Arthur Clarke - A város és a csillagok

— De ez réges-rég történt, s azóta sem tértek vissza.

— Talán meggondolták magukat. Különös, gondolta Alvin, hogy ő is és Hilvar is ösztönösen többes számot használ. Akárkik vagy akármik voltak is ezek az „ők”, jelenlétüket az első bolygón erősen s itt még erősebben lehetett érezni. Ezt a világot mintegy „beburkolták”, és félretették arra az esetre, ha netán újból szükségük lesz rá…

— Menjünk vissza az űrhajóhoz — zihálta Alvin. — Itt csak kapkodom a levegőt. Mihelyt a zsilipkamra bezáródott mögöttük, és jobban érezték magukat, megbeszélték, mi legyen-a következő lépésük. Ahhoz, hogy tüzetes vizsgálatot végezhessenek, egy sereg kupolát fel kellene keresniük, abban a reményben, hogy találnak egyet, amely nem tartja őket távol magától, s amelybe ily módon bemehetnek. Lehet, hogy kudarcot vallanak —, de ezzel a lehetőséggel Alvin nem akart szembenézni, míg csak rá nem kényszerül.

Nem egészen egy órával később szembe kellett néznie vele, méghozzá olyan drámai formában, amelyről nem is álmodott. A robotot leküldték további öt-hat kupolához, de az eredmény mindig ugyanaz maradt. Végül egy olyan látvány tárult eléjük, amely nagyon is kirítt ebből a rendezett, féltve őrzött világból.

Alattuk széles völgy terült el, amelyet itt-ott ezek az érthetetlen, megközelíthetetlen kupolák tarkítottak. A völgy közepén egy hatalmas robbanás félreérthetetlen nyomait látták. Ez a robbanás minden irányba, több mérföldnyi messzeségbe törmeléket szórt szét, és egy sekély krátert égetett ki a talajban.

A kráter mellett pedig egy űrhajó roncsai feketéllettek.

Az egykori tragédia színhelyének közelében leszálltak, s lassan, tüdejüket kímélve, odamentek a föléjük tornyosodé) óriási, összeroncsolódott vázhoz.

Az űrhajóból csak egy rövid rész — vagy az orr. vagy a tat maradt meg. u többi valószínűleg elpusztult a robbanáskor. Ahogy közeledtek a roncshoz. Alvin agyában lassan földerengett egy gondolat, egyre határozottabban, mígnem bizonyossággá vált.

— Hilvar — zihálta, mert menet közben nehezére esett a beszéd — szerintem ez az űrhajó szállt le az első bolygón, amelyet meglátogattunk.

Hilvar csak bólintott, takarékoskodva a lélegzettel. Már neki is átfutott az agyán e gondolat. Jó lecke ez, vélekedett, az óvatlan látogatók számára. Remélte, hogy Alvin megszívleli.

Elérkeztek a vázhoz, s felbámultak az űrhajó nyitott belsejére. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas, durván két részre hasított épületbe néztek volna bele. A robbanás helyén szétroncsolt padlók, falak, mennyezetek, mintegy az űrhajó keresztmetszetének eltorzult rajzát tárták elébük. — Vajon milyen különös lények — tűnődött Alvin — fekszenek még mindig ott, ahol hajójuk pusztulása közben meghaltak?

— Ezt nem értem — szólalt meg hirtelen Hilvar. — Az űrhajónak ez a része ugyan alaposan megsérült, de azért elég ép. Hol a többi része? Talán a levegőben tört ketté, és csak ez a része zuhant le ide?

Csak amikor a robotot újból elküldték felderítőnek, ők maguk pedig megvizsgálták a roncs körüli terepet, kaptak választ a kérdésre. A kételynek még az árnyéka sem merülhetett fel. Bármiképpen vélekedtek is korábban, azonnal jobb belátásra jutottak, mihelyt Alvin az űrhajó melletti kis dombon alacsony, egyenként tíz láb hosszú kőhányásokat pillantott meg.

— Tehát itt szálltak le — tűnődött Hilvar —, és semmibe vették a figyelmeztetést. Ugyanolyan kíváncsiság hajtotta őket. mint téged. Ki akarták nyitni azt a kupolát.

A kráter túlsó oldalára mutatott, a még mindig sima és sértetlen burokra, amelybe e világ eltávozott vezetői a kincseiket rejtették. De a burok immár nem volt kupola, hanem egy csaknem teljes gömb, mivel a talajt, amelybe beállították, felrobbantották körülötte.

— Megsérült a hajójuk, és sokan közülük meghaltak. Ennek ellenére sikerült a járművet kijavítaniuk és fölszállniuk. Ezt a darabot lemetszették róla, és minden értékeset kiszedtek belőle. Micsoda munka lehetett!

Alvin alig hallgatott rá. Azt a különös jelzőoszlopot bámulta, amely valójában erre a helyre vonzotta — egy karcsú oszlopot, amelyet harmadrésznyire lefelé a csúcsától vízszintes kör övezett. Noha idegen és ismeretlen volt, Alvinra mégis nagy hatást tett a néma üzenet, amelyet ez az oszlop évmilliókon át őrizgetett.

Ezek alatt a kövek alatt, ha volna szíve megbolygatni őket, legalább egy kérdésére választ találna. De hadd maradjon megválaszolatlanul, bárkik is voltak e lények, megérdemlik a zavartalan pihenést.

Hilvar alig-alig hallotta a szavakat, amelyeket Alvin, mialatt lassan visszamentek a hajójukhoz, maga elé suttogott.

— Remélem, hazaértek — mondta.

– És most hova megyünk? — kérdezte Hilvar, amikor újból a világűrben voltak.

Alvin elgondolkozva nézett a képernyőre.

— Gondolod, hogy jobb volna, ha hazatérnénk? — kérdezte aztán.

— Szerintem ez volna a helyes. A szerencsénk nem fog örökké tartani, s ki tudja, még milyen meglepetések várnak ránk ezeken a bolygókon?

Hilvarból a józan óvatosság beszélt, s Alvin hajlott rá, hogy most jobban megszívlelje tanácsát, mint ahogy azt néhány nappal ezelőtt tette volna. De olyan hosszú út állt mögötte, s egész életében erre a percre várt. Nem fog megfordulni, amíg itt még ennyi látnivaló akad.

— Ezentúl a hajón fogunk maradni — mondta — és sehol se szállunk le a bolygókra, így csak biztonságban leszünk.

Hilvar vállat vont, mint aki nem akarja vállalni a felelősséget a következményekért. Mivel Alvin most mégis némi óvatosságot tanúsított, nem tartotta volna okosnak bevallani, hogy ő is ugyanúgy szeretné folytatni felfedező útjukat, noha már réges-rég feladott minden reményt, hogy ezeken a bolygókon értelmes lényekre bukkanjanak.

Egy kettős csillagrendszer felé közeledtek. egy nagyobb bolygóhoz, amely körül egy hold keringett. A nagyobb bolygó ikertestvére lehetett volna a második bolygónak, amelyet meglátogattak — ezt is ugyanaz a fakózöld takaró borította. Itt nem lett volna értelme leszállni, ez a bolygó már semmi újat nem mondhatott volna nekik.

Alvin ereszkedett le az űrhajóval a hold felszíne fölé. Nem volt szüksége a védelmét szolgáló bonyolult mechanizmus figyelmeztetésére, hogy rájöjjön, a holdnak nincs atmoszférája. Az árnyékok odalent élesen, tisztán rajzolódtak ki, s a nappal és éjszaka között nem volt semmiféle átmenet. Most első ízben látott itt olyasmit, amit éjszakának lehetett nevezni, mivel a leereszkedési helyükön csupán egyetlen távoli Nap úszott a szemhatáron. A vidék tompa vörös fényben fürdött, mintha vérbe mártották volna.

Hosszú mérföldeken át repültek hegyek fölött, amelyek még mindig ugyanolyan szaggatottak és élesek voltak, mint réges-régen, születésükkor. Ez a világ nem ismert változást vagy pusztulást, sose korbácsolta szél és eső. Itt nem kellettek öröklét-áramkörök ahhoz, hogy minden megmaradjon ősi frissességében.

De ha itt nincs levegő, akkor nem lehet élet sem — vagy mégis lehet?

Természetesen — mondta Hilvar, amikor Alvin feltette neki e kérdést. — Biológiailag nincs ebben semmi képtelenség. Légmentes űrben nem keletkezhet élet, de kialakulhatnak olyan formák, amelyek levegő nélkül is megélnek. Ez már bizonyára milliószor is előfordult, valahányszor egy lakott bolygó elvesztette az atmoszféráját.