Arthur Clarke - A város és a csillagok

Amikor búcsút vett a Tanácstól, azon tűnődött, vajon nincsenek-e meglepve, hogy ilyen nyugodtan, méltatlankodás nélkül tudomásul vette a Lysbe vezető út lezárását. A rendbiztosok nem követték, nem volt többé felügyelet alatt, legalábbis nem ennyire nyíltan. Csak Jeserac jött utána a Tanácsteremből, ki a színes, embersűrűs utcákra.

— Alvin — szólalt meg —, nagyon okosan viselkedtél, de engem nem téveszthetsz meg. Mire készülsz?

Alvin elmosolyodott.

— Tudtam, hogy gyanakodni fogsz. Ha velem jössz, megmutatom, miért nem fontos már az a Lysbe vezető föld alatti út. Most egy másik kísérletet akarok végrehajtani. Semmi bajod nem származhat belőle, de lehet, hogy nem fog tetszeni neked.

— Jól van. Tulajdonképpen még mindig a tanítód vagyok, a szerepeink azonban, úgy látszik, megcserélődtek. Hova viszel?

— A Loranne-toronyba megyünk, s ott megmutatom neked, milyen a Diasparon kívüli világ. Jeserac elsápadt, de állta a sarat. Aztán, mint aki nem mer szavakra hagyatkozni, mereven biccentett, s követte Alvint a simán sikló mozgójárdára.

Nem mutatott félelmet, ahogy végigmentek az alagúton, ahol örökkön-örökké hideg szél fújt Diaspar felé. Az alagút megváltozott, a kőpárkány, amely elzárta a kijárást a külvilágba, eltűnt. Immár nem szolgált semmilyen strukturális célt, s a Központi Kompjúter Alvin kérésére minden megjegyzés nélkül eltávolította. Később talán még utasítani fogja a Monitorokat, hogy idézzék emlékezetükbe, s teremtsék meg újra, de egyelőre az alagút szája minden korlát nélkül tátongott a meredek külső városfalban.

Csak amikor a légaknáknak már majdnem a végére értek, eszmélt rá Jeserac, hogy a külvilág küszöbén állnak. Elnézte az égbolt táguló ívét, léptei egyre inkább elbizonytalanodtak, míg végül meg is állt. Alvinnak eszébe jutott, hogyan fordult meg és futott el Alystra ugyanerről a pontról, s azon tűnődött, rá tudja-e venni Jeseracot, hogy továbbjöjjön vele.

— Csak arra kérlek, hogy nézz körül — kérlelte —, a várost nem kell elhagynod. Ezt csak meg tudod tenni!

Airlee-i rövid tartózkodása alatt Alvin egyszer látta, amint egy anya járni tanítja gyermekét. Önkéntelenül is ez a kép villant fel előtte, ahogy Jeseracot továbbcsalogatta a folyosón, buzdító megjegyzésekkel kísérte tanítójának vonakodó lépteit. Jeserac, Khedronnal ellentétben, nem volt gyáva. Kész volt felvenni a harcot kényszerképzeteivel, de ez keserves küzdelemnek bizonyult. Alvin csaknem olyan kimerült lett, mint az öreg tanítója, mire sikerült neki eljutnia Jeserackal egy olyan pontra, ahonnan végignézhetett az egész végtelenbe nyúló sivatagon.

Mihelyt ide jutottak, a táj, amelyhez hasonlót Jeserac sem ebben az életében, sem a korábbiakban nem látott, érdekességével és különös szépségével felülkerekedett félelmén. Szemmel láthatóan lenyűgözték a hullámzó homokbuckák és a távoli ősi dombok roppant távlatai. Késő délutánra járt, s Alvin tudta, hogy az egész vidékre rövidesen leszáll majd az éj, amely Diasparban sosem jön el.

— Azért kértelek, hogy gyere velem — hadarta, mintha alig-alig bírná leküzdeni türelmetlenségét —, mert arra gondoltam, neked mindenki másnál több jogod van rá, hogy megtudd, hova vezettek útjaim. Azt szeretném, hogy lásd a sivatagot, s hogy tanúskodhass a Tanácsnál arról, mit tettem.

Ahogy a Tanácsnak is megmondtam, azért hoztam el ezt a robotot Lysből, mert reméltem, hogy a Központi Kompjúter fel tudja oldani azt a parancsot, amellyel egy Mesternek nevezett ember az emlékeire vonatkozóan hallgatásra kényszerítette. A Kompjúter ezt egy olyan bűvészmutatvánnyal, amelyet még mindig nem értek egészen, meg is tette, így most megismerhetem emlékeit, s kiaknázhatom a ráruházott különleges képességeket is. Most az egyiket ezek közül fel fogom használni. Figyelj!

Hangtalan parancsara, amelyet Jeserac csak sejthetett, a robot kilebegett az alagút bejáratán, majd nagyobb sebességre váltott át, úgyhogy néhány másodpercen belül már csak egy távoli fémes villogás volt a napfényben. Alacsonyan repült a sivatag felett, túl a homokbuckákon, amelyek mint megannyi megfagyott hullám húzódtak keresztül-kasul a tájon. Jeseracnak az a félreérthetetlen benyomása támadt, hogy a robot keres valamit — de hogy mit, arról fogalma sem volt.

Aztán a csillogó folt egyszerre a magasba emelkedett a sivatag fölé, és ezerlábnyira megállt a talaj fölött. Ugyane pillanatban Alvin elégedett és megkönnyebbült sóhajt hallatott. Gyors pillantást vetett Jeseracra, mintha azt akarná mondani: — Ez az!

Jeserac eleinte, mivel nem tudta, mire készüljön fel, nem látott semmi különöset. De aztán — alig hitt a szemének — észrevette, hogy a sivatagról lassan porfelhő emelkedik fel.

Nincs semmi ijesztőbb, mint mozgást észlelni. ott, ahol soha többé nem lehet mozgás. Jeserac azonban már túl volt minden meglepetésen vagy félelmen, amikor meglátta, hogy a homokbuckák távolodni kezdenek egymástól. A sivatag alatt valami megmozdult, akár egy álmából ébredő óriás, s Jeserac fülét egyszerre ellenállhatatlan erőtől leomló föld moraja és megrepedt sziklák roppanása ütötte meg. Majd hirtelen hatalmas homokgejzír tört fel száz és száz lábnyira a levegőbe, és szemük elől eltakarta a talajt.

A por lassanként visszaszállingózott a sivatag arculatán ütött cikcakkos sebbe. De Jeserac és Alvin szemét továbbra is mereven a nyílt égre függesztette, amelyen az imént még csak a várakozó robot lebegett. Jeserac most végre ráeszmélt, miért fogadta Alvin olyan közömbösen a Tanács döntését, miért maradt közönyös, amikor tudatták vele, hogy a Lysbe vezető földalattit lezárták.

A föld— és sziklatakaró csak elhomályosította, de elrejteni nem tudta azt a nemes vonalú űrhajót, amely most egyre feljebb emelkedett a széthasadt sivatag fölött. Mialatt Jeserac figyelte, az űrhajó feléjük fordult, mígnem alakjából csak egy kört lehetett látni. Aztán e kör igen-igen lassacskán növekedni kezdett.

Alvin megszólalt, szinte hadarva, mintha sietős lett volna a dolga:

— Ennek a robotnak az volt a rendeltetése, hogy a Mester társa, szolgája s mindenekelőtt űrhajójának pilótája legyen. Mielőtt a Mester Lysbe ment, leszállt Diaspar repterén, amely most ott kint fekszik homokkal borítva. A reptért már annak idején is bizonyára csak nagy ritkán használták, a Mester űrhajója, gondolom, az utolsók közé tartozott, amelyek a Földön landoltak. A Mester egy ideig Diasparban élt, mielőtt Shalmirane-ba ment; az oda vezető útnak akkoriban még nyitva kellett állnia. De később már nem volt szüksége az űrhajóra, s így az évmilliók óta várakozott odakint a homoktenger alatt. Mint Diaspart, mint a robotot, s mint minden mást, amit alkotói igazán fontosnak tartottak, ezt is megőrizték a maga öröklét-áramkörei. Amíg volt erőforrása, nem kophatott el, nem pusztíthatták el; a memóriasejtjeiben rejlő kép sose halványulhatott el, s ez a kép irányította fizikai struktúráját.

Az űrhajó most ma: egészen közel volt hozzájuk, mert a robotpilóta a torony felé vezette. Jeserac látta, hogy mintegy száz láb hosszú, mindkét vége hegyes csúcsban fut össze. Úgy látszott, nincs rajta se ablak, se más nyílás, bár a vastag földréteg miatt ezt nem lehetett biztonsággal megállapítani.

Hirtelen földrögök hulltak rájuk, mivel az űrhajó teste egy darabon kitárult. Jeserac egy kis üres szobát pillantott meg, amelynek túlsó végén egy másik ajtó volt. Az űrhajó mindössze egylábnyira lebegett a szellőzőnyílás torkolatától, amelyet olyan óvatosan közelített meg, mintha érző élőlény lett volna.