott, hogy üdvözölje.

– Ó, Alvin — kiáltotta. — Mit akarnak tenni veled?

Alvin olyan gyengéden fogta meg a lány kezét, hogy az mindkettőjüket meglepte.

— Ne aggódj, Alystra — mondta. — Minden rendben lesz. Hisz legrosszabb esetben sem tehet mást a Tanács, mint hogy visszaküld a memóriatárolókba, de nem hinném, hogy erre sor kerülne.

Szépségében és boldogtalanságában olyan vonzó volt, hogy Alvin még most is úgy érezte, teste a régi módon reagál jelenlétére. De ez csak a test csábítása volt, Alvin nem nézte le, csakhogy ezt már nem tartotta elégnek. Gyengéden elengedte a lány kezét, s megfordult, hogy kövesse Jeseracot a Tanácsházba.

Alystra a távozó fiú után nézett — szívében magányosság honolt, de keserűséget már nem érzett. Most már tudta, hogy nem vesztette el Alvint, mert sosem volt az övé.