Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Csak annyi, hogy szeretném ezt a robotot elvinni a Központi Kompjúterhez.

— Miért? Hiszen tudod, hogy a Kompjúter már értesült mindarról, ami itt történt.

— Mégis szeretnék elmenni hozzá válaszolta Alvin udvariasan, de makacsul. — Engedélyt kérek rá a Tanácstól és a Kompjútertől.

Mielőtt még az Elnök válaszolhatott volna, egy tiszta, nyugodt hang csendült fel a teremben. Alvin soha életében nem hallotta még ezt a hangot, de rögtön tudta, ki beszél. Az információs gépek, amelyek e magasabb értelemnek csupán külső nyúlványai voltak, maguk is tudtak beszélni, de nem ilyen félreérthetetlen bölcsességről tanúskodó, tekintélyt parancsoló hangon.

— Jöjjön csak el hozzám — mondta a Központi Kompjúter.

Alvin az Elnökre pillantott. Érdeméül szolgált, hogy nem próbálta kiaknázni győzelmét. Csak megkérdezte: Engedélyt kapok rá, hogy távozhassam?

Az Elnök végignézett a tanácstermen, senki se tiltakozott, s így aztán kissé tehetetlenül válaszolta: — Menj. A rendbiztosok elkísérnek, s majd visszahoznak ide, amikor befejeztük a tanácskozást.

Alvin köszönetképpen meghajolt. A nagy ajtók kitárultak előtte, mire lassan kiment a teremből. Jeserac a nyomába szegődött, s amikor az ajtók becsukódtak, Alvin feléje fordult.

— Mit gondolsz, mit fog a Tanács most csinálni? — kérdezte aggodalmas hangon. Jeserac elmosolyodott.

— De türelmetlen vagy — mondta. — Biztos nem vagyok benne, mégis azt hiszem, úgy fognak dönteni, hogy lezárják Yarlan Zey síremlékét, s így aztán többé senki se tud majd elmenni a városból. Diaspar zavartalanul folytatni fogja a maga életét, elzárva a külvilágtól.

– Éppen ettől félek — jegyezte meg keserűen Alvin.

– És még mindig reméled, hogy ebben meg tudod akadályozni?

Alvin habozott a válasszal. Tudta, hogy Jeserac felismerte szándékait, de legalább a terveit nem láthatja előre, mert nem voltak tervei. Most már legfeljebb csak rögtönözhet, aszerint hogy milyen lépésre kínálkozik alkalom.

— Ezt hibámul rovod fel? — kérdezte aztán, s Jeserac meglepetten figyelt fel hangjának szokatlan színére. Egy csepp alázat csendült ki belőle, igen-igen halványan bár, de arra mutatott, hogy Alvin életében most először áhítja embertársai helyeslését. Jeserac ettől meghatódott, ám túl bölcs volt ahhoz, hogy e változást komolyan vegye. Alvin most feszült idegállapotban van, s így nem szabad feltételezni, hogy ez a jellembeli javulás tartós lesz.

— Erre nem könnyű válaszolni — felelte lassan Jeserac. — Csábító volna azt mondanom, hogy minden tudás értékes, s te tagadhatatlanul sok új ismerettel gyarapítottad tudásunkat. De ugyanakkor veszélyesebbé is tetted helyzetünket, s ki tudja, végső soron melyik lesz fontosabb. Gondolkoztál ezen már valaha?

Mester és tanítvány egy pillanatig tűnődve néztek egymásra, talán most mindketten világosabban látták a másik álláspontját, mint korábban bármikor életükben. Aztán mintegy közös, ösztön sugalmazására megindultak a tanácsteremtől vezető hosszú folyosón, nyomukban türelmesen ballagó kíséretükkel.

Alvin tudta, hogy ezt a környezetet nem embereknek szánták. A hosszú, széles folyosók a szemet fájdító-éles kék fényben mintha a végtelenbe nyúltak volna. Ezeken a nagy átjárókon csupán robotok jönnek-mennek szakadatlan életük során, emberi léptek visszhangja itt évszázadok alatt is csak egyszer-egyszer hallatszik.

Ez az a föld alatti város, azoknak a gépeknek városa, amelyek nélkül Diaspar nem maradhatna fenn. Néhány száz méterrel odább a folyosó majd egy nagy, több mint egy mérföld átmérőjű terembe torkollik, mennyezetét hatalmas oszlopok támasztják alá, amelyek egyben az Energiaközpont hihetetlen súlyát is hordozzák. És a térképek szerint itt töpreng örökkön-örökké a Központi Kompjúter Diaspar sorsán.

A terembe eljutottak — még annál is nagyobb volt, mint amekkorának Alvin képzelte — , de hol a Kompjúter? Azt várta, egyetlen hatalmas gépet lát majd, bár sejtette, hogy ez naiv elképzelés. Az alatta elterülő roppant, de semmitmondó panoráma csodálattal és bizonytalansággal töltötte el.

A folyosó, amelyen végigjöttek, magasan a terem falánál ért véget — ennél nagyobb termet ember még bizonyára sosem épített — , s mindkét oldalán hosszú rámpák ereszkedtek alá a távoli padlóig. E fényesen megvilágított területen nagy fehér építmények emelkedtek, látványuk olyan váratlan volt, hogy Alvin egy pillanatra azt hitte, valamilyen föld alatti városra néz le. E meghökkentően éles benyomás egy életre szólt. De amit várt, azt sehol se látta — az ismerősen villanó fémet, amelyet az Ember az idők kezdete óta szolgáihoz, a gépekhez társított.

Itt csúcspontjához ért az a fejlődési folyamat, amely csaknem ugyanolyan hosszú volt, mint maga az emberi evolúció. Kezdetei belevesztek a Hajnalkor ködeibe, midőn az emberiség megtanulta az energiák felhasználási módjait, és zajos masináit szétküldte a világba. Gőzt, vizet, szelet megzabolázott egy időre, aztán felhagyott használatukkal. Századokon át az anyag energiáját aknázta ki a világ, míg aztán ezen is túllépett. A régi masinák minden egyes változásnál a lomtárba kerültek, s újak léptek helyükbe. Majd lassanként, ezer és ezer év alatt, az ember eljutott az eszményien tökéletes géphez — megvalósította azt, ami előbb csak álom volt, aztán távoli lehetőség, s végül valóság:

Hogy egyetlen gépnek se legyen semmiféle mozgó alkatrésze.

Íme az eszmény végső kifejezése. Talán százmillió esztendőbe is beletelt, amíg az Ember megvalósította, s ekkor, a diadal pillanatában mindörökre hátat fordított a gépnek. A gép a tökélyig jutott el, ezek után már gondoskodni tudott önnön fenntartásáról, hogy szolgálhassa az Embert.

Alvin nem töprengett tovább, hogy e néma fehér alakzatok közül melyik a Központi Kompjúter. Megértette, hogy az mindegyiket magában foglalja — hogy messze túlterjed ezen a termen, felöleli az összes többi megszámlálhatatlan, mozgó vagy mozdulatlan diaspari gépet. Ahogy az ő agya néhány hüvelyk átmérőjű területen felsorakozott sejtek millióinak összessége, éppúgy fogja össze a Központi Kompjúter a maga — Diasparban széltében-hosszában elszórt — fizikai elemeit. E teremben talán csak egy kapcsolórendszer van, amelynek útján e kihelyezett egységek összeköttetésben állnak egymással.

Alvinnak fogalma se volt, hova kell most mennie, s így csak nézte a messzire ívelő rámpákat, a néma arénát. A Központi Kompjúternek tudnia kell, hogy ő itt van, mint ahogy mindenről tud, ami Diasparban történik. Tehát csak várt utasításaira.

Az immár ismerős és mégis áhítatos félelmet ébresztő hang olyan halkan és olyan közel hozzá szólalt meg, hogy Alvin úgy érezte, a kísérete nem is hallhatja.

— Menj le a bal oldali rámpán — mondta a Kompjúter — , és onnan majd továbbirányítalak.

Alvin lassan lement a rámpán, a robot fölötte lebegve követte. Se Jeserac, se a rendbiztosok nem jöttek utána, s Alvin eltűnődött, vajon utasítást kaptak-e, hogy ott maradjanak, vagy úgy döntöttek, hogy odafentről is szemmel tarthatják őt, nem kell hát fárasztaniuk magukat a hosszú rámpán való lemenetellel. Vagy talán nem is merték jobban megközelíteni Diaspar központi szentélyét…

A rámpa lábánál a csendes hang továbbirányította Alvint, aki erre végigment az óriási alvó alakzatok közti úton. A hang még háromszor szólt hozzá, mígnem Alvin tudta, hogy célhoz ért.