Arthur Clarke - A város és a csillagok

A kevésbé jeles alkotásoknak a szokásos sors jutott osztályrészül. Vagy eredeti elemeire bontották fel őket, vagy a művészek barátainak otthonaiba kerültek.

Alvin útközben csak egyetlen olyan műtárgyat látott, amely többé-kevésbé tetszett neki. Kecsesen ívelt felfelé, bimbózó virágra emlékeztetett. Lassan emelkedett ki egy picinyke színes magból, bonyolult spirálisokká és szirmokká terült szét, aztán hirtelen összeomlott, és újból kezdte a ciklust. De nem pontosan ugyanúgy, mert a ciklusok mind különbözőek voltak. Bár Alvin számos lüktetést végignézett, mindig volt valamilyen finom, meghatározhatatlan különbség, még ha az alapminta ugyanaz maradt is.

Tudta, miért tetszik neki ez a megfoghatatlan szobor. Lüktetésének ritmusa a tér — vagy tán a szabadulás — érzetét keltette. Épp ezért, gondolta, honfitársai körében nemigen fog tetszést aratni. Feljegyezte a művész nevét, és elhatározta, hogy az első adódó alkalommal felhívja.

Valamennyi mozgó és rögzített járda egy parkba, a város zöld szívébe torkollt. Itt egy több mint három mérföld átmérőjű körtér az egykori Föld emlékét őrizte: ilyen volt, mielőtt még a sivatag — Diasparon kívül — mindent elnyelt. Elöl széles pázsit húzódott, majd alacsony fák bukkantak fel, amelyek egyre sűrűbbek lettek, ahogy az ember árnyékukban továbbsétált. Ugyanakkor a talaj enyhén lejtett, úgyhogy mire kiért a keskeny erdőből, a város képe tovatűnt, elrejtőzött a fák alkotta fal mögé.

Az Alvin előtt kanyargó széles folyóvizet egyszerűen csak Folyónak hívták. Ezt a nevet viselte, s más névre nem is volt szüksége. Bizonyos távolságokban keskeny hidak íveltek rajta át. Teljes, zárt körben fogta körül a Parkot, csak itt-ott törték meg medencék. Alvin cseppet sem tartotta különösnek, hogy ez a gyors vizű folyó alig hat mérföld után visszatér önmagába; igaz, azon sem csodálkozott volna, ha a Folyó körforgásának valamelyik szakaszán dombnak felfele fut. Ennél sokkal különösebb dolgokat is láthatott Diasparban.

Az egyik kis medencében tíz-tizenkét fiatal úszkált. Alvin megállt, elnézte őket. Legtöbbjüket ismerte, ha nem is név szerint, de látásból, s egy pillanatra kísértést érzett, hogy részt vegyen játékukban. De a titok, amelyet magában hordott, arra késztette, hogy elvesse ezt az ötletet, megelégedett hát az egyszerű néző szerepével. Külsejükből nem lehetett megmondani, hogy e fiatal polgárok közül ki lépett ki ebben az évben a Teremtés Csarnokából, s ki élt már annyi ideje Diasparban, mint Alvin. Bár magasság és súly dolgában jelentős különbségek mutatkoztak köztük, ennek azonban a korukhoz semmi köze se volt. Az emberek egyszerűen így születtek, s noha magasság és a kor rendszerint arányban álltak egymással, ezt a szabályt csak századokra vonatkoztatva lehetett megbízhatóan alkalmazni.

Az arc már biztosabb útmutató volt. Az újonnan születettek közt akadtak ugyan olyanok, akik Alvinnál magasabbak voltak, de éretlen vonásaik, az arcukra kiült csodálkozó meglepetés a világ fölött, amelybe belecseppentek, azonnal elárulta korukat. Különös érzés volt elgondolkozni rajta, hogy agyukban, egyelőre még kibomlatlanul, az életek végtelen távlatai szunnyadoznak, s ezekre hamarosan emlékezni fognak. Alvin irigyelte őket, bár nem volt biztos benne, hogy indokoltan. Az első létezés értékes adomány, amely sohasem ismétlődik meg. Csodálatos dolog az életet első ízben, mintegy hajnali frisseségébep élvezni. Bárcsak volnának mások, hozzá hasonlók, akikkel megoszthatná gondolatait, érzéseit…

De külsejében mit sem különbözött a vízben játszadozó gyerekektől. A Diaspar építése óta eltelt sok millió év alatt az emberi test semmit se változott — ugyanaz maradt, mióta csak alapvető mintázatát mindörökre befagyasztották a város memóriatárolójában. Az eredeti primitív formájához képest azonban mégis sokat változott, bár a változások jó része a testen belül, szemmel nem érzékelhetően játszódott le. Az Ember hosszú története során sokszor újjáformálta magát, abban a törekvésében, hogy felszámolja a test gyötrelmes betegségeit.

Az olyan felesleges tartozékok, mint fog és köröm, eltűntek. Haj csak a fejet borította, a testen nyoma sem maradt. A hajnalkor emberét leginkább talán az lepte volna meg, hogy a köldök is odalett. Megmagyarázhatatlan hiánya sok fejtörést okozott volna neki, s első pillantásra a férfinak és nőnek megkülönböztetése is meghökkentő probléma lett volna számára. Tán kísértést érzett volna rá, hogy feltételezze, nincs is többé köztük különbség, ez azonban súlyos tévedés lett volna. A diaspari hímek férfiassága felől — megfelelő körülmények között — semmiféle kétség nem merülhetett fel, csak úgy állt a dolog, hogy nemi szervük, ha nem volt szükség rá, most szebb csomagolásban rejtőzött. A Természet minden elegancia nélküli, sőt kifejezetten veszélyes elrendezésénél a belső elhelyezés sokkal tökéletesebbnek bizonyult.

Igaz, a szaporodás nem volt többé a test dolga, mivel ezt a nagy fontosságú ügyet vétek lett volna a véletlen oly játékára bízni, amelyben kromoszómák játsszák a kocka szerepét. A fogantatásnak és a születésnek ugyan már az emléke is feledésbe ment, de a szexualitás azért megmaradt. A nemi tevékenységnek már az ősidőkben is csupán alig egy százaléka szolgálta a szaporodást, s bár ennek az alig egy százaléknak eltűnése megváltoztatta a társadalom— mintázatát, az olyan szavak értelmét, mint „apa” és „anya”, de a vágy tovább élt, csak kielégítése immár nem volt a többi érzéki élvezet kielégítésénél sürgetőbb cél.

Alvin otthagyta játszadozó kortársait, és folytatta útját a Park közepe felé. Itt alig kivehető ösvények vezettek keresztül-kasul az alacsony bozótoson, olykor-olykor moha borította nagy kősziklák között keskeny szakadékokba ereszkedtek alá. Alvin egyszer szembekerült egy kicsiny, emberfejnagyságnál nem nagyobb, soklapú géppel, amely a faágak között lebegett. Senki sem tudta, hányféle robot van Diasparban, mert távol tartották magukat az emberektől, csak saját dolgukkal törődtek, úgyhogy csupán elvétve lehetett találkozni velük.

A talaj hamarosan újból emelkedni kezdett. Alvin egy kis dombhoz közeledett, amely a Parknak, s így magának a városnak kellős közepén feküdt. Itt már kevesebb akadály és kitérő volt, Alvin tisztán kivehette a dombtetőt és a ráemelt egyszerű épületet. Mire elérte célját, kissé nehezen szedte a levegőt, hát örült, hogy nekitámaszkodhatott az egyik rózsaszínű oszlopnak, és visszanézhetett a megtett útra.

Vannak építészeti formák, amelyek sohasem változhatnak, mert a tökélyig jutottak el. Yarlan Zey sírját akár a legkorábbi ismert civilizáció templomépítői is emelhették volna, bár az anyagot, amelyből készült, még elképzelni se tudta volna közülük senki. Teteje az ég felé nyitva állt, s az egyetlen terem nagy lapokkal volt kikövezve, amelyek csupán első pillantásra hasonlítottak a terméskőhöz. Az emberek geológiai korszakok óta koptatták a padlót, de lépteik a legcsekélyebb nyomot se hagyták ezen a hihetetlenül ellenállóképes anyagon.

A nagy park alkotója — egyesek szerint magának Diasparnak építője — kissé lesütött szemmel ült, mintha a térdére kiterített térképet vizsgálná. Arcán oly különös, talányos kifejezés tükröződött, amely már sok-sok nemzedék óta tömérdek fejtörést okozott a világnak. Egyesek a művész puszta szeszélyének tekintették, mások viszont úgy érezték, hogy Yarlan Zey valamilyen titokzatos tréfán mosolyog.