Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Mi volt ez az izé? — lihegte.

— Erre csak akkor tudnék felelni, ha lemennék és megvizsgálnám — válaszolta tárgyilagosan Hilvar. — Lehet, hogy valamilyen primitív állati forma, sőt az sincs kizárva, hogy a mi shalmirane-i barátunk egyik rokona. De semmiképp se értelmes lény, másként nem próbált volna egy űrhajót bekapni.

Alvin megdöbbent, noha tudta, hogy nem fenyegette őket semmi veszély. Azon tűnődött, mi egyéb lakozhatik még odalent, az ártalmatlannak tűnő pázsit alatt, amely barátságosan hívogatta, hogy jöjjön ki, és fusson egyet rugalmas szőnyegén.

— Szívesen eltöltenek itt egy kis időt — szólt Hilvar, akit a látottak nyilvánvalóan lenyűgöztek. — Az evolúció ilyen körülmények között biztosan néhány igen érdekes életformát hozott létre. És nemcsak az evolúció, hanem az elkorcsosulás is, egyes magasabb életformák visszafejlődtek, amikor a bolygó lakatlanná vált. Mostanra bizonyára egyensúly állt be… Csak nem akarsz máris menni? — Hangja szinte panaszosan csengett, ahogy a tájék lassanként távolodott tőlük.

— De igen — válaszolta Alvin. — Láttam egy élettelen világot s egy túlságosan élettelit, s nem is tudnám megmondani, melyik tetszett kevésbé nekem.

Ötezer lábnyira voltak a síkság fölött, amikor a bolygó még egy utolsó meglepetéssel szolgált nekik. Egy flottányi nagy, petyhüdt, szél sodorta léggömbbel találkoztak. Félig átlátszó burkaikból indák lógtak ki, amolyan tótágast álló erdőt alakítva ki. Egyik-másik növény, úgy látszik, abban a törekvésében, hogy elkerülje az odalent dúló vad viadalt, meghódította a levegőt. Az alkalmazkodás csodájaként sikerült hidrogént előállítaniuk és hólyagjaikban elraktározniuk, így aztán felemelkedhettek a viszonylagosan békés, alsó atmoszférába.

De valószínűleg még itt sem találtak biztonságra. Lefelé csüggő száraikat és leveleiket egy sereg pókszerű lény lepte el, egész életüket bizonyára magasan a bolygó felszíne fölött élték le, itt, magányos levegőszigeteken vívták meg az általános, létért folyó küzdelmet. Időnként feltehetően érintkezésbe kellett lépniük a talajjal, Alvin látta, ahogy az egyik nagy léggömb hirtelen kipukkad, lehull az égből, szétszakadt burkolata mint valami primitív ejtőernyő ereszkedik alá. Eltöprengett, vajon ez véletlen baleset volt-e, vagy e különös szervezet életciklusának egyik folyamata.

Mialatt várták, hogy a következő bolygó közelébe kerüljenek, Hilvar aludt. Egy bizonyos okból, amit a robot nem tudott megmagyarázni nekik, most, amikor egy Naprendszeren belül voltak, az űrhajó lassan repült, legalábbis ahhoz a gyorsasághoz viszonyítva, amellyel a Világegyetemen átszáguldott. Csaknem két órába telt, amíg eljutottak ahhoz a világhoz, amelyet Alvin következő állomásuknak szemelt ki. Csodálkozott is azon, hogy egy egyszerű bolygóközi utazás ilyen hosszú ideig tartson.

Amikor a bolygó légkörébe értek, felébresztette Hilvart.

— Mit szólsz ehhez? — kérdezte tőle, és a képernyőre mutatott.

Lábuk alatt feketéből és szürkéből szőtt, sivár tájék terült el — növényzetnek vagy az élet más közvetlen jelének nyomát se lehetett látni. De akadtak közvetett bizonyítékok: az alacsony dombokat és sekély völgyeket szabályos alakú félgömbök tarkították, egyesek közülük bonyolult, szimmetrikus alakzatokban rendeződtek el.

Az előbbi bolygón tapasztaltak óvatosságra intették őket. Ezért előbb tüzetesen megvizsgálták az eshetőségeket, majd magasan a légkörben megálltak, és a robotot küldték le felderítőnek. Az ő szemével látták, hogy az egyik félgömb közeledik a robot felé, míg az már csupán néhány lábnyira van teljesen sima jellegtelen felszínétől.

Bejáratnak nyomát se látták, sem pedig bármiféle utalást arra, hogy e struktúra milyen célt szolgál. Meglehetősen nagy, több mint száz láb magas volt, de a többi félgömb között akadtak még magasabbak is. Ha épület volt, semmiféle ki— vagy bevezető nyílást nem lehetett felfedezni rajta.

Alvin némi habozás után utasította a robotot, hogy menjen közelebb és érintse meg a kupolát. Legnagyobb meglepetésére, a robot vonakodott engedelmeskedni. Ez már valóban lázadás volt — vagy legalábbis eleinte annak látszott.

— Miért nem teszed, amit mondok? — kérdezte Alvin, amikor magához tért meglepetéséből.

— Mert tilos — hangzott a válasz.

— Ki tiltotta meg?

— Nem tudom.

— Akkor hogyan… nem, ezt töröld. Beléd építették ezt a parancsot?

— Nem.

Ez kiküszöbölte az egyik lehetőséget. Mert elképzelhető lett volna, hogy az a faj készítette a robotot is, amely e kupolákat építette, s a gép eredeti utasításai közé betáplálta ezt a tabut.

— Mikor kaptad e parancsot? — kérdezte Alvin.

— Mihelyt leszálltam ide.

Alvin Hilvar felé fordult, szemében új remény lángja lobbant fel.

— Itt értelmes lények vannak. Érzékeled őket?

— Nem — felelte Hilvar. — Ez a hely nekem ugyanolyan halottnak tűnik, mint az első bolygó, amelyen leszálltunk.

— Kimegyek a robothoz. Bármi szólt hozzá, talán hozzám is szólni fog.

Hilvar nem tiltakozott, noha úgy látszott, korántsem örül a dolognak. Százlábnyira szálltak le a kupolától, a várakozó robot közelében, s kinyitották a zsilipkamrát.

Alvin tudta, hogy a zsilipet mindaddig nem lehet kinyitni, amíg az űrhajó agya meg nem győződött arról, hogy az odakinti légkör belélegezhető. Egy pillanatig azt hitte, hogy az agy talán tévedett — oly ritkás volt a levegő, tüdeje olyannyira zihált. Aztán mély lélegzetet vett, s rájött, elég oxigént tud beszívni, hogy életben maradjon, noha úgy érezte, legfeljebb néhány percet tud itt kibírni.

Hangosan lihegve közeledtek a robothoz és a rejtélyes kupola gömbölyödő falához. Még egy lépést tettek feléjük — aztán egyszerre megtorpantak, mintha mindkettőjüket ugyanaz a hirtelen csapás érte volna. Az agyukban, akár egy hatalmas gong kondulása, figyelmeztetés harsant fel:

VESZÉLY! NE GYERTEK KÖZELEBB!

Ez volt minden. Nem szavakba foglalt figyelmeztetésvolt, hanem puszta gondolat. Alvin biztosra vette, hogy minden lény, akármilyen is az értelmi szintje, ugyane figyelmeztetést, ugyanilyen félreérthetetlen módon, az agyának mélyén fogja fel.

És e figyelmeztetés nem volt fenyegetés. Valamiképpen megérezték, hogy nem ellenük irányul, hanem védelmüket szolgálja. Ez — így értelmezték a szavakat — rendkívül veszedelmes dolog, s mi, a létrehozói szeretnénk elkerülni, hogy valaki mit sem sejtve belebotoljon, és bántódása essék.

Alvin és Hilvar néhány lépést hátrált. Egymásra néztek, mindegyikük azt várta, hogy a másik mondja meg, mi jár a fejében. Elsőnek Hilvar summázta a helyzetet.

— Igazam volt, Alvin — mondta. — Nincs itt semmiféle értelmes lény. Ez a figyelmeztetés automatikus, jelenlétünk váltja ki, ha túl közel megyünk a kupolához.

Alvin egyetértőén bólintott.

Kíváncsi volnék, mit akartak oltalmazni — szólt. — Ezek alatt a kupolák alatt épületek lehetnek, de lehet bármi más is.

— Ezt csak akkor deríthetnénk fel, ha valamelyik kupolától nem kapnánk ilyen tiltó figyelmeztetést, mint ettől. De érdekes, milyen különbség van a három meglátogatott bolygó között. Az elsőről mindent elvittek, a másodikkal nem sokat vesződtek, egyszerűen a sorsára hagyták, ám erre itt tömérdek fáradságot fordítottak. Talán remélték, hogy egy nap visszatérhetnek ide, s azt akarták, hogy akkor mindent rendben találjanak.