Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Isten veled, Jeserac — mondta Alvin. — Nem mehetek vissza Diasparba búcsút mondani a barátaimnak, ezért kérlek, búcsúzz el tőlük a nevemben. Mondd meg Eristonnak és Etaniának, remélem, hamarosan visszatérek. Ha nem, akkor mondd meg nekik, hogy hálás vagyok mindazért, amit értem tettek. Neked is hálás vagyok, noha te bizonyára nem helyesled azt a módot, ahogy tanításaidat felhasználtam.

Ami a Tanácsot illeti, mondd meg neki, hogy azt az utat, amely egyszer nyitva állt, nem lehet puszta határozattal lezárni.

Az űrhajó immár csupán fekete pont volt az égen, s aztán Jeserac hirtelen végképp szeme elől vesztette. Egyáltalán nem is látta reptét, de aztán az egek oly hangot vertek vissza, amelynél áhítatot ébresztőbb emberkéztől sosem származott: sok mérföldön át elnyújtott mennydörgés hallatszott, ahogy belehullt az égbe fúrt légüres térbe.

Jeserac még akkor sem moccant meg, amikor az utolsó visszhang is elhalt a sivatagban. Arra a fiúra gondolt, aki elment — mert Jeserac szemében Alvin mindig gyerek lesz, az egyetlen, aki Diasparba jött, mióta a születés és halál ciklusa oly réges-régen megszakadt. Alvin sose fog felnőni, számára az egész világegyetem csupán játékszer, rejtvény, amelyet saját gyönyörűségére meg akar fejteni. Játszadozásai közepette most megtalálta azt a végső, halálos eszközt, amely elpusztíthatja mindazt, ami az emberi civilizációból megmaradt, de bármi legyen is a dolgok kimenetele, számára az is csak játék lesz.

A nap már alacsonyan állt a szemhatáron, s a sivatag felől hűvös szél fújt. De Jeserac még mindig várt, legyőzve félelmét, s ekkor először életében megpillantotta a csillagokat.

Alvin még Diasparban is csak ritkán látott olyan fényűző berendezést, mint amilyen most — amikor a zsilipkamra belső ajtaja oldalvást csusszant — a szeme elé tárult. Bármi volt is a Mester, aszkétának semmiképp se lehetett mondani Alvin csak később eszmélt rá, hogy mindez a kényelem nem volt hívságos pazarlás — e kicsiny világ otthonul szolgált a Mesternek a csillagok közti megannyi hosszú vándorútján.

Nem volt itt semmiféle látható kormányszerkezet, de a nagy ovális képernyő, amely a túlsó falat teljesen befedte, arra mutatott, hogy ez nem közönséges szoba. A képernyő előtt, félkörben elrendezve, három alacsony heverő állt. A fülke többi részét két kis asztal és néhány párnázott szék foglalta el — egyeseket közülük nyilvánvalóan nem embereknek szántak.

Amikor Alvin kényelmesen elhelyezkedett a képernyő előtt, körülnézett, hol a robot. Legnagyobb meglepetésére sehol se látta, de aztán megpillantotta ugyanolyan kényelmesen megbújva egy alkóvban a mennyezet íve alatt. Ő hozta el a Mestert az űrön át a Földre, s aztán mint szolgája követte Lysbe. És most készen állt, mintha azóta nem is évmilliók múltak volna el felette, hogy újból teljesítse egykori kötelességeit.

Alvin próbaképpen egy parancsot adott neki, mire a nagy képernyő vibrálva életre kelt. Alvin előtt megjelent a Loranne-torony, furcsa rövidülésben és látszólag oldalára dőlve. További próbálkozásai nyomán feltárult előtte az ég, a város és a sivatag széles térsége. A kép ragyogón, szinte természetellenesen éles volt, noha semmiféle tényleges nagyítást nem lehetett észlelni Alvin még egy ideig kísérletezett, mígnem minden kívánt képet be tudott hozni. Ezek után készen állt az indulásra.

— Vigyél Lysbe! — Egyszerű parancs volt, de hogyan engedelmeskedjék neki az űrhajó, amikor ő maga sem tudja az irányt? Alvin erre nem gondolt, de mire földerengett benne, addigra az űrhajó már hihetetlen sebességgel repült a sivatagon keresztül. Alvin vállat vont, hálásan tudomásul vette, hogy most nála okosabb szolgái vannak.

Az ernyőn száguldó kép léptékét nehéz volt megállapítani, de percenként bizonyára sok-sok mérföldet tettek meg. Nem messze a várostól a talaj színe hirtelen tompa szürkébe váltott át, s Alvin rájött, hogy most az egyik tovatűnt óceán ágya fölött húznak el. Diasparnak valaha igen közel kellett feküdnie a tengerhez, jóllehet erre még a legrégibb feljegyzésekben sem lehetett semmiféle utalást találni. Akármilyen ősi volt is a város, az óceánok jóval az építése előtt már eltűntek a föld színéről.

Sok száz mérfölddel odább a talaj meredeken megemelkedett, és újból felbukkant a sivatag. Alvin egyszer megállította az űrhajót, ahol a homoktakaró alól egymást metsző vonalak furcsa, halvány mintázata tűnt elő. Egy pillanatig értetlenül nézte, de aztán rájött, hogy valamilyen rég elfeledett város romjait látja. Nem sokáig nézelődött — szívet facsaró gondolat volt, hogy embermilliók létezésének nem maradt más nyoma, csupán néhány homokba írt barázda.

A szemhatár szabályos íve végre megtörött, hegyekbe gyűrődött, amelyeket alig pillantott meg, máris ott repültek fölöttük. Az űrhajó most lelassult, és egy száz mérföld hosszú ívben a föld felé siklott. És aztán Alvin alatt fölbukkant Lys, erdőivel és végtelen folyóival, olyan páratlanul szép táj tárulkozott elébe, hogy egy ideig nem is tudott továbbmenni. Keleten a vidéket árnyék bontotta, a nagy tavak úgy lebegtek rajta, mint az éj sötét leple. De nyugat felé a vizek fényben táncoltak, szikráztak, olyan színeket vertek vissza, amelyekről soha nem is álmodott.

Airlee-t könnyen megtalálták, ami szerencsés dolog volt, mert a robot nem ismerte tovább az utat. Alvin ezt előre sejtette, s kissé örült is neki, hogy íme, a robot tudománya se végtelen. Valószínűleg sosem hallott Airlee-ről, s így a falu fekvését nem raktározta el memóriasejtjeiben.

Alvin rövid kísérletezés után azon a dombon szállt le az űrhajóval, ahonnan először pillantotta meg Lyst. Az űrhajót gyerekjáték volt kormányozni, Alvinnak csak általánosságban kellett kifejeznie kívánságait, a részletekről már a robot gondoskodott. Veszélyes vagy lehetetlen parancsokat — vélekedett Alvin — a robot bizonyára figyelmen kívül hagy, bár persze ő sem szándékozott ilyesmire utasítani, ha ezt el lehet kerülni. Szinte biztosra vette, hogy senki se látta érkezését. Ezt igen fontosnak tartotta, mert nem óhajtott Seranisszal újból szellemi küzdelembe bocsátkozni. Tervei még mindig kissé bizonytalanok voltak, de semmiképp se akart mindaddig kockázatot vállalni, amíg barátságos kapcsolatokat nem teremt. A robotot küldi ki követéül, ő maga pedig biztonságban az űrhajón marad.

Az Airlee-be vezető úton senkivel se találkozott. Különös érzés volt az űrhajóban ülni, mialatt szeme könnyedén futott végig a jól ismert ösvényen, fülébe pedig az erdő susogott. Még mindig nem tudott teljesen azonosulni a robottal, s így irányítása továbbra is nagy feszültséggel járt.

Már csaknem sötét volt, mire elérte Airlee-t, s a kis házak fényárban úsztak. Alvin az árnyékos helyeket kereste, és már majdnem eljutott Seranis házáig, amikor felfedezték. Hirtelen haragos, éles zümmögés hangzott fel, s a kilátást csapkodó szárnyak zárták el előle. E rohamtól akaratlanul is hátrahőkölt, mígnem rájött, mi történt. Krif újból kifejezésre juttatta haragját mindazzal szemben, ami szárnyak nélkül repül.

Nem akarta megsebezni ezt a szép, de ostoba teremtményt, ezért megállította a robotot, s tűrte, amennyire bírta, a látszólag rázuhogó csapásokat. Jóllehet ő maga egymérföldnyire onnan kényelmesen üldögélt, mégse tudta megállni, hogy időnként össze ne rezzenjen, s így örült, amikor Hilvar végre kijött körülnézni, mi történt.