Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Diasparban másképp állnak a dolgok — mondta Alvin. — Az én népem nagyon gyáva. Félnek elhagyni a városukat, s nem tudom, mi történik, ha meghallják, hogy egy űrhajót találtam. Jeserac már bizonyára megmondta a Tanácsnak, s kíváncsi volnék, mit akarnak most tenni.

— Ezt megmondhatom neked. Készülődnek, hogy fogadják az első lysi küldöttséget. Seranis épp most mondta nekem.

Alvin újból a képernyőre nézett. Egyetlen pillantással át tudta fogni a Lys és Diaspar közötti távolságot — s noha egyik célját elérte, ezt most kicsiségnek látta. De azért nagyon boldog volt: a meddő elszigeteltség hosszú korszaka most bizonyára véget ér.

Az a tudat, hogy sikerült megvalósítania, amit egykor legfőbb küldetésének tekintett, utolsó kételyeit is elseperte. A Földön elérte célját, méghozzá gyorsabban és tökéletesebben, mint ahogy azt remélni merte. Most hát nyitva áll az út, talán az utolsó, de mindenesetre a legnagyobb kalandjához.

— Velem jössz, Hilvar? — kérdezte. Nagyon is tudatában volt, hogy mit kér barátjától.

Hilvar rezzenetlen szemmel nézett rá.

— Ez felesleges kérdés volt, Alvin — válaszolta. — Már egy jó órával ezelőtt megmondtam Seranisnak és a barátaimnak, hogy elmegyek veled.

Igen magasan voltak, amikor Alvin közölte a robottal végső utasításait. Az űrhajó megállt. A Föld mintegy ezermérföldnyire volt alattuk, csaknem betöltötte az egész égboltot. Nem volt éppenséggel vonzó látvány — Alvin eltűnődött, vajon a múltban hány hajó lebegett itt, mielőtt folytatta útját.

Érzékelhető szünet állt be, mintha a robot ellenőrizte volna a kormányszerkezeteket és az áramköröket, amelyek immár évmilliók óta használaton kívül voltak. Aztán egy igen halk hang hallatszott, az első, amelyet Alvin egy géptől valaha is hallott. Halk zümmögés volt, amely aztán gyorsan oktávról oktávra emelkedett, míg aztán a fül már fel sem foghatta. Alvin nem érzett semmiféle változást vagy mozgást, de aztán hirtelen észrevette, hogy a képernyőn most csillagok siklanak tova. Hol előbukkant a Föld, hol megint eltűnt, aztán újra felbukkant, kissé más fekvésben. Az űrhajó „cserkészett”, úgy lengett a világűrben, akár egy iránytű, amely északot keresi. Az égbolt hosszú pillanatokig forgott, kanyargóit körülöttük, mígnem a hajó végül megállt, s miként egy óriási lövedék, célba vette a csillagokat.

Az ernyő közepén a Hét Nap óriási gyűrűje szivárványszínű szépségében ragyogott. Egy keveset még látni lehetett a Földből, sötét sarlóként, amelynek széleit a napnyugta arannyal és karmazsinnal vonta be. Alvin tudta, hogy most olyasmi fog történni, amit eddig még sohasem tapasztalt. Várt, kezével a szék karfáját markolta, s közben múltak a másodpercek, a Hét Nap pedig a képernyőn villogott.

Hangot nem lehetett hallani, csak egy hirtelen rándulást éreztek, amely zavarossá tette a látást. Ám közben a Föld eltűnt, mintha egy óriási kéz elragadta volna. Egyedül voltak a világűrben, egyedül a csillagokkal és a furcsán összezsugorodott Nappal. A Föld akárha sosem létezett volna.

Az űrhajó újból megrázkódott, s ezzel egyidejűleg egy igen halk mormogás hallatszott, mintha a generátorok most először fejtették volna ki erejüknek valamilyen érzékelhető töredékét. Egy pillanatig mégis úgy látszott, semmi se történik. Aztán Alvin ráeszmélt, hogy immár a Nap is eltűnt, és hogy a csillagok lassan úsznak el az űrhajó mellett. Egy másodpercre visszanézett, de semmit se látott. Mögötte az egész égboltot az éjszaka féltekéje takarta el. Ahogy figyelte, látta, hogy a csillagok — mint megannyi vízre hullt szikra — eltűnnek a sötétségben. Az űrhajó fénynél sebesebben száguldott, s Alvin tudta, hogy immár nem a Föld és a Nap jól ismert birodalmában jár.

Amikor harmadszor is érezte azt a hirtelen, szédítő rándítást, szívverése csaknem elállt., A látvány különös zavarossága most félreérthetetlen volt, a környező tárgyak olyannyira eltorzultak, hogy fel sem lehetett ismerni őket. Megmagyarázhatatlan, villanó felismerésben rájött e torzulás jellegére. Valóságos volt, nem a szem csalóka káprázata. Ahogy átsuhant a Jelen vékony hártyáján, szeme valamiképpen elkapta a környező űrben lejátszódó változásokat.

Ugyane pillanatban a generátor moraja oly harsogássá fokozódott, amely megrázta az űrhajót — s ez a hang Alvint kétszeresen is megdöbbentette, mivel életében most először hallott géptől efféle tiltakozó kiáltást. Aztán a hang elhallgatott, s a hirtelen támadt csend szinte Alvin fülében csengett. A nagy generátorok teljesítették feladatukat, az utazás végéig nem lesz többé szükség rájuk. Az előttük fénylő csillagok kékesfehéren ragyogtak, majd belevesztek az ibolyántúliba. De a Tudománynak vagy a Természetnek valamilyen varázslata következtében a Hét Nap még mindig látható volt, jóllehet fekvésük és színük rejtélyesen megváltozott. Az űrhajó sötét folyosón száguldott feléjük, túl a tér és az idő határain, ésszel fel sem fogható sebességgel.

Szinte hihetetlen volt, hogy az űrhajó úgy vágtat ki a Naprendszerből, hogyha futása nem lassul le, hamarosan a Tejút szívébe, majd az azon túli még nagyobb ürességbe érnek. Sem Alvin, sem Hilvar nem bírta felfogni utazásuk roppant méretét — a felfedezésekről szóló nagy mondák teljesen megváltoztatták az Embernek a Világegyetemre vonatkozó szemléletét, s az ősi hagyomány még most, millió és millió századdal később se hunyt ki teljesen. Volt egyszer egy űrhajó, suttogta a legenda, amely a kelő és a nyugvó Nap között körüljárta a Kozmoszt. Ilyen óriási sebesség számára a csillagok közötti milliónyi mérföldek mit sem számítanak. Alvin szemében ez az utazás alig volt valamivel nagyobb — és talán kevésbé veszélyes —, mint első útja Lysbe.

Kettejük gondolatainak Hilvar adott hangot, amikor a Hét Nap lassan fényesedni kezdett előttük.

— Alvin — jegyezte meg —, ez az alakzat nem lehet a Természet műve.

Alvin bólintott.

— Erre már évekkel ezelőtt rájöttem, de még mindig fantasztikusnak tartom.

— Ez a rendszer talán nem az Ember keze műve — helyeselt Hilvar —, de mindenesetre értelmes lény alkotása. A Természet nem volna képes ilyen tökéletes kört teremteni, egyformán ragyogó csillagokból. És a Központi Naphoz hasonló nem akad sehol a látható Világegyetemben.

— De vajon miért hozták ezt létre?

– Ó, ennek különféle okai lehetnek. Talán jelzés, hogyha egy idegen űrhajó eléri a Világegyetemünket, tudja, hol keressen életet. Talán a galaktikus kormányzat központját jelöli. Vagy talán, és valahogyan ezt érzem a leghelyesebb magyarázatnak, ez a rendszer egyszerűen egy csodás művészeti alkotás. De hát ostobaság ezen törni a fejünket. Néhány órán belül megtudjuk az igazságot.

„Megtudjuk az igazságot.” Talán így van, gondolta Alvin — de hát mennyit fogunk valaha is megtudni az igazságból? Különös, hogy most, amikor felfoghatatlan sebességgel elhagyja Diaspart, sőt magát a Földet, gondolatai újból eredetének rejtélye felé fordulnak. De talán ez nem is olyan meglepő; Lysbe érkezése óta sok mindent megtudott, csak mostanáig a nyugodt elmélkedésre egyetlen pillanatnyi ideje sem volt.

Most semmi mást nem tehet, csak ül és vár; közvetlen jövőjét az a csodálatos gép — minden idők kétségtelenül egyik legtökéletesebb mérnöki alkotása — irányítja, amely most a Világegyetem szívébe viszi. Eljött hát a gondolkodás és elmélkedés pillanata, akár akarja, akár nem. De előbb még elmondja Hilvarnak, mi történt vele azóta, hogy két nappal ezelőtt oly sietősen elbúcsúztak egymástól.