Arthur Clarke - A város és a csillagok

KOZMOSZ KÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

Arthur C. Clarke: The City And The Stars

Corgi Books, 1970

Fordította: Vámosi Pál

A Fedél Dobat Géza Munkája

A Tanulmányt Kuczka Péter Írta

A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt.

Az emberek korábban is építettek városokat, de ilyen várost még sohasem. Egyesek évszázadokig, mások évezredekig fennálltak, míg aztán az Idő még a nevüket is elmosta. Csak egyedül Diaspar szállt szembe az Örökkévalósággal, védelmezte önmagát, és mindazt, aminek menedéket nyújtott a lassan morzsoló korszakok folyamán.

A város felépülése óta a Föld óceánjai kiszáradtak, és az egész földgolyót immár sivatag borította. A szél és eső az utolsó hegyeket is porra őrölte, s a világ már túlságosan fáradt volt, hogy újakat alkosson. A város ezzel mit sem törődött, porladna szét maga a Föld, Diaspar akkor is védené építőinek gyermekeit, biztonságosan hajózna velük és kincseikkel az idő folyamán.

Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk — hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.

Az ősi mítoszok olykor-olykor mégis kísértették őket, nyugalmukat megzavarta, valahányszor a Birodalom legendáira emlékeztek, azokra az időkre, amikor Diaspar még fiatal volt, sok-sok Nappal tartott fenn kapcsolatot, s ebből szívta az életnedvet. Nem kívánták vissza a régi időket, mert beérték az örök ősszel. A Birodalom dicsősége már a múltba foszlott, s ez így is volt rendjén — mert emlékeztek rá, mi lett a Birodalom vége, s a Támadók gondolatára magának az űrnek borzongató fagya járta át csontjaikat.

Ilyenkor aztán újból a város meleg életében kerestek menedéket, a hosszú aranykorban, amelynek kezdetei immár feledésbe merültek, vége pedig a még távolabbi jövőben szunnyadozott. Mások csak álmodoztak ilyen korról, ők azonban el is jutottak ide.

Mert bár több mint ezermillió esztendő szállt el felettük, ugyanabban a városban éltek, és csodák csodája, örökre változatlan utcákon jártak-keltek.

Hosszú órákba telt, amíg kiverekedték magukat a Fehér Férgek barlangjából. De még most sem tudhatták biztosan, nem üldözi-e őket a sápadt szörnyek valamelyik csapata — fegyvereik ereje viszont már csaknem teljesen kimerült. Előttük az úszó fénysugarak, amelyek rejtelmes vezetőik voltak a Kristályhegy labirintusaiban, még mindig hívogatták őket. Követték a fényt, nem volt más választásuk, noha lehet, hogy újból, mint korábban már annyiszor, még rettentőbb veszélyekbe csalja őket.

Alvin visszapillantott, hogy valamennyi társa ott jár-e a nyomában. Alystra közvetlenül mögötte lépkedett, kezében tartotta a hideg, de örökégő fénygömböt, amely kalandjuk kezdete óta oly sok rémséget és szépséget tárt elébük. A keskeny folyosót sápadt fehér ragyogás öntötte el, visszaverődött a csillogó falakról; ameddig a lámpa energiája kitart, láthatják, merre mennek, bármilyen látható veszély jelenlétét felfedezhetik. De Alvin nagyon jól tudta, hogy ezekben a barlangokban nem a látható veszélyek a legfenyegetőbbek.

Alystra mögött Narillian és Floranus jött, a projektorok súlya alatt görnyedezve. Alvin agyán keresztülfutott a gondolat, miért ilyen nehezek ezek a projektorok, hiszen könnyűszerrel el lehetett volna látni őket gravitáció-semlegesítővel. Mindig ilyesmin törte a fejét, még a legveszedelmesebb kalandok közepette is. Valahányszor ilyen gondolatok merültek fel az agyában, úgy érezte, mintha a valóság struktúrája egy pillanatra meginogna, s az érzéki világ mögött valamilyen teljesen más univerzum villanna fel előtte…

A folyosó puszta falban ért véget. Vajon a fénysugár újból becsapta-e őket? Nem — mert még oda sem értek a sziklához, amikor az máris szétporladt. A falat egy forgó fémdárda hasította át, amely egykettőre hatalmas csavarrá szélesedett. Alvin és a barátai hátraléptek, vártak, hogy a gép utat törjön magának a barlangba. A fém fülsiketítő csikorgással fúródott bele a sziklába — visszhangja bizonyára betölti a hegy minden zegzugát, felébreszti valamennyi iszonyatos fajzatát! — , a földvájó átvágta magát a falon, és megállt mellettük. Tömör ajtó nyílt meg rajta, s felbukkant mögüle Callistron, odakiáltott nekik, hogy siessenek. (Miért Callistron? — töprengett Alvin. — Neki mi keresnivalója van itt?) Egy másodperccel később már biztonságban voltak, s a gép előrelendült velük, megkezdte útját a föld mélységein keresztül.

A kaland véget ért. Hamarosan, ahogy ez történni szokott, hazaérnek, s minden csoda, rettegés és izgalom már csak puszta emlék lesz. Fáradtak, de elégedettek voltak.

A talaj lejtéséből Alvin látta, hogy a földvájó lefelé halad a föld mélyébe. Callistron alighanem tudja, mit csinál — ez az út vezet hazafelé. Mégis kár, hogy erre mennek…

— Callistron — tört ki belőle —, miért nem felfelé megyünk? Senki sem tudja, milyen is valójában a Kristályhegy. Milyen csodás volna valahol a lejtőjén kiérni, meglátni az eget és az egész környező tájat. Elég soká voltunk már a föld alatt.

De alighogy kiejtette e szavakat, érezte, hogy hibát követett el. Alystra elfojtott sikolyt hallatott, a földvájó belseje úgy remegett, akár egy vízen keresztül látott kép, s a fémfalak mögött és azokon túl Alvin újból megpillantotta azt a másik világegyetemet. A két világ mintha harcban állna egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Aztán hirtelen az egésznek vége szakadt. Egy roppanás, egy reccsenés — és az álom szertefoszlott. Alvin újból Diasparban találta magát, saját jól ismert szobájában. Egy-két láb magasan lebegett a padló fölött, a gravitációs tér védte meg attól, hogy a durva anyaggal érintkezve, zúzódásokat szenvedjen.

Újból önmaga volt. Ez a valóság — és Alvin pontosan tudta, mi vár most rá.

Először Alystra tűnt fel. Inkább feldúlt volt, sem mint bosszús, mert nagyon szerelmes volt Alvinba.

– Ó, Alvin! — siránkozott, ahogy lenézett rá a falról, ahol látszólag testet öltött. — Olyan izgi kaland volt! Miért kellett tönkretenned?

— Nagyon sajnálom. Nem akartam, csak azt gondoltam, jó ötlet volna…

De Callistron és Floranus együttes érkezése félbeszakította.

— Ide figyelj, Alvin — kezdte Callistron. — Ez már a harmadik eset, hogy megszakítottál egy mondát. Tegnap azzal törted meg, hogy ki akartál mászni a Szivárványok Völgyéből. Előző nap pedig mindent fölborítottál, mert megpróbáltál visszamenni az Eredethez azon az időpályán, amelyet kutattunk. Ha nem tartod magadat a szabályokhoz, máskor menj egyedül.