Arthur Clarke: A város és a csillagok

Primitív őseinkről nagyon keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy nagyon rövid életű lények voltak, s hogy, bármilyen furcsának hangzik is, a memóriaegységek vagy az anyagorganizátorok segítsége nélkül is képesek voltak szaporodni. Az egyes emberi lények kulcsmintázatait, egy bonyolult és látszólag irányíthatatlan folyamatban, a testen belül ténylegesen létrehozott mikroszkopikus sejtstruktúrák őrizték meg. Ha érdekel a dolog, a biológusoktól többet is megtudhatsz róla, ámbár a módszernek nincs különösebb fontossága, hiszen azzal már a történelem hajnalán felhagytak.

Az emberi lényt, mint minden más tárgyat, a struktúrája, vagyis a mintázata határozza meg. Az ember mintázata, s még inkább az emberi elmét jellemző mintázat hihetetlenül bonyolult. Ennek ellenére a Természet ezt a mintázatot egy rendkívül kicsiny, szabad szemmel nem látható sejtbe tudta besűríteni.

Amit a Természet meg tud tenni, azt a maga módján az Ember is képes megtenni. Hogy e feladat megoldása mennyi időbe telt, nem tudjuk, talán egymillió évbe, de mit számít ez? Á végén az őseink megtanulták elemezni és elraktározni mindazt az információt, amely egy specifikus emberi lényt meghatároz, s ezeknek az információknak felhasználásával újrateremteni az eredetit, ugyanúgy, mint ahogy az imént te ezt a díványt megteremtetted.

Az efféle dolgok, tudom, érdekelnek téged, Alvin, de sajnos, pontosan nem tudom megmondani neked, hogyan csinálták. Az információk 20 elraktározási módjának nincs különösebb jelentősége, csak maguknak az információknak. Ezeknek formája lehet papírra írott szó, változó magnetikus tér vagy elektromos töltésmintázat. Az emberek mindezeket a raktározási módokat és még sok másfélét is felhasználtak. Elég az hozzá, hogy réges-rég rájöttek arra, hogyan raktározzák el önmagukat, vagy pontosabban azokat a testetlen mintázatokat, amelyekből újra életre hívhatók.

Mindezt már eddig is tudtad. Ezen a módon az őseink gyakorlatilag halhatatlanságot adományoztak nekünk, de ugyanakkor a halál megszüntetéséből eredő problémákat is kikerülték. Ezer esztendő egy testben, mindenkinek elég hosszú idő, akkorra már az agyában túlságosan összezsúfolódnak az emlékek, már csak nyugalomra vagy újbóli születésre áhítozik.

Jómagam, Alvin, nemsokára felkészülök rá, hogy elhagyjam ezt az életet. Visszaforgatom emlékeimet, rendbe teszem őket, kitörlöm mindazt, amit nem akarok megőrizni. Aztán bemegyek a Teremtés Csarnokába, de egy olyan ajtón, amelyet te még sohasem láttál. Ez az öreg test akkor majd megszűnik létezni, s ugyanígy az öntudat is. Jeseracból semmi más nem marad, csak az elektronoknak egy kristály szívébe fagyott halmazata.

Aludni fogok, Alvin, álomtalanul. Aztán egy napon, talán százezer esztendő múlva, felébredek egy új testben, megismerkedem azokkal, akiket gyámjaimnak szemeltek ki. Ők majd ugyanúgy vigyáznak rám, ahogy Eriston és Etania terád, mert eleinte mit se fogok tudni Diasparról, s arra sem emlékszem majd, hogy mi voltam korábban. De ezek az emlékek lassanként visszatérnek, csecsemőkorom végén, s ezekre építve haladok előre új életciklusomban.

Ez a mi életünk arculata, Alvin. Mindannyian sokszor, nagyon sokszor itt voltunk már korábban is, jóllehet a nemlét időszakai látszólag véletlen törvények szerint váltakoznak, s így ez a jelenlegi lakosság sohasem fogja megismételni önmagát. Az új Jeseracnak új, más baráti és érdeklődési köre lesz, de a régi Jeserac, amennyit meg akarok őrizni belőle, továbbra is létezni fog.

Ez azonban még nem minden. Minden adott pillanatban, Alvin, Diaspar polgárainak csupán egy századrésze él, és járkál az utcákon. A túlnyomó többség a memóriatárolókban szendereg, a jelre vár, amely újból a létezés állapotába hívja vissza, így hát nekünk megadatott a folytonosság, amely egyben változás, a halhatatlanság, amely azonban nem egy helyben topogás.

Tudom, most min töprengsz, Alvin. Azt szeretnéd tudni, te mikor idézheted majd fel korábbi életed emlékeit, ahogyan azt a társaid máris teszik.

Neked nem lesznek ilyen emlékeid, mert te Kiválasztott vagy. Megpróbáltuk elleplezni előled ezt az igazságot, ameddig lehetett, hogy semmiféle árnyék ne boruljon gyermekkorodra, bár azt hiszem, az igazságot részben már sejtetted. Mi magunk is csak öt évvel ezelőtt kezdtük gyanítani, de most már nincs semmi kétség.

Te, Alvin, olyasmi vagy, ami Diasparban a város alapítása óta csak nagyon ritkán fordult elő. Lehet, hogy az egész időn át a memóriatárolókban aludtál, de az is lehet, hogy csak húsz évvel ezelőtt jöttél világra, valamilyen véletlen permutáció következtében. Lehet, hogy a város alapítói eleve elterveztek, de az is lehet, hogy a mi időnk valamilyen szándéktalan véletlene vagy.

Mindezt nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy te, Alvin, fajunkban az egyetlen ember vagy, aki még nem élt korábban. Szó szerinti értelemben véve, legalább tízmillió esztendő óta te vagy az első gyerek, aki a Földön született.

Amikor Jeserac és a szülei eltűntek szeme elől, Alvin sokáig feküdt, igyekezett semmire se gondolni. A szobát lezárta maga körül, hogy senki se zavarhassa meg révületében.

Nem aludt; az alvás élményét nem ismerte, mert az a nappal és az éjjel világának jelensége volt, itt pedig örök nappal uralkodott. Ennél jobban nem tudta megközelíteni ezt az elfelejtett állapotot, s bár valójában nem volt szükséges számára, tudta, hogy most segít majd összeszedni gondolatait.

Nagyon kevés újat tudott meg; abból, amit Jeserac elmondott neki, csaknem mindent már amúgy is sejtett. De más sejteni valamit, s megint más, ha a sejtelem megcáfolhatatlanul beigazolódik.

Hogyan fogja ez befolyásolni életét? Ezt nem tudhatta biztosan, s a bizonytalanság új érzés volt számára. Talán nem okoz majd semmiféle különbséget; ha ebben az életében nem tud tökéletesen hozzáidomulni Diasparhoz, majd hozzáidomul a következőben — vagy az azt követőben…

De alighogy megfogant benne e gondolat, máris elvetette. Diaspar elegendő lehet a többieknek, de neki nem elegendő. Abban nem kételkedett, hogy ezer életet is leélhet valaki anélkül, hogy kimerítené a város összes csodáját, vagy megízlelné mindazoknak az élményeknek valamennyi permutációját, amelyeket nyújtani tud. Mindezt ő is megteheti — de ha ennél többet nem tehet, sohasem lesz elégedett.

Csak egyetlen problémával kell szembenéznie. Mi az a több, amit tenni lehet?

Ez a megválaszolatlan kérdés kizökkentette révületéből. E nyugtalan hangulatban nem maradhat itt, s a városban csak egyetlen hely van, ahol nyugalmat találhat.

A fal egy része szétfoszlott, ahogy rajta keresztül kilépett a folyosóra, polarizált molekulái csak annyira állták útját, mintha enyhe szellő fújt volna az arcába. Sokféle módon, minden erőkifejtés nélkül elvitethette volna magát céljához, de inkább gyalog ment. Szobája csaknem a város főszintjén volt, s így néhány lépéssel kijutott az utcára vezető egyik spirális rámpára. Nem vette igénybe a mozgójárdát, a keskeny gyalogjárón ment — különc dolog volt, hiszen hosszú mérföldeket kellett megtennie. De jólesett neki ez a testgyakorlás, mert csillapította háborgó elméjét. Amellett oly sok látnivaló volt, hogy kár lett volna elrohanni Diaspar legfrissebb csodái mellett, amikor egy örökkévalóság áll előtte.

A város művészi köreiben — és Diasparban életének egyik vagy másik szakaszában mindenki művész volt — az a szokás uralkodott, hogy a művészek a mozgójárda mentén kiállították legfrissebb alkotásaikat, hogy a járókelők megcsodálhassák őket. Ilyen módon az egész lakosság rendszerint már néhány napon belül kritikusan megvizsgált minden figyelemreméltó művet, s kifejezésre juttatta rájuk vonatkozó nézetét. Aztán a véleménygyűjtő készülékek, amelyeket — bár elégszer megkísérelték — senki se vesztegethetett meg, nem vezethetett félre, feljegyezték az így megszületett ítéletet, s ez döntötte el, hogy remekműről van-e szó vagy sem. Ha elegendő igenlő szavazat volt, a mátrixot betáplálták a város emlékezetébe, úgyhogy bárki bármikor a jövőben az eredetitől megkülönböztethetetlen másolatot kaphatott belőle.