Arthur Clarke - A város és a csillagok

Nem sok időbe telt, amíg meggyőződtek róla, hogy ez a világ semmi érdekeset nem tartogat számukra. Együtt figyelték a képernyőn elsuhanó üres, porlepte folyosók és átjárók mérföldjeit, mialatt a robot felkutatta e labirintusokat. Minden épületnél, amelyet értelmes lények terveznek, akármilyen legyen is a testalkatuk, be kell tartani bizonyos alapvető törvényeket, s egy idő után még a legkülönösebb építészeti forma vagy mintázat sem kelt többé meglepetést. A puszta ismétlődés mintegy hipnotizálja az agyat, amely ily módon nem képes további benyomások érzékelésére. Ezek az épületek, úgy látszott, egytől egyig lakóházak, s egykori lakóik körülbelül ember nagyságúak lehettek. Talán emberek is voltak, igaz, meglepően sok olyan szobát és egyéb zárt helyiséget láttak, amelybe csak repülő lények juthattak be, de ez még nem jelentette, hogy a város építőinek szárnyuk volt. Talán olyan antigravitációs szerkezeteket használtak, amelyek valaha általánosan elterjedtek voltak, noha Diasparban már írmagjuk sem maradt.

— Alvin — szólalt meg végre Hilvar —, akár egymillió évig vizsgálgathatjuk ezeket az épületeket. Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen elhagyták őket, hanem minden értékeset el is vittek belőlük. Csak vesztegetjük az időt.

— Hát akkor mit javasolsz?

— Nézzünk meg még két-három körzetet a bolygón, hogy ugyanilyenek-e. Szerintem ilyenek lesznek. Aztán éppily gyorsan vizsgáljuk meg a többi bolygót is, de csak akkor szálljunk le rajtuk, ha alapvető különbségeket látunk, vagy valami szokatlant veszünk észre. Mást nem tehetünk, hacsak nem akarunk életünk végéig itt maradni.

Hilvarnak igaza volt. Értelmes lényekkel akarnak érintkezést felvenni, nem pedig régészeti kutatásokat végezni. Az előbbi feladatot néhány nap alatt teljesíthetik, ha egyáltalán teljesíthető. Az utóbbihoz évszázadokra, emberek és robotok seregének munkájára lenne szükség.

Két órával később elhagyták a bolygót, s örültek, hogy elhagyhatják. Az épületeknek ez a végtelen tömege, gondolta Alvin, még ha élettől nyüzsögne, akkor is igen lehangoló volna. Sehol egy park, sehol egy nyílt térség, ahol növényzet megélhetne. Nehéz volt elképzelni azoknak a lényeknek a lelkivilágát, akik ezen a teljesen terméketlen bolygón éltek. Ha a következő bolygó is ugyanilyen lesz, döntötte el magában Alvin, akkor azonnal abbahagyja a további vizsgálódást.

De nem volt ugyanolyan, sőt nagyobb ellentétet, mint amilyen a két bolygó közt volt, el sem lehetett volna képzelni.

Ez a bolygó közelebb keringett a Naphoz, s már az űrből is forrónak látszott. Részben alacsony felhők takarták, ami arról tanúskodott, hogy bőségesen található rajta víz, noha óceánoknak nyomát se lehetett látni. És ugyanígy értelmes lényeknek sem. Kétszer megkerülték anélkül, hogy bármilyen mesterséges tárgyat láttak volna rajta. Az egész bolygót, a sarkoktól az egyenlítőig, élénkzöld színű takaró borította.

— Itt, azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk — szólt Hilvar. — Ez élővilág, s a növényzet színe nem tetszik nekem. Legjobb lesz, ha a hajón maradunk, és a zsilipkamrát zárva hagyjuk.

— Még a robotot se küldjük ki?

— Nem, még azt se. Ti már elfelejtettétek, mi a betegség, s bár az enyéim tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de most messze vagyunk hazulról, s itt akár láthatatlan veszélyek is akadhatnak. Ez, úgy látszik, elvadult világ. Valaha talán egyetlen nagy kert vagy park volt, de amikor elhagyták, a Természet újból átvette felette az uralmat. Amíg e csillagrendszer lakott volt, bizonyára egészen másként festett.

Alvin nem kételkedett Hilvar szavaiban. Az odalenti biológiai anarchiában volt valami rosszindulatú, valami ellenséges azzal a renddel és szabályossággal szemben, amire az élet mind Lysben, mind Diasparban alapult. Itt millió és millió év óta szakadatlan harc dúlt — óvakodniok kell a túlélőktől.

Óvatosan leereszkedtek egy nagy síkság fölé, amely oly egyenletes volt, hogy lapossága már már valószínűtlennek látszott. A síkságot magasabban fekvő földterület övezte, amelyet teljesen elborítottak a fák. Magasságukat csak sejteni lehetett, olyannyira ellepte, befonta őket az aljnövényzet, hogy törzsük ki sem látszott alóla. Felső ágaik közt különféle szárnyas lények repkedtek, de oly sebesen, hogy nem is tudták, állatok-e vagy rovarok vagy valami más.

Itt-ott egy erdei óriásnak sikerült húsz-harminc lábbal viaskodó társai fölé emelkednie. Ezek aztán egy időre szövetségbe léptek egymással, hogy ledöntsék és megfosszák fölényétől. E lassú, néma háborúságot ugyan nem lehetett érzékelni, de a könyörtelen, kibékíthetetlen viaskodás mégis lenyűgöző hatással volt rájuk.

Az erdőhöz viszonyítva a síkság békésnek, eseménytelennek látszott. Lapos volt, alig néhány hüvelyknyire emelkedett a szemhatár fölé, s ritkás, merev fű borította. Noha ötven lábra leereszkedtek, faunának semmiféle nyomát sem látták, s ez Hilvart kissé meglepte. Az állatok, gondolta, közeledtükre talán a föld alá menekültek.

Közvetlenül a síkság fölött lebegtek, s közben Alvin igyekezett meggyőzni Hilvart, hogy nyugodtan kinyithatják a zsilipkamrát. Hilvar türelmesen elmagyarázta neki, mik azok a baktériumok, gombák, vírusok és mikrobák, de Alvin mindezt nehezen tudta maga elé képzelni s még nehezebben önmagával kapcsolatba hozni. A vita már néhány perce folyt, amikor egy furcsa dolog ötlött szemükbe. A képernyőn, amely még egy perccel korábban az előttük húzódó erdőséget mutatta, most semmi se látszott.

— Lezártad? — kérdezte Hilvar, akinek agya most is egy tempóval gyorsabban forgott Alvinénál.

— Nem — válaszolta Alvin. Gerincén hideg futkározott, ahogy felrémlett benne az egyetlen lehetséges magyarázat. — Te zártad le? — kérdezte a robotot.

— Nem — visszhangozta válaszát a robot.

Alvin megkönnyebbülten felsóhajtott, s elhessegette magától a gondolatot, hogy a robot netán saját akaratából készül valamit tenni, s így lázadásával kell szembenéznie.

— De akkor miért nincs semmi a képernyőn?

— A képvevőket eltakarták.

— Nem értem. — Alvin egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy a robot csak határozott parancsra cselekszik, határozott kérdésekre ad választ. De aztán gyorsan feleszmélt, és megkérdezte:

— Mi takarta el a vevőket?

— Nem tudom.

A robotok mindig szó szerint vették, amit mondtak nekik, s ez olykor éppoly idegesítő volt, mint az emberek bőbeszédűsége. De mielőtt még Alvin folytatni tudta volna a faggatást, Hilvar sürgető hangon közbevágott:

— Mondd neki, hogy lassan emelkedjék fel az űrhajóval.

Alvin megismételte az utasítást. Mint máskor, most sem éreztek semmiféle mozgást. Aztán a kép lassan újból megjelent az ernyőn, bár egy percig még homályosan, eltorzulva. De amit látni lehetett, az elég volt ahhoz, hogy véget vessen a leszállásra vonatkozó vitának.

A lapos síkság nem volt többé sík. Közvetlenül maguk alatt egy nagy kitüremlést láttak, a tetején felszakadt, ott, ahol az űrhajó kiszabadította magát. A nyílás fölött óriási tunya állábak lengedeztek, mintha azon igyekeznének, hogy visszaszerezzék zsákmányukat, amely az imént kimenekült karmaik közül. Alvin megrettenve, lenyűgözve bámult rájuk, s eközben egy pillanatra felvillant előtte egy lüktető, skarlát száj, amelyet azonos ütemben verdeső, ostorszerű csápok szegélyeztek, készen arra, hogy mindent, ami a közelébe kerül, behajtsanak abba a tátongó torokba. A kiszemelt áldozatától megrabolt teremtmény lassan visszasüllyedt a talajba, s Alvin csak most jött rá, hogy az alattuk fekvő síkság csupán egy poshadó tenger vékony tajtéka.