Arthur Clarke - A város és a csillagok

Alvin már sajnálta, hogy felvetette ezt a problémát, s rövid lelki tusa után úgy döntött, hogy ő is ehhez a taktikához fog folyamodni, úgy tesz, mintha nem is tette volna fel ezt a kérdést. De egy dolog felől legalább nyugodt volt — a Központi Kompjúter felkészült rá, hogy megbirkózzon minden olyan csapdával, amelyet a robot memóriaegységeibe beépítettek. Alvin nem szerette volna, ha a masinából egy halom ócskavas lesz, akkor már inkább visszaviszi Shalmiraneba anélkül, hogy titkait felfedné.

Az intellektusok néma, felfoghatatlan harcának közepette Alvin igyekezett leküzdeni türelmetlenségét. Két olyan elme csapott itt össze, amelyet az emberi géniusz legnagyobb teljesítményeinek rég elvesztett aranykorában teremtett. És mostanra már egyetlen élő ember sem ismerhette teljesen ki őket.

Jó néhány perccel később a Központi Kompjúter tompa, színtelen hangon újból megszólalt:

— Részleges kapcsolatot teremtettem a robottal — mondta. — Most legalább ismerem a zárlat jellegét, s azt hiszem, azt is tudom, miért létesítették. Csak egyetlen módon lehet feloldani. A robot addig nem fog beszélni, amíg a Nagyok vissza nem térnek a Földre.

— De hisz ez ostobaság! — tiltakozott Alvin. — A Mester másik tanítványa is hitt bennük, s megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy kik ezek a Nagyok. De többnyire összevissza fecsegett. A Nagyok sohasem léteztek és nem is fognak létezni.

Alvinon keserű, tehetetlen csalódottság lett úrrá, úgy látszott, zsákutcába jutott. Egy tébolyult, ezermillió éve halott ember akaratából mindörökre rejtve marad előtte az igazság.

— Abban igazad lehet — szólalt meg a Központi Kompjúter —, hogy a Nagyok sohasem léteztek. De ez még nem jelenti, hogy nem is fognak létezni.

Újabb hosszú csönd — Alvin igyekezett megfejteni e megjegyzés értelmét, miközben a két robot elméje ismét érintkezést keresett egymással. És ekkor Alvin minden előzetes figyelmeztetés nélkül, újból Shalmirane-ban találta magát.

Shalmirane mit sem változott, mióta utoljára látta. A nagy, ébenszínű medence ugyanúgy itta be a napfényt, anélkül hogy visszaverte volna. Alvin az erőd romjai között álldogált, elnézte a tavat, amelynek rezzenetlen felszíne arra mutatott, hogy az óriás polip most nem egyéb parányi állatok szétszóródott csoportjánál, s immár nem szervezett, érző lény.

A robot még mindig ott volt mellette, de Hilvarnak színét se látta. Ideje se volt eltöprengeni, hogy ez mit jelent, vagy nyugtalankodni barátja távolléte miatt, mert szinte abban a pillanatban olyan fantasztikus dolog történt, amely minden más gondolatot elhessegetett agyából.

Az ég kárpitja kettéhasadt. Keskeny, sötét ék futott a szemhatártól a zenitig, lassanként szélesedett, mintha éjszaka és káosz törne rá a Világegyetemre. Az ék konokul egyre inkább szétterjedt, mígnem elborította az égbolt negyedét. Alvinnak minden csillagászati ismerete ellenére is az a leküzdhetetlen benyomása támadt, hogy rá és világára egy nagy kék kupola borul — s hogy valami kívülről át akarja törni ezt a kupolát.

Az éjszaka éke immár nem növekedett tovább. Az erők, amelyek létrehozták, lekémleltek e felfedezett játék univerzumra, talán egymás között fontolgatták, érdemes-e figyelmükre. Alvin e kozmikus vizsgálódás közepette nem érzett félelmet vagy rettegést. Tudta, hogy olyan hatalommal és bölcsességgel áll szemben, amely iránt az ember áhítatos tiszteletet érezhet, de nem félhet tőle.

És most úgy döntöttek, hogy az örökkévalóság néhány pillanatát rápazarolják a Földre és lakóira. Átléptek az ablakon, amelyet az égbolton ütöttek.

Mint valami égi kovácsműhelyből kipattanó szikrák hulltak alá a Földre. Egyre sűrűbben és sűrűbben jöttek, mígnem tűzesőként zuhogtak az égből, s a földre érve folyékony fénytócsákba loccsantak szét. Alvin szavak nélkül is megértette a fülébe csendülő kinyilatkoztatást: A Nagyok megjöttek.

A tűz már a testéig ért, de nem égetett. Mindent elborított, arányló izzása betöltötte a shalmirane-i nagy medencét. Alvin ámulva figyelte, s látta, hogy nem jellegtelen fényáradat, formája és struktúrája van. Aztán határozott figurákba oldódott szét, egymástól különálló tüzes örvényekké sűrűsödött. Az örvények egyre gyorsabban kavarogtak tengelyük körül, közepükből oszlopok emelkedtek fel, amelyekben Alvin rejtelmes, tünékeny alakokat pillantott meg. Ezekből az izzó totemoszlopokból halk, végtelenül távoli és csábítóan édes dallam áradt: A Nagyok megjöttek. Ezúttal válasz is jött rá: — A Mester szolgái üdvözölnek titeket. Már vártuk jöveteleteket.

Alvin e szavak hallatán tudta, hogy a korlátok leomlottak. És ebben a pillanatban Shalmirane és különös látogatói eltűntek, s ő újból Diasparban találta magát, szemben a Központi Kompjúterrel.

Látomása csupán csalóka káprázat volt, éppoly kevéssé valóságos, mint azoknak a Mondáknak fantáziavilága, amelyekben ifjúságának annyi óráját eltöltötte. De hogyan támadt e látomás, honnan születtek azok a különös képek, amelyeket látott?

— Különleges probléma volt — szólt nyugodt hangon a Központi Kompjúter. — Tudtam, hogy a robot agyában kell lennie a Nagyokról valamilyen vizuális képnek. És azt is tudtam, ha egyszer meg tudom győzni arról, hogy a kapott érzéki benyomások megegyeznek ezzel a képpel, akkor a többi már gyerekjáték lesz.

— De hogyan csináltad?

— Lényegében úgy, hogy megkérdeztem a robotot, milyenek azok a Nagyok, s aztán felfogtam a gondolataiban kialakult mintázatot. Ez azonban nagyon tökéletlen volt, ezért sok mindent rögtönöznöm kellett. Egyszer-kétszer előfordult, hogy a látomás, amelyet teremtettem, erősen eltért a robot elképzelésétől, de ilyenkor megéreztem növekvő zavarát, s mielőtt még gyanút fogott volna, gyorsan megváltoztattam a képet. Hiszen én, mint tudod, száz és száz áramkört vehetek igénybe, míg neki csak egy áramköre van, s így olyan gyorsan átválthatok az egyikről a másikra, hogy a változást észre sem lehet venni. Ez egyfajta bűvészmutatvány volt: telítettem a robot érzékelő áramköreit, s ugyanakkor eltöröltem a kritikai képességeit. Te csak a végső, helyesbített képet láttad — amely legjobban megfelelt a Mester kinyilatkoztatásának. Nyers, de kielégítő tákolmány volt. A robot elegendő ideig meg volt győződve valódiságáról, s így a zárlat feloldódott. És ebben a pillanatban tökéletes kapcsolatot teremtettem elméjével. Most már nem tébolyodott, felelni fog minden kérdésre, amit csak akarsz.

Alvin még mindig kábultan álldogált, a hamis apokalipszis hunyó parazsa továbbra is agyában pislákolt. Nem áltatta magát azzal, hogy mindent megértett a Központi Kompjúter magyarázatából. De ez nem számított, a csodás gyógyítás sikerrel járt, s a tudás kapui feltárultak előtte, beléphetett rajtuk.

Aztán eszébe jutott a Központi Kompjúter figyelmeztetése, és aggódva megkérdezte:

– És hogy áll a dolog a Mester parancsainak megszegésére vonatkozó erkölcsi ellenvetéseiddel?

— Megállapítottam, miért adta ezeket a parancsokat. Ha tüzetesen megvizsgálod élettörténetét, ahogy azt most már megteheted, látni fogod, azt állította, hogy számtalan csodát művelt. Tanítványai hittek neki, s ez a meggyőződésük növelte hatalmát. De e csodáknak persze mindenkor valamilyen egyszerű magyarázata volt, ha egyáltalán megtörténtek. Meglepő, hogy máskülönben értelmes embereket ilyen könnyen félre lehessen vezetni.