Arthur Clarke - A város és a csillagok

A hegyek még mindig árnyékban úsztak, mire Shalmirane-ba értek. A magasból az erőd hatalmas krátere igen kicsinynek látszott, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Föld sorsa valaha ettől az apró ébenszínű körtől függött.

Amikor Alvin a tópart melletti romok közt megállította az űrhajót, lelkét az elhagyatottság érzete szállta, dermesztette meg. Kinyitotta a zsilipkamrát, s a hely magányossága beáradt a hajóba. Hilvar, aki az egész úton alig szólt egy pár szót, most halkan megkérdezte: — Miért jöttél megint ide?

Alvin csak akkor válaszolt, amikor elértek a tó partjára.

— Meg akartam mutatni neked, — mondta — milyen ez az űrhajó. Amellett azt reméltem, hogy a polipot újból életben fogjuk találni. Úgy érzem, adósa vagyok, és szeretném megmondani neki, mit fedeztem fel.

— Ebben az esetben — jegyezte meg Hilvar — várnod kell. Túl korán jöttél ide.

Alvin ezt előre sejtette. Nagyon halvány reménye volt, s nem érzett csalódást, amiért nem teljesedett be. A tó vize rezzenetlen volt, most nem lüktetett abban az állandó ritmusban, amelyet első látogatásukkor oly rejtélyesnek találtak. Alvin letérdelt a víz szélére, s a hideg, sötét mélységbe kémlelt.

A felszín alatt apró, átlátszó buborékok úszkáltak ide-oda, szinte láthatatlan csápjaikat maguk után húzva. Alvin benyúlt a vízbe, s kiemelt egyet. De bosszús kiáltással azonnal visszadobta — a buborék megszúrta.

Egy szép napon — talán évek, talán századok múlva — ezek az értelem nélküli medúzák összeforrnak, s a nagy polip újból életre kel, emlékei láncba kapcsolódnak, tudata felvillan. Alvin azon, töprengett, hogyan fogja felfedezéseit fogadni, talán nem örül majd, ha megtudja a Mesterről az igazságot. Mi több: talán nem is lesz hajlandó tudomásul venni, hogy türelmes várakozása az évmilliókon át hiábavaló volt.

Vagy mégse? Bármennyire félrevezették is ezeket a teremtményeket, hosszú őrségüknek végül mégis meglett a jutalma. A múlt ismereteiből szinte csodával határos módon megőrizték mindazt, ami másként örökre feledésbe ment volna. Most végre megpihenhetnek, s hitük majd ugyanarra a sorsra jut, mint az a sok millió többi vallás, amely egykor örökkévalónak tartotta magát.

Hilvar és Alvin némán, gondolatokba merülve visszament a várakozó űrhajóhoz, s az erőd egykettőre újból fekete, pillátlan szem lett, amely mindörökre az űrbe bámul. És hamarosan beleveszett Lys tágas panorámájába.

Alvin nem fogta vissza a gépet, így aztán mind magasabbra emelkedtek, míg végül egész Lys ott terült el alattuk, akár egy zöld sziget egy okkerszínű tengerben. Alvin még sosem volt ilyen magasan, s amikor végre megálltak, az egész Földsarlót maguk alatt látták. Lys immár nagyon kicsiny volt, smaragd folt a rőt sivatagban — de messze, a földgolyó görbülete körül valami csillogott, akár egy sokszínű ékszer. És ekkor Hilvar életében először megpillantotta Diaspart.

Hosszú ideig szótlanul üldögéltek, elnézték az alattuk keringő Földet. Az Ember valamennyi ősi képességei közül kétségtelenül ennek a képességnek az elvesztését engedhette meg legkevésbé magának. Alvin azt kívánta, bárcsak megmutathatná Lys és Diaspar vezetőinek a világot, ahogyan most látja.

— Hilvar — szólalt meg végül —, szerinted helyes az, amit teszek?

E kérdés meglepte Hilvart, mert nem is gyanította, időnként milyen hirtelen kételyek fogják el barátját. Amellett nem tudott Alvinnak a Központi Kompjúterrel való találkozásáról sem, s arról a hatásról, amelyet e találkozás tett rá. A kérdésre nem volt könnyű tárgyilagos választ adni, Hilvar — Khedronhoz hasonlóan, bár kevésbé indokoltan — úgy érezte, nem ura többé önmagának. Tehetetlenül belesodródik abba az örvénybe, amelyet Alvin az életútján maga mögött hagy.

— Azt hiszem, helyesen cselekszel — válaszolta lassan. — Népeink már túl hosszú idő óta élnek egymástól elkülönülve. — Ez, gondolta, igaz, bár tudta, hogy saját érzelmei befolyásolják válaszát. De Alvint ez még mindig nem nyugtatta meg.

— Egy probléma nem hagy nyugodni — folytatta aggódó hangon —, s ez az élettartamaink közti különbség. — Nem mondott többet, de mindketten értették, a másik mire gondol.

— Ez engem is nyugtalanít — vallotta be Hilvar —, de azt hiszem, e probléma idővel majd magától megoldódik, mihelyt a mieink és a tieitek újból megismerik egymást. Mindkettőnknek nem lehet igaza, a mi élettartamunk talán túl rövid, a tiétek azonban egészen biztosan túl hosszú. Előbb-utóbb valamilyen kompromisszumra kell jutnunk.

Alvin eltöprengett. Igaz, ez az egyetlen reménysugár, de az átmeneti idő nagyon-nagyon nehéz lesz. Visszaemlékezett Seranis keserű szavaira: „Ő és én már évszázadok óta halottak leszünk, amikor te még mindig fiatal leszel.” Rendben van, elfogadja a feltételeket. Hiszen Diasparban is minden barátságra ugyanez az árnyék terül, s hogy száz vagy millió esztendőről van-e szó, ez végül is nem sokat számít.

Alvin tudta — oly bizonyossággal, amely minden logikát meghaladt —, hogy a faj jóléte e két kultúra összevegyülését követeli meg, s hogy ilyen körülmények között az egyéni boldogságnak nincs jelentősége. Az emberiséget most egy pillanatig többnek látta saját élete eleven hátterénél, s habozás nélkül belenyugodott a boldogtalanságba, amelyet választása egy nap el fog hozni.

Alattuk a világ folytatta szakadatlan forgását. Hilvar megérezte barátja lelkiállapotát, és hallgatott, míg aztán Alvin törte meg a csendet.

— Amikor először jöttem el Diasparból — mondta —, nem is tudtam, miben reménykedem, mit keresek. Lys korábban kielégített volna, nagyon is kielégített volna, most azonban a Földön minden olyan kicsinek és jelentéktelennek látszik. Minden fölfedezés, amit tettem, egyre nagyobb kérdéseket vetett föl, egyre szélesebb távlatokat nyitott meg előttem. Kíváncsi volnék, hol fog ez végződni…

Hilvar még sose látta Alvint ilyen töprengő kedélyállapotban, s nem akarta megzavarni monológját. Az utóbbi néhány percben sok mindent megtudott barátjáról.

— A robot azt mondta nekem — folytatta Alvin —, hogy ennek az űrhajónak egy napba se telik eljutni a Hét Naphoz. Mi a véleményed, menjek el oda?

— Gondolod — kérdezte csendesen Hilvar —, hogy meg tudlak akadályozni ebben?

Alvin elmosolyodott.

— Ez nem válasz — mondta. — Ki tudja, mi van ott az űrben? A Támadók ugyan elhagyták a Világegyetemet, de lehet, hogy vannak ott más értelmes lények, akik ellenséges érzülettel viseltetnek az Emberrel szemben.

— Miért lennének ellenségesek? — kérdezte Hilvar. — Filozófusaink már réges-régen vitatkoznak ezen a kérdésen. Nem valószínű, hogy egy igazán intelligens faj ellenséges legyen.

— De a Támadók?…

— Elismerem, hogy ez rejtély. Ám ha valóban rosszindulatúak voltak, akkor már bizonyára elpusztították önmagukat. De még ha nem is… — Hilvar az alattuk elterülő végtelen sivatagra mutatott. — Valaha Birodalmunk volt. De most mi van itt, amit megkívánhatnának?

Alvin kissé meglepődött, hogy akad valaki, aki osztja e nézetet, amely oly közel áll az övéhez.

— Az egész néped így gondolkozik? — kérdezte.

— Csak egy kisebbség. Az átlagember nem töri ezen a fejét, de valószínűleg azt mondaná, hogy ha a Támadók valóban el akarták volna pusztítani a Földet, akkor ezt már réges-rég megtették volna. Szerintem valójában senki sem fél tőlük