Arthur Clarke: A város és a csillagok

Újból és újból megpróbálta betölteni az üres térségeket, miközben a készülék leolvasta és a falra vetítette agyának különböző képzeteit. De mindhiába. A vonalak elmosódottak és bizonytalanok voltak, a színek zavarosak és tompák. Ha a művész nem képes tudatosítani célját, még a legcsodásabb eszközök sem tudják azt helyette megragadni.

Alvin kitörölte a semmitmondó irkafirkákat, és rosszkedvűen bámult a háromnegyed részt üres téglaalapra, amelyet szépséggel óhajtott kitölteni. Hirtelen elhatározással kétszeresére nagyította a rajta levő mintát és a képmező közepébe, csúsztatta. Nem — ezzel csak a könnyebb végén próbálja megfogni a dolgot, s emellett az egyensúly is egészen felborult. Mi több: a méretek megváltoztatása felfedte a konstrukció hibáit, az első pillantásra biztosnak látszó vonalak bizonytalanságát. Az egészet elölről kell kezdenie.

Mindent letörölni — utasította a szerkezetet. A tenger kékje elhalványult, a hegyek köddé oldódtak fel, mígnem csak a puszta fal maradt. Mintha mindez sose lett volna — mintha belevesztek volna abba a semmibe, amely a Föld valamennyi tengerét és hegyét sok százezer évvel Alvin születése előtt elnyelte.

A szobát fény árasztotta el, s a fényes téglaalap, amelyre Alvin az álmait vetítette, beleolvadt a környezetbe, már nem lehetett megkülönböztetni a többi faltól. De vajon valóban falak-e ezek? Aki nem látott még ilyen helyet, annak a szoba igen különösnek tűnhetett. Teljesen jellegtelen volt, egyetlen bútordarab sem állt benne, ezért úgy látszott, mintha Alvin egy gömb közepén volna. A falakat semmiféle látható választóvonal nem különítette el a padlótól vagy a mennyezettől. A szem nem bírt semmire sem összpontosítani, a tér, amely Alvint körülfogta, a vizuális érzékelés tájékoztatása szerint egyaránt lehetett tíz láb vagy tíz mérföld széles. Nehéz lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy az ember lépjen egyet-kettőt, s megpróbálja kinyújtott karral kitapogatni e rendkívüli hely fizikai határait.

És mégis a történelem legnagyobb részében az emberiségnek ilyen szobák voltak az „otthonai”. Alvinnak nem kellett egyebet tennie, mint megformálnia a megfelelő gondolatot, s a falak máris ablakokká alakultak át, a városnak arra a pontjára nyíltak, amelyet épp látni kívánt. Vagy ha óhajtotta, a gépek, amelyeket sohasem látott, bármilyen szükséges bútorzat kivetített képmásával betölthették a szobát. Hogy vajon „valóságosak” voltak-e vagy sem, ez a probléma már évmilliók óta csak nagyon kevés embert izgatott. Kétségtelenül nem voltak kevésbé valóságosak annál a másik szélhámosnál, a szilárd anyagnál, s ha nem volt rájuk többé szükség, vissza lehetett őket küldeni a város memóriatárolójának fantomvilágába. Sohasem koptak el, mint ahogy semmi más sem Diasparban — és sohasem változtak, hacsak a fölraktározott képeket szándékosan el nem törölték.

Alvin részben helyreállította szobáját, amikor egy kitartó, csengetésszerű hang ütötte meg a fülét. Gondolatban belépést engedélyező jelet formált, mire a fal, amelyre az imént festett, újból szétfoszlott. Ahogy sejtette, a szülei álltak ott, s valamivel hátrább Jeserac. Tanárának jelenléte arra mutatott, hogy ez nem valamilyen szokásos családi látogatás — de ezt már amúgy is tudta.

Az illúzió tökéletes volt, s akkor sem tört meg, amikor Eriston megszólalt. Alvin tudta, hogy a valóságos Eriston, Etania és Jeserac mérföldekre vannak innét, mert a város építői ugyanolyan tökéletesen meghódították a teret, mint amilyen tökéletesen leigázták az időt. Alvin tulajdonképpen nem is sejtette, szülei hol élnek — Diaspar számtalan tornya és bonyolult labirintusa között, mivel azóta, hogy fizikailag utoljára együtt volt velük, elköltöztek lakásukból.

— Alvin — kezdte Eriston —, anyád és én húsz esztendővel ezelőtt találkoztunk veled. Tudod, ez mit jelent. Gyámsági időnk lejárt, most már azt tehetsz, amit akarsz.

Eriston hangjából halvány — de csak igen halvány — szomorúság csendült ki. Inkább megkönnyebbülésről tanúskodott, mintha Eriston örült volna annak, hogy az az állapot, amely egy idő óta a valóságban már fennállt, most törvényes elismerést nyer. Alvin már hosszú évek óta várt erre a szabadságra.

– Értem — felelte. — És köszönöm, hogy őrködtetek felettem, minden életemben emlékezni fogok rátok. — Ez volt az előírásos válasz; már olyan sokszor hallotta, hogy minden tartalom kilúgozódott belőle, már csak puszta, különleges jelentés nélküli hangok voltak. Ám a „minden életemben” kifejezés mégis furcsa volt, ha valaki elgondolkozott rajta. Jelentéséről Alvinnak eddig csak ködös fogalmai voltak, de most eljött az ideje, hogy pontosan megismerje értelmét. Diasparban sok minden olyasmi volt, amit nem értett, s amit most majd az előtte álló évszázadokban kell megfejtenie.

Egy pillanatig úgy látszott, mintha Etania mondani akarna valamit. Felemelte kezét, megbolygatva ruhájának irizáló fátyolszövetét, de aztán megint leejtette. Majd tanácstalanul Jeserac felé fordult, s Alvin most eszmélt csak rá, hogy szüleit valami nyugtalanítja. Emlékezete végigfutott az elmúlt néhány hét eseményein. Nem, a közelmúltban nem tett semmi olyat, ami az Eristont és Etaniát körülvevő halvány bizonytalanságnak, ennek az enyhe ijedtségnek légkörére okot szolgáltatott volna.

Jeserac azonban, úgy látszott, ura a helyzetnek. Kérdő pillantást vetett Eristonra és Etaniára, meggyőződött róla, hogy nincs egyéb mondanivalójuk, majd belefogott az értekezésbe, amelynek megtartására hosszú éveken át várt.

— Alvin — kezdte —, húsz éven át a tanítványom voltál, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megtanítsalak a város szokásaira, átadjam neked az örökségedet. Sok-sok kérdést tettél fel nekem, s én nem mindegyikre adtam választ. Egyesek megértésére nem voltál még elég érett, másokra nem is tudtam volna válaszolni. Most csecsemőkorod lezárult, bár gyerekkorod épp csak hogy elkezdődött. Még továbbra is kötelességem, hogy útmutatást adjak neked, ha segítségemre szorulnál. Kétszáz év alatt, Alvin, megtanulhatsz majd egyet-mást erről a városról, megismerhetsz valami keveset a történetéből. Még én is, aki már ez élet végéhez közeledem, csak alig egy negyedét láttam Diasparnak, s kincseinek talán csak egy ezredrészét.

Eddig semmi olyat nem mondott, amit Alvin ne tudott volna, de Jeseracot nem lehetett siettetni. Az öregember a századok szakadékán keresztül állhatatosan nézett rá, szavainak súlyt adott a mérhetetlen bölcsesség, amelyet e hosszú életen át az emberekkel és gépekkel való érintkezés útján elsajátított.

— Mondd csak, Alvin — folytatta — feltetted-e magadnak valaha is a kérdést, hol voltál születésed előtt, mielőtt a Teremtés Csarnokában szembetalálkoztál Etaniával és Eristonnal?

– Úgy gondolom, sehol sem voltam, nem voltam egyéb, csupán egy elképzelés a város agyában, amely arra vár, hogy megteremtessék, olyanná, amilyen vagyok.

Alvin mellett egy alacsony dívány villant fel, sűrűsödött valóságossá. Leült rá, s várta, hogy Jeserac folytassa.

— Ebben persze igazad van — felelte Jeserac. — De ez csak a válasz egyik, s hozzá igen kicsi része. Eddig te csak veled egykorú gyerekekkel találkoztál, akik nem tudták az igazságot. Ők hamarosan emlékezni fognak, de te nem, így hát fel kell téged készítenünk arra, hogy szembenézhess a tényekkel.

Az emberiség, Alvin, több mint ezermillió esztendeje ebben a városban él. A Galaktikus Birodalom bukása, s a Támadóknak a csillagokba való visszatérése óta, ez a mi világunk. Diaspar falain kívül nincs egyéb, csak az a sivatag, amelyről legendáink szólnak.