Arthur Clarke - A város és a csillagok

Hilvar minden megjegyzés és kérdezősködés nélkül hallgatta elbeszélését — úgy látszott, mindent azonnal megért, amit Alvin mond. Még akkor sem mutatott semmi meglepetést, amikor barátja beszámolt a Központi Kompjúterrel való találkozásáról és arról a műveletről, amelyet a Kompjúter a robot agyával végrehajtott. Nem mintha képtelen lett volna a csodálkozásra, de hát a múlt története tele volt olyan csodákkal, amelyekkel Alvin elbeszélése nem vehette föl a versenyt.

— Nem vitás — mondta, amikor Alvin beszámolója végére ért —, hogy a Központi Kompjúter, midőn megépítették, rád vonatkozóan különleges utasításokat kapott. És most már bizonyára sejted, miért.

— Azt hiszem, igen. Khedron részben megadta nekem a választ, elmagyarázta, miféle lépéseket tettek Diaspar megteremtői annak megakadályozására, hogy a város ne süllyedjen dekadenciába.

— Gondolod, hogy te, és a többi Kiválasztott előtted, részét alkotjátok annak a társadalmi mechanizmusnak, amely a teljes tespedést meggátolja? Úgyhogy amíg a Mókamesterek rövid távú korrekciós tényezők, addig te és a te fajtád a hosszú távúak vagytok?

Jóllehet Hilvar Alvinnál jobban megfogalmazta a gondolatot, de ő mégsem értett ezzel teljesen egyet.

— Az igazság, azt hiszem, ennél sokkal bonyolultabb. Nekem már-már úgy tűnik, mintha a város építésekor véleménykülönbség lett volna azok között, akik Diaspart teljesen el akarták zárni a külvilágtól, s azok között, akik valamiféle érintkezést fenn akartak tartani vele. Az előbbi frakció győzött, de az utóbbiak nem nyugodtak bele a vereségbe. Gondolom, Yarlan Zey lehetett az egyik vezérük, de ahhoz nem volt elég erős, hogy nyíltan cselekedjék. Mégis megtette, amit csak tehetett: épségben hagyta a földalattit, és gondoskodott róla, hogy hosszú időközökben mindig kilépjen olyasvalaki a Teremtés Csarnokából, aki nem osztja embertársai félelmeit. Sőt kíváncsi volnék… — Elhallgatott, szeme a töprengéstői egy pillanatra olyan fátyolos lett, hogy úgy látszott, nincs is tudatiban a környezetének.

— Most mire gondolsz? — kérdezte Hilvar.

– Épp az jutott eszembe, hogy talán én vagyok Yarlan Zey. Nagyon is lehetséges. Talán beletáplálta egyéniségét a memóriatárolókba, abban a reményben, hogy ezzel széttöri Diaspar öntőformáját, mielőtt az még teljesen megmered. Előbb-utóbb meg kell tudnom, mi történt a korábbi Kiválasztottakkal. Ez talán majd teljessé teszi a képet.

– És Yarlan Zey, vagy bárki volt is, utasította a Központi Kompjútert, hogy adjon különleges segítséget a Kiválasztottaknak, valahányszor megjelennek a színen — tűnődött Hilvar, e logikai láncolatot követve.

– Úgy van. És a sors iróniája hogy a Központi Kompjútertől közvetlenül, a szegény Khedron segítsége nélkül is megkaphattam volna mindazt a felvilágosítást, amire szükségem volt. Sokkal többet mondott volna nekem, mint amennyit neki bármikor is mondott. De Khedron kétségtelenül sok időt és fáradságot takarított meg nekem, és sok mindenre megtanított, amit magamtól sohasem tanultam volna meg.

— Az elméleted, úgy gondolom, minden ismert tényre kiterjed — mondta óvatosan Hilvar. — Sajnos azonban nyitva hagyja a legnagyobb problémát: Diaspar eredeti céljának kérdését. Miért igyekeztek a tieitek azt színlelni, hogy a külvilág nem létezik. Ez az a kérdés, amire szeretnék választ kapni.

– És erre akarok én választ adni — felelte Alvin. — Csak azt nem tudom, mikor és hogyan tudok. Így vitatkoztak és álmodoztak, miközben a Hét Nap óráról órára távolodott egymástól, mígnem teljesen betöltötte az éjszakának azt a különös alagútját, amelyben a hajó száguldott. Aztán a hat külső csillag egyenként eltűnt a sötétség peremén s végül már csak a Központi Nap volt látható. Noha nem töltötte be látómezejüket, mégis azzal a gyöngyházfénnyel ragyogott, amely minden más csillagtól megkülönböztette. Ragyogása percről percre fokozódott, míg aztán nem egy kis pont volt többé, hanem egy apró korong. És most e korong szemük előtt növekedni kezdett…

Csupán egészen rövid figyelmeztetést kaptak: a fülkén egy másodpercig mély, harangszóhoz hasonló hang rezgett végig. Alvin megmarkolta a szék karfáját, noha ez teljesen hiábavaló mozdulat volt.

A nagy generátorok robbanásszerűen újból életre keltek, s a csillagok szinte vakító hirtelenséggel megint felbukkantak. Az űrhajó visszazuhant a Világűrbe, a napok és bolygók Univerzumába, a természetes világba, ahol semmi se mozoghatott fénynél sebesebben.

Már a Hét Nap rendszerén belül voltak, mert most e színes glóbusok nagy gyűrűje uralta az égboltot. És milyen égbolt volt ez! Minden ismert csillag, minden ismerős csillagkép tovatűnt. A Tejút nem volt többé halvány ködszalag, távol, az égbolt egyik felén — most a Teremtés központjában voltak, s ez az óriási kör kettéosztotta a Világegyetemet.

Az űrhajó még mindig nagy sebességgel a Központi Nap felé száguldott, s a rendszer többi hat csillaga immár csak színes jelzőfény volt, körül az égen. A legközelebbitői nem messze a keringő bolygók apró szikrái villogtak, oly világok, amelyeknek óriásiaknak kellett lenniük ahhoz, hogy ilyen távolságból is láthatók legyenek.

A Központi Nap gyöngyházfényének forrása most már világosan láthatóvá vált. A nagy csillagot gázlepel borította, ez tompította sugárzását s ruházta fel e jellegzetes fénnyel. A csillagot körülvevő ködfátyolt csupán közvetve lehetett látni, s e fátyol oly különös alakzatokba tekeredett, amelyeket a szem nem is bírt érzékelni,

De minél tovább nézte valaki e kétségtelenül meglevő ködtakarót, annál nagyobbnak látszott.

— Nos, Alvin — szólalt meg Hilvar —, tömérdek világ között választhatunk. Vagy azt reméled, hogy valamennyit felkutathatod?

— Szerencsére erre nem lesz szükség — válaszolta Alvin. — Ha bármelyiken kapcsolatot tudunk teremteni értelmes lényekkel, megkapjuk mindazt a felvilágosítást, amire szükségünk van. A logikus az volna, ha a Központi Nap legnagyobb bolygóját jelölnénk ki célul.

— Hacsak nem túl nagy. Egyes bolygók, úgy hallottam, akkorák, hogy emberi élet nem létezhet rajtuk. Az ember ezeken saját súlya alatt összeroppanna.

— Nem hinném, hogy ez itt is érvényes volna, hiszen ez a rendszer nem a Természet keze műve.

De akárhogy áll is a dolog, az űrből látni fogjuk, hogy vannak-e a bolygón városok és épületek. Hilvar a robotra mutatott.

— Ezt a problémát már megoldották helyettünk. Ne felejtsd el, hogy a vezetőnk már korábban is járt itt. Hazavisz minket, s kíváncsi volnék, miként vélekedik erről?

Ezen már Alvin is eltűnődött. De vajon szabad-e — van-e egyáltalán értelme — feltételezni, hogy a robotot bármiféle, emberéhez hasonló érzelmek töltik el, most, hogy ennyi évmillió után visszatér a Mester ősi honába?

A robot, mióta a Központi Kompjúter feloldotta a zárlatot, amely némaságra ítélte, az érzelemnek vagy indulatnak soha a legcsekélyebb jelét se mutatta, bármit mondott is neki Alvin. Felelt feltett kérdéseire, engedelmeskedett utasításainak, de igazi egyénisége Alvin számára hozzáférhetetlen maradt. Pedig kétségtelenül volt egyénisége, másként Alvint nem fogta volna el valamilyen homályos bűntudat, valahányszor csak emlékezetébe idézte azt a trükköt, amelyet vele — és a most alvó társával — játszott.

A robot még mindig hitt mindabban, amire a Mester tanította. Noha látta hamis csodáit, hallotta, ahogy hazugságokkal traktálja követőit, e kellemetlen igazságok nem rendítették meg hűségét. Ő is, mint sok-sok ember őelőtte, képes volt rá, hogy egymásnak ellentmondó tényeket összebékítsen.