Arthur Clarke - A város és a csillagok

Most végeláthatatlan emlékeit követte, vissza egészen az eredetükig. A Központi Nap izzásába csaknem beleveszve, egy halvány szikra villogott, körülötte még kisebb világok még halványabb fényei csillogtak. Hihetetlenül hosszú utazásuk a végéhez közeledett, hamarosan megtudják, nem volt-e hiábavaló.

A bolygó, amelyhez közeledtek, már csak néhány millió mérföldre volt — sokszínű fényben ragyogó gyönyörű gömb. Felszínére sehol se borult sötétség, mert amikor a Központi Nap alá ért, a többi csillag egyenként végigvonult egén. Alvin csak most ismerte föl a haldokló Mester utolsó szavainak értelmét: „Micsoda gyönyörűség figyelni az örök fény bolygóin a színes árnyékokat.”

Most már olyan közel voltak, hogy láthatták a földrészeket, az óceánokat és a légkör halvány ködpáráját. De mintázatukban mégis volt valami rejtélyes, és csakhamar rájöttek, hogy a föld és víz közötti határvonalak furcsamód szabályosak. Ennek a bolygónak földrészeit nem a Természet alkotta — de hát milyen kicsiny-feladat lehetett e világ megformálása azok számára, akik Napjait megteremtették!

— Ezek egyáltalán nem is óceánok! — kiáltott fel hirtelen Hilvar. — Nézd azokat a mintázatokat!

Alvin csak akkor értette meg, miről beszél a barátja, amikor már közelebb kerültek a bolygóhoz. A földrészek peremén, jóval belül azon, amit a tenger határának vélt, most halvány sávokat és vonalakat vett észre. E látvány hirtelen kétellyel töltötte el, mert nagyon is jól átlátta ezeknek a vonalaknak jelentőségét. Már látott egyszer ehhez hasonlót Diasparon túl, a sivatagban, s így tudta, hogy útja hiábavaló volt.

— Ez a bolygó — mondta tompa hangon — ugyanúgy kiszáradt, mint a Föld. A víz mind odalett róla. Azok a mintázatok megannyi sólerakódások, az elpárolgott tengerek üledékei.

— Az Ember sose hagyta volna, hogy idáig jusson — jegyezte meg Hilvar. — Azt hiszem, túl későn érkeztünk ide.

Alvin — keserű csalódottságában — nem is tudta rászánni magát, hogy megszólaljon, csak némán bámulta az elébük tárulkozó nagy világot. A bolygó lenyűgöző lassúsággal keringett az űrhajó alatt, s felszíne méltóságteljesen közeledett feléjük. Most már épületeket is láttak — parányi fehér tornyokat, mindenfelé, kivéve az óceánok medrét.

Ez a világ valaha az Univerzum központja volt. Most csend ülte meg, a levegőben semmi se rebbent, s a talajon se lehetett látni életről tanúskodó, ide-oda futkározó kis pontokat. De az űrhajó még mindig eltökélten siklott a megfagyott kőtenger fölött, ahol itt-ott egetverő nagy hullámok tornyosodtak.

Aztán az űrhajó megállt, mintha a robot az emlékeit végre a forrásukig követte volna vissza. Alattuk egy hatalmas márvány amfiteátrum közepéből egy hófehér kőoszlop emelkedett felfelé. Alvin egy ideig várt, s majd amikor az űrhajó mozdulatlan maradt, utasította, hogy szálljon le az oszlop lábánál.

Alvin még most is remélte, hogy életet talál a bolygón. De mihelyt kinézett a zsilipkamrából, reménye máris szertefoszlott. Soha életében, még Shalmirane elhagyatottságában sem fogta körül ilyen dermesztő csend. A Földön a levegőt mindig betöltötték mormoló hangok, az élőlények neszezése vagy a szél susogása. Itt minden néma volt, s örökre néma is marad.

— Miért hoztál minket ide? — kérdezte Alvin a robottól. A válasz nemigen érdekelte, de felfedezői kedvének eleven ereje még mindig hajtotta, noha szívéből már kihalt minden vágy a további kutatásra..

— A Mester innen indult el — válaszolta a robot.

— Gondoltam, hogy ez lesz a dolog magyarázata — jegyezte meg Hilvar. — íme, a sors iróniája. Gyalázatban menekült el innen, s most nézd, milyen emlékművet emeltek neki!

A nagy kőoszlop talán az ember magasságának százszorosa volt. Egy fémgyűrűben ült, amely valamivel a talaj szintje fölé emelkedett. Semmiféle domborművet, se felírást nem lehetett látni rajta. Hány ezer vagy millió éven át — tűnődött Alvin — gyűltek itt össze a Mester tanítványai, hogy leróják tiszteletüket. De megtudták-e valaha is, hogy száműzetésben halt meg a távoli Földön?

Ez most már mit sem számít. A Mester és a tanítványai egyaránt feledésbe merültek.

— Gyere ki. ide — szólt Hilvar sürgető hangon, hogy felrázza Alvint nyomott hangulatából. — A fél Világegyetemet bejártuk, hogy lássuk ezt a helyet. Legalább annyit megtehetnél, hogy kijössz az űrhajóból.

Alvin akarata ellenére elmosolyodott, s követte Hilvart a zsilipkamrán át. Mire kiért, valamivel jobb kedvre derült. Ez a világ, még ha halott is, bizonyára sok érdekeset rejteget, olyasmit, ami hozzásegítheti a múlt egy s más titkának felfedezéséhez.

A levegő áporodott volt, de belélegezhető. A hőmérséklet az égen tündöklő számos Nap ellenére is alacsony. Csupán a Központi Nap fehér korongja szolgáltatott igazi meleget, de a csillagot övező ködfátyolon átszűrődve ez is jócskán vesztett erejéből. A többi Nap csak a maga színét sugározta, meleget nem adott.

Csupán néhány percbe telt, hogy meggyőződjenek, az obeliszk semmit se tud nekik mondani. Kemény anyagát már határozottan kikezdte az idő, élei legömbölyödtek, s fémtalapzatát elkoptatta a tanítványok és látogatók nemzedékeinek lába. Különös volt elgondolni, hogy a sok-sok millió ember között, aki e helyen állt, ők az utolsók.

Hilvar már éppen azt akarta javasolni, hogy térjenek vissza az űrhajóhoz, és repüljenek el a legközelebbi épülethez, amikor Alvin az amfiteátrum márványpadlóján egy hosszú, keskeny repedést vett észre. Egy jó darabon haladtak mellette, míg aztán a repedés annyira kiszélesedett, hogy már szétvetett lábbal sem lehetett megállni fölötte.

Egy perccel később ott álltak a repedés kiindulópontjánál. Az aréna padlózatát egy mérföldnél hosszabb, sekély, de óriási bemélyedés repesztette szét. Okozójának felismeréséhez nem kellett túl sok ész, sem túl nagy képzelőerő. Évmilliókkal ezelőtt — de bizonyára jóval azután, hogy az Ember elhagyta e világot — egy hatalmas henger alakú test nyugodott itt, majd újra a levegőbe emelkedett, s a bolygót emlékeinek engedte át.

Kik voltak ennek az űrhajónak utasai? Honnan jöttek? Alvin csak bámult és töprengett. Sose fogja megtudni, vajon ezer vagy millió évvel kerülte-e el ezeket a látogatókat.

Némán mentek vissza az űrhajójukhoz (milyen kicsinynek látszott volna a mellett az óriás mellett, amely valaha itt landolt!), és lassan átrepültek az aréna fölött, mígnem eljutottak a környék legimpozánsabb épületéhez. Amikor leszálltak a díszes bejárat előtt, Hilvar felhívta a figyelmet valamire, amit ugyane pillanatban Alvin is észrevett.

— Ezek az épületek nem biztonságosak. Nézd ott azokat a ledőlt köveket, csoda, hogy ezek a házak még állnak. Ha volnának viharok ezen a bolygón, már réges-rég összeomlottak volna. Nem hiszem, hogy okos volna bármelyikbe is bemenni.

— Nem is fogok. Majd a robotot küldöm be, az nálunk gyorsabb, s így nem fog olyasmit csinálni, amitől a tető rádől. — Hilvar helyeselte ezt az elővigyázatosságot, de erősködött, hogy egészítsék ki még valamivel, amiről Alvin megfeledkezett, így aztán mielőtt a robot elindult felderítő útjára, Alvin meghagyta neki, hogy lássa el megfelelő utasításokkal az űrhajó csaknem az övéhez hasonlóan értelmes agyát, hogyha a pilótával bármi történne, biztonságban visszatérhessenek a Földre.