Arthur Clarke - A város és a csillagok

— De el tudod képzelni, hogy értelmes életformák légüres térben is létezhessenek? És ha igen, nem kerestek volna védelmet a levegő elillanásával szemben?

— Dehogynem, ha már megfelelő értelmi szinten voltak ahhoz, hogy megakadályozzák az elillanását. De amennyiben az atmoszféra olyankor tűnt el, amikor még primitív állapotban voltak, akkor vagy alkalmazkodtak az új környezethez, vagy elpusztultak. És ha sikerült alkalmazkodniuk, akár igen magas értelmi szintet is elérhettek. Sőt valószínűleg el is értek, ilyen nagy ösztönző erő mellett.

Ez az okfejtés, döntötte el magában Alvin, pusztán elméleti, legalábbis ami ezt a bolygót illeti. Mert semmi nyomát nem látták annak, hogy itt valaha is létezett értelmes vagy egyéb élet. Csakhogy akkor mi volt a célja e világnak? A Hét Nap több tagú rendszere mesterséges, ez már egészen bizonyos, s ez a bolygó ennek a nagy egésznek része.

Elképzelhető, hogy pusztán díszítőelemnek szánták — hatalmas társa egén holdnak. De még akkor is valószínű, hogy volt valamilyen rendeltetése.

— Nézd csak — szólalt meg Hilvar a képernyőre mutatva. — Ott, jobboldalt.

Alvin megváltoztatta az űrhajó irányát, mire a tájék oldalvást dőlt. A gyors irányváltoztatásra a vörösben izzó sziklák elhomályosodtak, aztán a kép stabilizálódott, s oldalvást az élet félreérthetetlen bizonyítékai úsztak végig az ernyőn.

Félreérthetetlen, de meghökkentő bizonyítékok. Karcsú oszlopok hosszú sorában testesültek meg, mindegyik oszlop százlábnyira állt a szomszédjától és kétszáz láb magas volt. A távolba nyúltak, mind kisebbé váltak a szédítő perspektívában, míg aztán belevesztek a távoli szemhatárba.

Alvin jobbra fordította az űrhajót, és végigszáguldott az oszlopok sora fölött. Közben azon tűnődött, vajon milyen célt szolgálhattak. Tökéletesen egyformák voltak, szakadatlan menetben vonultak dombokon és völgyeken át. Nyoma sem látszott annak, hogy valaha is alátámasztottak volna valamit, simák, jellegtelenek voltak, fölfelé kissé elvékonyodtak.

Aztán a sor hirtelen irányt változtatott, derékszögben élesen elfordult. Alvin jó néhány mérfölddel túlfutott rajtuk, mígnem észbe kapott, s az új irányba fordította az űrhajót.

Az oszlopok továbbra is ugyanolyan szakadatlan sorban vonultak a vidéken át. szabályos távolságban egymástól. Aztán ötvenmérföldnyire az iménti irányváltoztatástól, újból derékszögben élesen elfordultak. Ha ez így megy tovább, gondolta Alvin, hamarosan visszaérünk kiindulási pontunkhoz.

Az oszlopok végtelen sora oly hipnotikus hatással volt rájuk, hogy amikor egy darabon megszakadt, Hilvar csak mérföldekkel odább szólt rá Alvinra, aki semmit se vett észre, hogy fordítsa meg az űrhajót. Lassan leereszkedtek, s ahogy körözni kezdtek a fölött a hely fölött, ahol Hilvar valami furcsát észlelt, fantasztikus gyanú ébredezett bennük, noha eleinte egyikük se merte szavakba foglalni.

Két oszlop az alapja közelében eltört, s most ott feküdtek a sziklákon, amelyekre rázuhantak. És ez még nem volt minden. Az így keletkezett réssel szomszédos két oszlopot valamilyen ellenállhatatlan erő kifelé hajlította.

A meghökkentő következtetést nem lehetett elhessegetni. Alvin most már tudta, hogy mi az, ami fölött repültek, eleget látott ilyesmit Lysben, csak eddig a pillanatig a megdöbbentő nagyságkülönbség megakadályozta a felismerésben.

— Hilvar — szólalt meg, s még mindig alig merte szavakba foglalni gondolatait —, tudod, mi ez?

— Nehéz elhinni, de szerintem egy karám peremén repültünk körbe. Ez itt kerítés, amely nem bizonyult elég erősnek.

— Akik háziállatokat tartanak — mondta Alvin azzal az ideges nevetéssel, amellyel az emberek olykor megdöbbenésüket igyekeznek leplezni —, azok előbb győződjenek meg arról, hogy kordában tudják-e tartani őket.

Hilvar nem reflektált erre a kényszeredett, komolytalan megjegyzésre. A széttört oszlopsorra bámult, homlokát ráncba vonta a töprengés.

Nem értem szólalt meg végül. — Hol találtak ezen a bolygón élelmet számára? És miért tört ki a karámjából? Sokért nem adnám, ha tudnám, miféle állat volt.

— Talán itt hagyták egyedül, s azért tört ki, mert éhes volt — vélekedett Alvin. — Vagy talán valami felingerelte.

— Szálljunk lejjebb — mondta Hilvar. — Szeretném közelebbről megvizsgálni a talajt.

Leereszkedtek, mígnem az űrhajó már majdnem érintette a meddő sziklákat. És ekkor vették csak észre, hogy a síkságot számtalan kicsiny, legfeljebb egy-két hüvelyk átmérőjű lyuk tarkítja. A karámon kívül azonban sehol se láttak ilyen rejtelmes himlőhelyeket. Hirtelen megálltak a kerítés fölött.

– Úgy van, ahogy mondtad — szólt Hilvar. — Éhes volt. De nem volt állat, inkább növénynek kellene neveznünk. Kimerítette a karám talaját, s máshol kellett friss élelmet keresnie. Valószínűleg egészen lassan mozgott, talán évekbe is beletelt, amíg kitörte azokat az oszlopokat.

Alvin képzelete gyorsan szőtt hozzá további részleteket, bár ezeket biztosan persze nem tudhatta. Hilvar elemzésének helyességében nem kételkedett. Valamilyen botanikai szörnyeteg, amelynek mozgását szemmel talán nem is lehetett követni, vívott itt lassú, de kitartó harcot az őt körülzáró korláttal szemben.

És talán még mindig él, ennyi évmillió után, szabadon kóborol a bolygón. De megkeresni reménytelen feladat lenne, mert ez azt jelentené, hogy az egész égitestet át kellene fésülniük. Futólagosan végignéztek néhány négyzetmérföldnyi területet a rés körül, s találtak is egy nagy, kör alakú, csaknem ötszáz láb átmérőjű, át meg átlyuggatott térséget, ahol a teremtmény nyilvánvalóan megállt táplálkozni — ha ez a szó egyáltalán illett egy olyan organizmusra, amely táplálékát a tömör sziklából szívja.

Amikor újból felemelkedtek a világűrbe. Alvint különös fáradtság fogta el. Sokat látott, de keveset tudott meg. Ezek a bolygók tömérdek csodával lepték meg, ám amit keresett, réges-rég odébbállt. Tudta, hogy hiábavaló volna felkeresni a Hét Nap többi világát. Még ha is értelmes lények az Univerzumban, hol keresse őket? Végignézett a képernyőn porszemek módjára szétszóródott csillagokon, s belátta, hogy az öröklét se volna elég, hogy valamennyit felkutassa.

A magányosságnak oly nyomasztó érzése ülte meg lelkét, amelyhez hasonlót még sosem pasztáit. Most megértette a diaspariak félelmét a Világegyetem végtelen térségeitől, a rettegést, amely az övéit arra késztette, hogy városuk kicsiny mikrokozmoszába zárkózzanak. Nehezére esett elhinni, hogy végül is nekik van igazuk.

Hilvarhoz fordult segítségért. De Hilvar összeszorított ököllel álldogált, s mereven nézett maga elé. Fejét oldalvást billentette, szemmel láthatóan hallgatózott, minden idegszálával igyekezett behatolni a körülöttük levő ürességbe.

— Mi az? — kérdezte Alvin sürgető hangon. De meg kellett ismételnie kérdését, hogy Hilvar meghallja. Még mindig a semmibe bámult, és csak nagy sokára válaszolt.

— Valami közeledik felénk — mondta lassan. — Amit nem értek.

Alvin úgy érezte, hogy a fülkét hirtelen hideg árasztja el, s hogy a Támadók, fajának a rémképe néz vele szembe minden rettenetével. Aztán akaraterejének végső latba vetésével elhessegette magától a rémületet.

— Barátságos szándékkal jön? kérdezte. — Vagy próbáljunk gyorsan visszatérni a Földre?

Hilvar az első kérdésre nem válaszolt, csak a másodikra. Hangja ugyan tompa volt, de nem tanúskodott sem ijedtségről, sem félelemről. Inkább végtelen ámulat és kíváncsiság csendült ki belőle, mintha valami olyannyira meglepő dolgot észlelne, hogy Alvin aggodalmas kérdésének nem is szentelhet figyelmet.